Végre, az eddigi feljegyzések első visszhangjai is megjelentek. Stockholmban élő barátomat az zavarja, hogy mindeddig inkább magamról, magunkról beszéltem, akik migrásokként is józanul, fegyelmezetten, beilleszkedően változtattunk környezetet. Csakhogy – tette hozzá – ami ma zajlik, az valóságos népvándorlás, annyi menekültet, amennyiről a napi hírek beszámolnak, Európa képtelen megemészteni anélkül, hogy megváltozzon… Hát ebben részben igaza van, bár Európa rég megérett a változásra, arra, hogy végre, valódi közösségként közelítsen egy ekkora méretű szociális kérdéshez; ezért volna szükség arra, hogy Európa közös álláspontra helyezkedjék, méghozzá úgy, hogy a keresztényi-humanista erkölcs jegyében fogant magatartást következetesen és mindenütt érvényesítse. Hogy ez fából vaskarika? Én nem tudom… Lehet így is tekinteni a kérdést, és akkor a krisztusi tanítások is végső soron az elmélet aranyfáján csillogó gyümölcsök maradnak…

*

Akik most jönnek keletről és hangya-vonulásuk legésszerűbb útvonalát az anyaország térképére vetítik, igazából egy praktikus  irányt keresnek. Rést a kerítésen. Ösvényt a világban. Tőlük féljek? Igaz, nem élek a megbontott hangyaboly útjában, könnyű nekem beszélni, de ha ott is élnék, százszor elismételném, nyugtatólag: nem tudok az útjukba állni… Hiszen elsodornának. Nem csak engem, de a kerítésemet is, amit lóhalálában emeltem.
Mint ahogy a sorozatos, a történelemben újra és újra megismétlődő tömeges magyar kivonulásokat a térségből sem tudták visszatartani. A huszadik század fordulója, 1916, Trianon, 1944-45, 1956, a nyolcvanas évek, 1990 marosvásárhelyi márciusa – és azóta is egyre – mind olyan dátumok, amelyek újabb és újabb magyar migránshullámokat vetettek, felbolygatva a közelebbi és távolabbi világok békéjét, rendjét. Vagy mégsem? Mintagyerekekként viselkedtünk? És velünk hogyan bántak? Emlékszünk-e még valamire ezekből az élményeinkből?

*

Olvasom Kőrösi Csoma Sándor apokrif naplóját – életéről, de még inkább kalandozásairól, vándorlásáról. Ami inkább kényszerű helyhez kötöttség, mint helyváltoztatás – az eredetileg kitűzött célnak megfelelően. Az apokrif szöveg (Kőrösi Csoma Sándor naplója, I-II. kötet, Püski Kiadó) nem a Csoma Sándoré, de az ő feljegyzései, gondolatai szellemében íródott az egyik legnagyobb és leghitelesebb Csoma-kutató, Bernard Le Calloc’h jóvoltából. Higgyünk neki, mert ő is hisz Kőrösi Csoma Sándornak, minden leírt betűjének. (Csoma-kutatók mondják: a francia megbízható, hiteles tudós.)
Történt, hogy 1827-ben, hosszú, embert próbáló utazás után Kőrösi Csoma Sándor Szabathuból Kamanba ér, ahol a monostorfőnöknél kell jelentkeznie. Már tudnak róla, érkezéséről, de a húsz napos utazást elszenvedett vándort mégis kétkedve és gyanakodva fogadják. A nyugatról keletre való vándorlás éppen olyan szokatlan itt, mint nálunk a keletről nyugatra tartó migráció.
A monostorbeliek féltek a vendég tudásától (amivel ők, horribile dictu, nem rendelkeztek), gyanakodva bocsátották rendelkezésére a könyvtár állományát (amihez évek óta nem nyúlt senki, bizonyság rá a polcokat, könyveket borító vastag porréteg), s miközben Csoma Sándor azon álmélkodik, hogy klasszikus görög és latin szerzők tibeti és szanszkrit fordításait is megtalálja a polcokon, ténykedését idegenkedve bámulják az olvasni sem tudó szerzetesek… Egyik nap váratlanul európai vendégek – angolok – érkeztek a monostorba, akik szintén gyanakvó kíváncsisággal nézték a minden áron kelet felé igyekvő erdélyi embert. Aki úgy érezte, nincs miért kitárulkoznia e gőgös nyugatiak előtt, úgy sem tudná megmagyarázni, hogy székely ember létére mit keres Ázsiában: „Jobbnak találtam, ha meg se mondom, hogy székely vagyok, rossz tréfának hitték volna. Arra a kérdésre, hogy mit csinálok itt a kínai határ közelében, megmondtam, hogy őseim bölcsőhelyét keresem, akik mint ez köztudomású, a hunok leszármazottjai. Az a benyomásom támadt, hogy megborzonganak a félelemtől, ahogy azokra a régi időkre gondolnak. Hát hogyan! A magyarok ennek az átkozott Attilának az utódai, Isten ostorának, aki a keresztény népeket rettegésben tartotta? Ez borzasztó! És láttam, amint kifut a vér az arcukból arra a gondolatra, hogy ezeknek a rossz emlékű hunoknak egy kései utódjával állnak szemben, akikről messze földön hírlett már, hogy lovaik patája alatt nem terem fű. Nyugtalan, fürkésző pillantást vetettek a támla nélküli szék felé, ahol ültem, és látták lelki szemükkel, amint épp egy nyers húsdarabot puhítok a nyereg alatt. Minden flegmaság eltűnt róluk, és mikor Johnson új kérdéseket akart feltenni, már csak érthetetlen szavak törtek fel a szájából.”
De hiába a magyar utazó céltudatossága, nem tudja legyűrni a keletiek ódzkodását a különöstől, a számukra furcsától, amit ők nem tudnak felérni ép ésszel; minden összeesküszik ellene, ezért nagy álma, az őshaza és az ott hagyott ősök ködbe vész; áldozata lesz a különféle utazási tilalmaknak, a láthatatlan határoknak, a nagy távolságoknak, a gyanakvásoknak. Nem beszélve az életre támadó, majd a szervezetét elpusztító egészségtelen éghajlatnak…