Ágneszka elment (5)

Ebédnél közölték nagy titkukat az urakkal, akik nem ismervén az előzményeket, kicsit csodálkozva néztek Korcsinszkira és utóbb egymás között szegről-végre meg is tárgyalták az ügyet, de ott, akkor, hamar leküzdötték meglepetésüket és az újságra éhes emberek lelkesedésével ittak az ifjú pár egészségére.
Korcsinszkit vejüknek szólították és egyszerre másnak, érdekesnek, idegennek látták Ágneszkát, aki ilyen nagy dolgot tudott elérni.
Juhász okosan, jóságosan mosolygott, mint egy igazi apa, teljesen meg volt elégedve magával, íme egy nő, akit kihúztam a mocsárból és megmentettem egy tiszta boldogság számára – gondolta nagylelkűen. Neki, mint elszántan nemesszívű férfinak, a legfontosabb volt mindig, ha részt vett az emberi színjáték egy-egy felvonásában, hogy az ő szerepe kivétel nélkül az önfeláldozó jóbaráté legyen és a végén mindig valami apoteózis-félében lássa saját magát.
Korcsinszki vergődött, szenvedett, szégyellte magát, de ha a doktorra nézett, egyszerre ő is átérezte azt a kedves, felületes önelégültséget, amely a kötelességteljesítés, a legkényelmesebb emberi boldogság tudatából fakad. Magas, fiatal, büszke homlokán elsimultak a szomorú ráncok, ha arra gondolt, hogy annak a jó, nemesszívű embernek megtarthatta barátságát, annak az embernek, kinek tisztessége igazán szeplőtlen volt és ki ennek a tisztességnek szent nevében mázsás súllyal nehezedett rá embertársaira.
Ágneszkára alig mert ránézni Korcsinszki, a kis lány evett, ivott, fecsegett, tréfálkozott az urakkal. Az elfogultságnak legparányibb nyoma sem látszott meg rajta, kedves volt, mint mindig, de neki már nem tetszett, kínozta minden szava, gyötörte a nevetése, közönségesnek találta kicsit kövér, gyerekes kezét és sehogyan sem bírta beleélni magát a gondolatba, hogy ez a rózsás arcú, csinos kis lengyel lány az ő menyasszonya.
Pietrovits papa felköszöntötte a jegyespárt és rendkívül fontosnak érezte magát:
– Igaz örömmel, teljes megnyugvással bízzuk rád, édes fiam, a kislányunk jövőjét – mondta beszéde végén. – Rózsás felhők fedik el még szemeitek elől az eljövendő boldogság tiszta egét, de azoknak a felhőknek üde fénye már sejtelmes pírban ég arcotokon és egy fiatal szerelem egész tavaszát hordjátok a szívetekben. ‘Minden jót kívánok nektek! Éljen a jegyespár !
– Ó be szép volt – mondta Ágneszka.
Viktor papa, az állomásfőnök a doktor jóságáról tartott egy hosszú beszédet, Juhász örömmel köszönte meg, keblére ölelte Korcsinszkit és már hitt maga is a legionárista boldogságában.
Az ő látását elhomályosította saját jóságának tudata, fülét betömte magasztos gondolatainak hárfazenéje, hogy ne lássa csak az emberek tetteit, ne hallja csak hangosan mondott konvencionális szavaikat és semmit se kelljen megsejtenie abból a véres, sáros, nehezen megjárható útból, amely ezektől a tettektől és szavaktól a lelkükbe vezet.
Az eljegyzési ebédnél mindenki vidám volt, Ágneszka arca ragyogott, Korcsinszki teljesítette kötelességét úgy, mint egy férfihoz illik… Nem gyönyörű mindez?
Az este leszállt, a vonat bedöcögött az állomásra, Korcsinszki megcsókolta zokogó Ágneszkaját, kezet szorított az urakkal sorban, ő újra megölelte és fiának szólította!… Nem megható?
A vonat elindult az éjszakában, egy kocsi sarkában fáradtan hunyta le szemét a szép, fiatal legionárista és azt gondolta, hogy ránézvést igazán legjobb lenne elesni a harctéren !… Ki tudta ezt és mi köze ehhez a doktornak?
Az állomáson maradt minden a régiben, a tavasz is eljött, elolvadt a nagy hó, majdnem észrevétlenül tűnt el a méteres, fehér takaró.
Ágneszka tavaszi ruhát kért a doktortól, megkapta. Kalapot kívánt, választhatott magának azt is. Cipőt, harisnyát, új szalagokat a hajába, mindent, amit csak akart, most már úgy vásároltak neki, mint a Korcsinszki menyasszonyának. De mindent olyan egyszerűt, kislányosat, semmit abból, amit ő szeretett volna. Juhásznak szigorú ízlése volt és Ágneszka elégedetlenül jött vele haza Bielitzből.
Sokszor egyedül ült a napfényen, gondolkodott a helyzetéről és imádkozott. Az urak is olyan tartózkodóan bántak vele, Pietrovits papa már nem tegezte, a vörös hadnagy nem kapott a keze után, nem játszott hajfonatával és sohasem fogta át többé derekát, mert ő most már a Korcsinszki menyasszonya, egy nagy kastély leendő úrnője, előkelő hölgy, akire komoly, szent feladatok várnak, mint feleségre és anyára.
Így mondták neki. Juhász pedig német órákat adott Ágneszkának és a városból egy csomag komoly könyv érkezett számára.
Ágneszka félt a doktortól és estémként elkeseredetten magolta leckéjét… Ásított, nyújtózkodott, aztán undorral vágta földhöz könyvét és füzeteit.
– Iszonyú, borzasztó, hát azért dobtam oda neki a tisztaságomat, hogy most németül tanuljak? – gondolta kétségbeesetten és nagyon örült, hogy ilyen súlyos szavakban tudta átgondolni keserűségét.
Sóhajtva vette elő ilyenkor a Pierre Louys könyvét és újra meg újra elolvasta.
Cryisis öltözködött!
Ágneszka vele fürdött a fehér medence átlátszó, tiszta vizében. Ott állt mellette az ágy előtt vizesen és szóltak Djalának, a rabszolganőnek :
„Száríts meg !”
Borzongva ültek le a hideg márványszékbe és úgy parancsolták:
„Fésülj meg!”
És amikor arany tűk tartották már hosszú hajukat a zöld szalagok között, komolyan, halk hangon susogták:
„Fessél ki.”
Aztán elkészültek teljes szépségükben mind a ketten és mosolyogva mondták a hindu nőnek :
„Énekelj nekünk!”
Djala Crysiis varázsáról énekelt, minden tagjáról külön-külön. Ágneszka pedig elfelejtette az összes német szavakat, és míg Galíciára rászállt az este, ő magába szívta ennek a könyvnek gonosz varázsát, amely megmérgezte fogékony, könnyelmű, kis lelkét, olyan csábítónak, ragyogónak rajzolta a bűnt és minden szerelmet.
Egy este aztán teljesen kétségbeesett Ágneszka, mert a doktor német óra után azzal a hírrel lepte meg, hogy nemsokára látogatóba jön a felesége és azután, ha hazatér, egy hét múlva magával viszi Ágneszkát is.
– Azt hiszem, kislány, ez lesz a legjobb. Korcsinszkinak megírtam már, ő is örül a tervnek. A feleségem most falun lakik a szüleinél, ott láthatsz majd kastélyt és gazdaságot. Hozatunk számodra egy nevelőnőt is, aki tanítani fog sok minden szépre és jóra. Na, örülsz, Ágneszka?
Nem, Ágneszka egyáltalán nem örült. Hogy ő most falura menjen és nevelőnőt kapjon ! Hogy is ne!
A doktornak szokása szerint engedelmesen azt mondta:
– Igenis, köszönöm ! – De aztán bezárkózott szobájába és azon töprengett, hogyan lehetne mindettől legkönnyebben szabadulni.
– Meg kell szöknie, az biztos – gondolta. – Valami nagy városba – Bécsbe! Ott biztosan boldogulna is, hiszen már tud németül is egy keveset. Csak hogy jut el odáig?… Nincs pénze. Mulatságos, hogy a gazdag Korcsinszki menyasszonyának nincs pénze. Juhásztól nem kérhet, mindjárt tudni akarja, mire kell. Szerezni fog tehát. De hogyan? No ezen nem akadt fenn, ahogy a kresznadolnai tanítóné tehenet szerzett az apjától, ahogy a nők meg szoktak szerezni valamit. De kihez forduljon ?… A vörös hadnagy jutott eszébe. A vörös hadnagy azt mondta, hogy vasárnap sokat nyert kártyán… Ő régen tetszett a hadnagynak, az biztos. Most is tetszik, csak leplezi. Annak csak egy kis hízelgés kell! És még hozzá egész csinos ember is. Ez igazán pompás eszme!… Aztán mennyit kérjen tőle ! Száz koronát! Annyit csak ad neki, ha kártyán nyerte úgyis és ha a kresznadolnai tanítóné egy tehenet kapott az apjától, a gorlicei korcsmárosné meg két zsák lisztet. Ezt biztosan tudta Ágneszka!… A száz korona elég lesz Bécsig !… Ott aztán úgyis minden másképpen lesz. Száz korona rengeteg pénz !…
Ágneszka a tükréhez ment, lebontotta haját, átfésülte sokszor, amíg fényesen omlott vállaira, aztán besurrant a hadnagy sötét szobájába, leült az ágy szélére és várt .
Tíz óra után, mint rendesen, feljöttek az urak, a hadnagy kicsit már ki is nyitotta az ajtót, de aztán megállt, kezében a kilinccsel és visszaszólt:
– Szervusz, főhadnagy úr, szegény, te ma inspekciós vagy. No de vigasztalódjál, gyönyörű holdfényes az éjjel, ábrándozhatsz!
Ágneszka hallotta, hogy Pietrovits ásít.
– Mennyivel jobb lenne lefeküdni – mormogta kelletlenül. – Csak egy éjszakára, otthon, a jó, megszokott vackomban.
– De nő is legyen, mi ? – nevetett a hadnagy. – No, jó éjszakát, főhadnagy úr !
Bement a szobába és fütyörészve lámpát gyújtott.
Agineszka szívdobogva várta meg, míg világos lett, aztán ránevetett a bámuló hadnagyra, és kacéran mondta :
– Itt nő is van ám, hadnagy úr!
– Ágneszka, menjen szépen lefeküdni, ez igazán ostoba tréfa és egyáltalán nem illik magához. Mit akar itt !
– Sok mindent – mondta Ágneszka és lóbálta a lábait.
– Na, ki vele gyorsan, mit akar ? – kérdezte újból a hadnagy.
A leány felállt, odament a férfihoz, aki még mindig az asztal mellett állt zsebre tett kezekkel, belekapaszkodott karjába, hozzásimult és halkan, ostobán kezdett hízelegni:
– Úgy-e, én tetszem magának! Tudom, tudom régen. Én is szeretem ám magát nagyon. Akarja, hogy a magáé legyek? Mit ad érte? Száz koronát ad, úgy-e?
A hadnagy lerázta magáról a leányt és most már haragosan mondta :
– Ágneszka, maga megbolondult. Maga nem tudja, mit beszél. Nekem nem tetszik, én magát nem szeretem, maga a Korcsinszki menyasszonya és viselkedjék úgy, amint egy tisztességes leányhoz illik. Minek kell magának száz korona? Istenem, nem szégyenli magát idejönni hozzám és száz koronáért… Menjen, kérem, a szobájába, ha rögtön nem megy, megmondom a doktor úrnak és megírom Korcsinszkinak. Ha elgondolom, hogy az a szegény fiú szereti magát! Legjobb lenne azonnal tudatni vele, hogy maga milyen finom kis nő. így nem fogja feleségül venni.
– Bánom is én – felelte Ágneszka és rántott egyet a vállán.
A hadnagy szeplős arca vörös lett a haragtól :
– Hát mit akar maga tulajdonképen? Én azt gondoltam mindig, hogy egy ártatlan, jó kislány. Hajlandó lettem volna elhinni, hogy ezt is csak ostobaságból csinálta és nem tudja, mit beszélt. De ilyet! Nem bánja! Hát maga nem szereti azt a fiút? Feleljen !
– Ó, nagyon szeretem, elhiheti – mondta Ágneszka. – Maga nem is tudja, hogy mennyire szeretem.
– Na lássa, maga kis csacsi. Menjen, feküdjék le okosan és többé soha, sohasem szabad ilyesmit tennie. Képzelje csak el, hogy milyen nagy szerencse érte. Ott szedtük fel a harmadik osztály piszkos földjén és most az Adalbert menyasszonya. Meggondolta ezt már maga, Ágneszka ? Magának semmi szüksége száz koronára. Biztosan megint puccra kellene. Megvan magának úgyis mindene. Nem, igazán fel sem bírom fogni ezt a dolgot… Maga idejön hozzám éjnek idején, egyszerűen idejön és felkínálja magát száz koronáért… Ágneszka! Ágneszka !… Na de most az egyszer – elfelejtem. Menjen aludni és gondolkozzék egy kicsit azon a nagy szerencsén, amely magát érte. Igyekezzék minél jobbnak lenni, hogy meg is érdemelje.
– Hogy teljesítsem nagy és szent kötelességemet – gondolta keserűen Ágneszka.
– Megértett engem ? – kérdezte a hadnagy, aki nagyon meg volt elégedve magával, meg a dikciójával. Eddig csak rekrutáknak tarthatott morálprédikációt és ez most sokkal szebb volt.
– Meg, – mondta Ágneszka. – köszönöm ! Jó éjszakát!… – és kisompolygott a szobából.
Minden nap egy örökkévalóság volt Ágneszka számára, egy szürke örökkévalóság, míg képzeletében, a messze távolban tarkán, virágosan táncolt az élet. Eltáncolt mellette, míg ő ott ült az állomás előtt, zsebében a Korcsinszki közömbös hangú, szűkszavú levelezőlapjával, amely jelentette neki, hogy a vőlegénye egészséges és kéri őt, legyen jó, fogadjon szót a nemesszívű doktornénak, akitől olyan páratlanul szép cselekedet, hogy őt magával akarja vinni.
Ágneszka nem bírt nyugtalanságával, vére űzte, hajtotta el innen. Mióta a Korcsinszkié lett és egy pillanatra már-már valóra válni látta azt a pompás ábrándot, mellyel még a gorlicei piszkos boltban vigasztalta magát, valahányszor egy asszonyért, vagy leányért üres lett a kasszájuk, azóta nem tudott beletörődni nyugodt sorsába.
Ő nem akarta, hogy Korcsinszki feleségül vegye, a ragyogó, dédelgetett kedvese akart lenni, semmi más. Egész nap kötelességekről prédikáltak neki, mikor ő szeretni akart, élni, táncolni, dalolni, csókolni fényben és örömben. A férfiak adják oda érte mindenüket, kamatostul, ajándékozzák vissza neki azt, amit az apja két kézzel szórt a környék összes asszonyainak ölébe.
Minden nap várta szabadítóját, azt a mesebeli herceget, akitől egyelőre megkaphatja száz koronáját. Bomlott kis agya csak egy módot tudott kitalálni annak megszerzésére és nem is törte fejét más lehetőségen.
Egy szép tavaszi estén hetyke modorú, csinos tiszt érkezett az állomásra. Hajnali négy órakor szándékozott továbbutazni, a harctérről jött és szabadságra ment Bécsbe.
Vacsoránál keservesen panaszkodott, hogy a háború kitörése óta nem volt otthon és azóta jóformán nem látott nőt.
– Ez borzasztó állapot, – jegyezte meg – ahelyett hogy cigarettát kap az ember, bizonyisten jobb lenne nőket…
A doktor szigorúan nézett rá, az idegen főhadnagy el is hallgatott, de aztán végignézett az urakon, elkönyvelte az Ágneszka kacér pillantását és gúnyosan gondolta : – Könnyű nektek, ti adoptálás ürügye alatt ugyancsak jól el vagytok látva.
Aznap éjjel a vörös hadnagy volt inspekciós. Három óra felé egy vonat ment el és ő éppen vissza akart térni az irodába, mikor észrevette, hogy az Ágneszka szobájában világosság van.
Először nem értette a dolgot, aztán megijedt, hogy talán valami baja van a kislánynak, felment tehát az emeletre és már kopogni akart az ajtaján, mikor halk beszélgetést és elfojtott kacagást hallott a szobából.
Erre a folyosó végére osont és ott várta a fejleményeket.
Néhány perc múlva az idegen tiszt jött ki Ágneszkától és eltűnt a saját szobájában.
A hadnagyot végtelen düh fogta el, az első pillanatban Korcsinszkira gondolt és azt hitte, okvetlenül meg kell fojtania azt a gazembert.
Már indult is a tiszt szobája felé, de az Ágneszka ajtaja előtt hirtelen megállt, mert eszébe jutott saját esete, maga előtt látta Ágneszkát nyitott hajjal, amint az ágya szélén ült, lábait lóbálva, és menten lecsillapult az idegen ellen érzett rettenetes haragja.
– Haszontalan teremtés – gondolta, – Bizonyosan vele is úgy tett, mint velem, legjobb, ha holnap mindent elmondok a doktornak és Korcsinszki megszabadul tőle. Ezt már igazán nem lehet eltűrni.
A hadnagy lement az állomás elé és félnégy után megjelent az idegen tiszt is útrakészen. Mikor találkoztak és kezet fogtak, mintegy parancsszóra egyszerre néztek fel az Ágneszka ablakára, amely még mindig világos volt. Az idegen főhadnagy ásított.
– Álmos vagy? – kérdezte a hadnagy. – Persze, keveset aludtál.
– Nem olyan nagyon keveset, hiszen tíz óra után már lefeküdtünk.
– Persze, igaz, és aki a saját szobájába vonult vissza, hogy alvással töltse az éjjelt, az bizonyosan ki is pihente magát.
– Mi, mit mondasz ?
– Semmit, csak úgy elgondoltam, hogy milyen is lehet az, mikor az ember eltéveszti az ajtókat és úgy véletlenül egy szép fiatal leányhoz …
– Kérlek, engedj meg, én tiltakozom …
– No, no, megpróbálsz tiltakozni, ne fárasszad magad, láttalak kijönni tőle három órakor.
Az idegben tiszt megdöbbent és megállt, elkészülve a legrosszabbra. Fáradtan, unottan legyintett Mi lesz ebből? A hadnagy most valami gorombaságot mond biztosan és egy becsületbeli ügy borzasztó lesz így hajnalban.
De a hadnagy semmit sem szólt, és amennyire az állomás előtti lámpa gyér világánál látni lehetett, mintha gúnyosan mosolygott volna egy keveset. Eszerint semmi esetre sem volt dühös, a tiszt tehát megnyugodott és kezdte előadni a történteket:
– Becsületszavamra mondom, ő hívott be, és arra is esküszöm, hogy először leráztam magamról. Semmi kedvem sem volt a dologhoz. Fogalmad sincs róla, hogy hízelgett és könyörgött. Mikor aztán már benn voltam nála, elmondta nekem, hogyan került ide, hogy ti nagyon jók vagytok hozzá és ő nagyon szeret benneteket, hogy valami legionáristátiak a kedvese is volt…
– Ó, az álnok kis boszorka – vágott szavába a hadnagy.
– Kérlek, – folytatta a másik – én csak ismétlem, amit ő mondott. Ő állítólag imádta is azt a fiút, de, sajnos, visszament a harctérre. „Nagyon sokat búsultam és sírtam eleinte, – így mesélte a kisleány – de aztán jött a hadnagy úr, ő már régen szeretett, nekem is tetszett és az övé lettem.”
– Igazán hallatlan. Ez egy valóságos kis szörnyeteg. Hogy mi milyen ökrök voltunk mindannyian, élünkön a doktorral!… Most én esküszöm neked, hogy soha egy ujjal sem nyúltam hozzá. Ő a legionárista menyasszonya volt, az a fiú belebolondult és hebehurgyán eljegyezte. Mi mindannyian dédelgettük és szerettük Ágneszkát, de úgy, mint egy bájos kisleányt és még egy tisztátalan gondolattal sem közeledtünk feléje, ő pedig most… Ez hihetetlen! Mit képzel az a kis nő tulajdonképpen és mit akar, azt szeretném tudni! No de mesélj tovább, elhiheted, hogy a dolog igen érdekel. És te elhitted ezeket az őrült hazugságokat?
Az idegen tiszt nagyon megkönnyebbült, hogy ilyenformán már bizonyosan nem lesz kellemetlensége és buzgón folytatta:
– Persze, hogy elhittem. Kérlek, mit is!… Ti itt vagytok sokan férfiak, köztetek él egy csinos kis teremtés, aki még nem is takarékoskodik kegyeivel, nem természetes-e tehát, ha elfogadjátok, amit a sors kínál. Én sajnálom, ami történt, sajnáltam, mihelyst megtörtént. Tudod, az ilyesmikkel hogyan szokott lenni. Ő végre is a tiétek.
– Mondtam már, hogy tévedsz – mondta ingerülten a hadnagy.
– Ami téged illet, természetesen meg vagyok róla győződve, de viszont te is hidd, hogy egész bizonyosan nem én voltam az első, aki ölembe vettem Ágneszka kisasszonyt. Különben is nagyon megzsarolt, száz koronát akart az ügyért mindenáron. Ilyen drágán még nem fizettem meg női bájakat soha.
– És te adtál neki?
– Mondtam már, kedves barátom, hogy nagyon bántam a dolgot és ez lágyszívűvé tett. A harctéren hónapok óta nem volt alkalmam könnyelműsködni, ő meg olyan szívettépőn könyörgött és zokogott, hogy nem tudtam ellenállni. Azt mesélte, hogy egy rossz útra tévedt nővére van, aki beteg, annak akarja küldeni. Tőletek nem kérhet, mert ti nem is tudtok Franciskáról és ő nem meri a dolgot bevallani.
– Na megállj, raffinált kis kutya, holnap majd elintézem a dolgodat – mondta a hadnagy és ismét felnézett az Ágneszka ablakára, de a szoba már sötét volt.
Négy órakor elutazott az idegen tiszt, a hadnagy pedig bement a petróleumszagú irodába, hogy még aludjék egy keveset reggelig.
A két hadnagy többször felnézett Ágneszka ablakára, de azt mégsem láthatták, ami a szobában történt. Nem láthatták Agneszkát, kezében a régen óhajtott százkoronással, melyet mint mérhetetlen kincset dédelgetett és úgy szorította szívéhez, mint ragyogó jövőjének biztos zálogát.
Aztán csomagolni kezdett gyorsan. Felvette legjobb ruháját, a többit belegyömöszölte rozoga utazókosarába, gondatlanul, össze-vissza, hiszen ezek az egyszerű rongyocskák már semmit sem jelentettek számára, aki a csipkék, selymek és uszályok világába indult.
Szépen megfésülte szőke haját, feltűzte kalapját, aztán jól megnézte magát kis tükrében minden oldalról. Végre sohasem tudni, már útközben is akadhat valami nagyszerű kalandja.
Mikor elég szépnek találta magát, kitépett egy lapot német szószedetéből, aztán nevetve dobta félre a füzetet, melyből néhány órája még kétségbeesetten magolta leckéjét.
Csak egy pillanatig gondolkozott Ágneszka és gyorsan írni kezdett kusza betűivel a kitépett irkalapra:
„Én most elmegyek. Köszönöm, amit velem tettek. Sajnálom, hogy el kell hagynom magukat, de itt tovább nem maradhatok. Ne keressenek, ha visszahoznának, ismét megszöknék. Van sok pénzem, száz korona, a hadnagy úr adta, aki tegnap érkezett. Adalbertet csókolom, ő édes volt, szeretem nagyon. Én nem akarok a felesége lenni, én olyan akarok lenni, mint a nővérem, a Franciska, aki rossz útra tért, de azért egészen más, olyan, mint Crysis. A könyvemet itt hagyom, adják emlékbe Adalbertnek. Ebből is láthatja, hogy milyen nagyon imádom őt. Ha szeret Adalbert, jöjjön utánam, a címemet megtudja Franciskától. Ne haragudjanak !
Ágneszka”
A levelet az asztalon hagyta, melléje tette az Aphroditét, de még egyszer és utoljára, csak úgy találomra felcsapta:
„Crysis kezébe vette legyezőjét és hanyag léptekkel eltávozott.”
Ezt olvasta Ágneszka, felkacagott örömében, becsapta a könyvet, egy csókot dobott feléje, aztán az ablakhoz ment és lenézett a perronra. Látta a két hadnagy sötét alakját a lámpa mellett és egy pillanat alatt kész volt haditervével.
Egyszerűen lelopódzik a barak mellé, a kosara nem nehéz, könnyen elviszi odáig, ott meghúzódik addig, míg az idegen főhadnagy beszállt, a vörös hadnagy meg a vonatot vizsgálja és akkor felugrik valamelyik kocsiba.
Ágneszka kezébe vette kis táskáját, eloltotta a lámpát, felkapta utazókosarát, az egyetlen darabot, melyet elvitt a Gorlicéből magával hozott holmik közül, aztán óvatosan végigosont a sötét folyosón és le a lépcsőn. A perronon pár pillanatra egy irányban állt a hadnagyokkal egy távolabbi lámpa alatt, kicsit megijedt és óvatosan, lépett bele a halavány fénykörbe, de az urak éppen akkor néztek fel már elsötétült ablakára és így nem látták elsuhanó alakját. Mire arra fordultak, már biztonságban volt Ágneszka és eltűnt még az utána táncoló, nyugtalan kis árnyéka is, melyet már a következő lámpa kergetett árulónak a nyomába.
Másnap reggel kisült minden és a doktor emberbaráti szíve kemény döfést kapott. Feldúltan ült az Ágneszka szobájában, kezében a levéllel, redőkbe vonta homlokát, idegesen simogatta selymes haját és hallgatta a vörös hadnagy elbeszélését.
– Mindannyian félreismertük, Ágneszka kihasznált és kijátszott minket. Raffinált, gonosz kis kutya, csúnyán becsapott – fejezte be előadását a hadnagy.
A doktort nagyon bántotta az, amit a hadnagy mondott. Végre is könnyű egy gyalogsági tisztnek bevallani, cinikus mosollyal, hogy egy tizennyolc éves leány kijátszotta és becsapta, de hogy áll ezzel szemben egy emberismerő pszichiáter, ő, doktor Juhász Péter.
– Kérlek szépen, hagyj magamra. Gondolkoznom kell a teendőkön – mondta leverten.
– Amint parancsolod, de kérlek, doktor úr, ne vedd lelkedre a dolgot, igazán nem érdemli meg. Mi mindent megtettünk Ágneszkáért, az élet tálcán kínálta neki a szerencsét, szebb sorsot nem is álmodhatott volna magának annál, amely rá várt. Ő nem fogadta el, kézzel-lábbal kapálódzott ellene, legyen az akarata szerint. Vissza csak nem hozhatod, kellemetlenséged lenne vele lépten-nyomon. Erőszakkal még soha senkit sem lehetett a jó úton megtartani. A vére hajtotta, a nénje is ilyen, úgy látszik, már erre születtek.
– Persze, a vér, a hajlam ! – elmélkedett Juhász. – Először jött Korcsinszki, aztán veled próbálta meg, végül a hadnagy !…De most már vajjon mi lesz belőle, szegényből „?
– Úgy, hát Korcsinszki is ilyenformán járt vele? – érdeklődött a hadnagy. — Gondolhattam volna és az a jó, naiv fiú bűnbánóan eljegyezte. Majdnem hihetetlen. Ilyenek vagytok ti, idealisták. Milyen jó, hogy Korcsinszki megszabadult tőle, képes lett volna feleségül venni a romlott kis fűszereslányt, mert bolond fővel engedett csábításainak. Pompás. Ügyes kis béka a mi Ágneszkánk ! Ne is aggódj érte, doktor úr, az ilyenek mindig boldogulnak. Különben pedig neked igazán senkid és semmid az a lány.
A hadnagy menni készült.
– Kérlek alásan, – szólt utána a doktor – légy olyan szíves és egyelőre ne szólj semmit az uraknak. Magam akarom közölni velük, ha már tisztán látom a helyzetet.
Ez már nagy csapás volt a hadnagyra nézvést. Ennyi mondanivalót elhallgatni nehéz és keserves feladat. Álmos is volt, de tudta, hogy lehetetlen elaludni, amíg ilyen súlyos titok nyomja a lelkét. A napon ülve ásítozott, szívta egyik cigarettát a másik után és magában szidta erősen a doktort.
No de nem kellett nagyon soká várnia. Egy félóra múlva megjelent Juhász, már visszanyerve teljes lelki egyensúlyát.
– Igaz bizony, – jegyezte meg halkan a főhadnagy – Ágneszka elment!
Már többé nem voltak erkölcsbírák, az áll-másfőnök megjegyzése szíven találta őket és egyszerre egy csomó gyászoló apa ült csak együtt, elvesztett gyermekük neve csendült fülükbe és sok vidám nevetés.
Ágneszka ! Ágneszka !
Elhagyott lett az állomás, egy név hiányzott a levegőből és egy szőke haj az aranysugaras áprilisból.
Rossz volt, gonosz volt, elvetemült!
Hát a jellemét szerették ők? Nem, nem! A nevető arcát, simogató kezét, csengő kacagását, hosszú hajfonatát, röpködő szoknyácskáját, Ágneszkát szóval, aki elhagyta őket.
Leverten széledtek el az elhagyott apák és számukra most már az egész tavasz csak a Viktor papa szomorúan dörmögő hangjával volt tele:
— Ágneszka elment!

Forrás: Budapest, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása, 1920

Előzmények: Ágneszka elment (1); Ágneszka elment (2); Ágneszka elment (3); Ágneszka elment (4)