Albert Schweitzer

1.

Azt mondják róla: az utolsó polihisztor. Olyan koponya, aki a tudományos igazságokat egy mindent egységbe fogó gyűjtőpontról volt képes megérteni és tovább gondolni. Egyetlen ember volt, de legkevesebb négy nagy alkotó szellem fonódott össze benne – egyetlen testben és egyetlen erkölcsben.
Legismertebb identitása: a dzsungelorvosé. Azé, aki feladja az európai ember kényelmét, elássa magát az afrikai őserdők mélyén, kórházat alapít leprások gyógyítására és minden pénzét, erejét, élete értelmét ebbe a reménytelennek tűnő vállalkozásba öli.
Pedig az orvosi mesterséget csak negyedsorban, alig 1912-től gyakorolja, amikor is már 37 hét esztendős volt. (Manapság ilyen korban már rég karriert csinálnak az emberek, vagy elkönyvelik magukról, hogy kisiklott az életük…)
Orvosi tanulmányokra is csak azért vállalkozik, mert erőteljes humanista elvrendszere szerint, gyakorló teológusként és filozófusként nem szorítkozhat az elmélet világára; s amikor egy evangélikus misszió önkéntes egészségügyi szakembereket keresett afrikai munkára, lelkesen jelentkezett. Közben mindvégig élt benne a művész: kitűnő orgonistává képezte ki magát, aki nem csak a zeneművek világában érezte magát otthonosan, hanem a hangszerépítést és -javítást is mesteri tökélyre vitte.
Aki csupán a Schweitzer doktor hírét hallotta, s nem győződött meg a saját szemével arról, hogy egyetlen ember is képes többféle szellemi irányban megosztania önmagát és elhivatottságát, sarlatánságot gyanított a jelenség mögött. Érzésem szerint ebbe a hibába esett Erdély szülötte, dr. Sáska László is, aki pedig szintén Afrikában élte le élete nagy részét, bennszülöttek orvosaként, s akiről úgy tűnt, hogy maga is a schweitzer-i úton haladva kíván hasznára lenni az emberiségnek. A Nagyenyedről elszármazó dr. Sáska 82 éves korában hazalátogatott, A Hét munkatársának akkor sikerült vele szóba állnia. Az 1972-ben készült interjúban olvashatjuk:

„- Ami orvost tevékenységemet illeti, általános praxisú orvos vagyok, nem pedig valamelyik külön alszakma specialistája. Ott nem sebészre vagy bakteriológusra volt szükség, ott orvosra volt szükség. Afrikában egy specialista nem tudna megélni. Ott mindenhez kell érteni. Hát az én voltam.
– Ebből a szempontból Ön Albert Schweitzerrel rokonítható. Találkozott vele Afrikában?
– Kétszer találkoztam vele. Láttam a kórházát is, Lambarénében Jó dolog volt, de megalapítója élete vége felé már nem nagyon törődött vele. Más irányú érdeklődése miatt vagy…
– Meg is öregedett. Hiszen, amikor megkapta a Béke-Nobel-díjat, már túl volt a hetvenötön.
– De hát kérem, ez nem lehetett indok arra, hogy a kórházat elhanyagolja! Ő írt, orgonán játszott. Meglehet, a kultúra misszionáriusa akart ott lenni. Nem tudom. Én gyógyítok. Gyógyítok és kutatok.”

A beszélgetéstöredék arról árulkodik, hogy dr. Sáska, bár amúgy illett a témában lennie, hiszen orvosi praxisa mellett a rákkutatásnak szentelte ideje egy részét, végső soron maga is csak felületesen ismerte béke Nobel-díjas kollégájának életét, tevékenységét és tetteinek indítékait. Különben nem engedi meg magának ezt a leszóló gesztust – annál is inkább, hiszen tudjuk, hogy a magyar orvos amúgy szenvedélyes vadász volt, tehát ő sem ült éjjel-nappal a rendelőjében, s amikor csak tehette, szívesen hódolt szenvedélyének.

2.

Dr. Albert Schweitzer a többnemzetiségű Felső-Elzászban született 1875-ben, s ott is nevelkedett. Édesapja elismert lelkész volt Günsbachban, s fia is a templom világában nőtt fel. Természetesnek tűnt, hogy teológusként kezdett utat törni magának az életben, amiként az is, hogy ilyen minőségében szenvedélyesen fölkarolta az egyházi zenét, a zenélést magát, majd a teológiai foglalatosságok egyenes úton vezették el a fiatalembert a filozófiai érdeklődéshez.
Mindemellett korán megnyilvánult a szülőhely kétnyelvűségéből adódó előny is a leendő tudós életében: rájött arra, hogy mindkét nyelven képes irodalmi szinten elfogadhatóan kommunikálni, ezért későbbi műveit nem egyszer mind németül, mind franciául önállóan megírja – a fordítást nem tartja célravezetőnek. Éppen a fiatal korában született Bach monográfiával járja meg, ami francia nyelven született meg először, majd lefordítása helyett célravezetőbbnek látta, ha az egészet újra írja – németül.
Műveltsége több kultúrából meríti erejét: zenei tanulmányaiban nagy hatással volt rá Charles-Marie Widor, ez az elzászi születésű, de magyar származású, Párizsban élő orgonaművész és zeneszerző. Kapcsolatukban a kölcsönösség nagy szerepet játszik: hamarosan elérkezik az a pillanat, amikor a tanár lesz a tanítvány s a bachi zeneszerzés titkaihoz a fiatal Albert elgondolásai jelentik a valódi kulcsot.
Nagy elhivatottság érzés dolgozik mindvégig dr. Schweitzerben. Fejébe veszi, hogy életét szakaszosan kell hasznosítania: 1896-ban úgy dönt, hogy élete első harminc évét a tudománynak és a művészetnek, további életidejét, krisztusi mintára, az emberiség szolgálatának szenteli.
Amikor az iskolában, ahol teológiát tanít s ahol a rajongásig kedvelik tanítványai, bejelenti, hogy a Francia Kongóban dúló járványokra való tekintettel sürgősen orvosokat keresnek, s mivel maga is elszegődik önkéntesnek, lemond állásáról, hogy diplomát szerezhessen, barátai, ismerősei értetlenül kitámadják; egyesek boldogtalan szerelmi kalandot gyanítanak a szokatlan döntés hátterében. Schweitzer szavai szerint: „ököllel akartak szívembe nyúlni.” Az újdonsült orvostanhallgató azonban nem hanyagolja el korábbi teendőit, robusztus fizikuma, jó idegrendszere segítenek elviselni a fokozott terhelést. Az orvostudományban épp a a valósághoz kötődés biztonságát kedveli. Disszertációja Jézus alakját elemző pszichiátriai vonatkozású témával foglalkozott (később Jézusról népszerű könyvet is írt). Egy neves történészprofesszor lányát veszi feleségül, aki osztozik Albert terveiben és ápolónőnek tanul, hogy együttesen segíthessenek majd a dzsungel népén. Szent elhatározásuk, hogy ingyenes kórházat létesítenek Afrikában.

3.

Az orvosi tanulmányok befejeztével, némi gyűjtőakció után, 1913-ban hajóra szállnak Bordeaux-ban, majd Afrikában egy folyamon hajóznak föl Lambarénébe, választott otthonukba. Az első benyomásokról, a kórházi hétköznapokról így ír Jemnitz Sándor egy 1962-es recenziójában:

„A kórház munkáshiány következtében nem épült fel; ablaktalan, düledező tyúkól az első műtőterme, rendelője az egyik missziósház nap pörkölte udvara, gyógyszertára a saját lakószobája. Betegeinek száma rohamosan növekedik; rokonaik 150, sőt 300 kilométernyi távolságból eveznek velük hozzá, fürgén sikló kenuikon. Varázserejének híre gyorsan elterjedt, a babonás törzsek kuruzslóinak fanyar örömére; ők főleg a menthetetleneket küldik hozzá, mert némely fehérbőrű orvos módjára ők sem szeretik halálozási statisztikájukat elrontani. Leggyakoribb bajuk, a gyarmatosítók által behurcolt nemibetegségen kívül, a malária, lepra, alvókór, vérhas és elefántiázis, s előfordul minden egyéb, Schweitzer csodálkozására, csak éppen kettő sehol: a rák meg a vakbélgyulladás. Schweitzer minden egyes betegét személyazonossági táblácskával látja el, amely zsinórra fűzve a nyakon viselendő, és az illető nevét, baját, kezelési módját és kórházi sorszámát tünteti fel. Betegei fétisképp tisztelik e táblácskákat. Ennyi ember élelmezésének megkönnyítése végett Schweitzer kénytelen a gyógykezelésért tiszteletdíjat kérni, ha mégoly csekélyet is, néhány banánt, tojást, esetleg tyúkot. S tapasztalja, hogy a közösségérzést fejlesztő rendelkezésének nevelőhatása van: felépült betegei hálából munkát is vállalnak a kórház körül. Gyakori eset náluk a sérves bélkizáródás, ami azonnali beavatkozást követel. Ilyenkor Helene [felesége]adja az altató injekciót és ellenőrzi az altatás lefolyását, s Joseph, a betegből tolmáccsá, szakáccsá, majd műtősegéddé előlépett famulusa adogatja a műtőszereket. Legnagyobb hatást az altatás kelti a bennszülöttnél; szemükben Schweitzer „organga”, varázsló, aki megöl, gyógyít, s végül feltámaszt.” (Nagyvilág, 1962 / 6. szám)

Sikeres tevékenységük kellős közepén éri őket a kegyetlen döntés: az első világháború idején, német állampolgárságukra való tekintettel az orvosházaspárt internálják a francia gyarmati hatóságok, de hamarosan szabadon engedik, mert kórházi jelenlétük elengedhetetlen. Közben Helene egyre betegebb – szervezete nem bírja az afrikai klímát.
1917-ben a politikai helyzet bonyolódása okán a nagy fehér doktort feleségével együtt, gyötrelmesen hosszú hajóúton hurcolják franciaországi internálótáborba, ahol hónapokig megalázó módon, szakmája gyakorlásától eltiltva, tehetetlenségre ítélve tartják fogva őket. Egy idő után a tábor parancsnoka felismeri: többet nyerhet azzal, ha szemet hunyva hagyja, hogy a fogoly Schweitzer kezelje a tábor betegeit – s így valamennyien jól járnak, a lágerlakókat is beleértve.
A háború végkimenetele folytán Elzász Franciaországhoz kerül, így az orvosból egycsapásra francia állampolgár lesz, s eleinte orgonistaként keresi a kenyerét Strassbourgban. Mindvégig az a szándéka, hogy folytatja a félbehagyott dzsungelkórházat, ezért nagyszabású gyűjtésbe kezd. Zenei fellépéseinek bevétele az alap… 1925-ben vérhasjárvány tör ki Lambaréné környékén s a kórház mint teljes misszió gőzerővel dolgozik. 1927-ben megfordul Angliában és Csehországban, ez utóbbiban díszdoktorrá avatják. A németországi politikai fejlemények irtózattal töltik el, mindinkább angol és amerikai támogatók segítségére szorul s teljesen megszakad minden kapcsolata Európával. Csak 1948-ban térhet vissza oda, ahol – akárcsak szerte a világon s az Egyesült Államokban – cselekvő humanistaként szenvedélyes előadásokat tart, tüntetéseken vesz részt, tiltakozik az atomenergia háborús célokra való felhasználása ellen. 1953-ban megkapja a Béke Nobel-díjat.
Mindenütt kitörő rajongással fogadják, hősként ünneplik, pedig ő tudja, hogy igazából nem tett egyebet, mint elveihez ragaszkodott és ezt nem rejtette véka alá. A dzsungelkórházat tovább fejleszti, az ott dolgozó szakképzett orvosok száma egyre gyarapodik, Schweitzernek nem kell már mindennel foglalkoznia, fő feladata a működéshez szükséges fenntartó támogatások megszerzése.

(Folytatjuk)

Orvossorsok 1; Orvossorsok 2; Orvossorsok 3; Orvossorsok 4. Orvossorsok 5. Orvossorsok 6.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ