DRÁMA 3 FELVONÁSBAN

4.  jelenet

(Tolsztoj szobája. Teljesen puritán – egy asztal, egy szék, egy ágy, az ajtó mellett egy kisszekrény. Tolsztoj a naplóját írja, amikor beszalad a két kisgyerek. Leteszi a könyvet, kitárja a karját, a gyerekek az ölébe telepednek.)

Aljosa: Mit írsz? Mesét?
Tolsztoj: Olyasmit.
Aljosa: Elolvasod nekünk is?
Tolsztoj: Nem hiszem. Tudod, nem gyerekeknek való mese.
Natasa: De mért? Sok benne a boszorkány meg az ördög?
Tolsztoj: Éppenséggel nem. Ilyenek egyáltalán nincsenek benne. Csak emberek.
Aljosa: Hát akkor, akkor meg mért nem? Mert nagyon ijesztő?
Tolsztoj: Igen, Aljosenyka, talán igen. Lehet, hogy megijednétek vagy elszomorodnátok, és azt nem akarom.
Aljosa: De hát én sosem szoktam szomorkodni, ha anya mesét mond, csak félni.
Tolsztoj: Azt hiszem, velem ez éppen fordítva van. Én már sosem szoktam félni, de gyakran vagyok szomorú.
Natasa: Akkor mért írsz szomorú meséket, attól csak még szomorúbb leszel.
Tolsztoj: Nem tudom, talán nem vagyok elég okos.
Natasa: Nem, nem, te okos vagy. Aljosa nem okos. Képzeld csak, mit kérdezett anyától!
Tolsztoj: No mit?
Natasa: Tudod, van nekünk az a barna kiskutyánk, a Száva. És hát ott szeret feküdni a kertben, pont középen a fűben. Egyszer azt kérdezi anyától Aljosa, hogy mért napozik annyit, amikor már úgyis olyan barna? Hát nem buta?
Tolsztoj (megsimogatja a mérgesen izgő-mozgó Aljosa fejét, aki láthatóan meg akarná húzni a nővére haját.): Nem, nem buta, csak még …. kicsi.
Aljosa: Úgy szeretnék nagy lenni már! És ha nagy leszek, majd okos leszek, okosabb, mint te, Natasa!
Tolsztoj: Ne siess annyira, Aljosa. Aztán meg nem azt mondtam , hogy kicsi vagy, TEHÁT buta. Tudod, amit a Száva kutyáról gondoltál, nagyon is érthető. Csak azt csodálom, hogy a felnőtteknek sose jutnak ilyen kérdések az eszükbe. Egyáltalán, keveset kérdeznek. Úgyhogy csak kérdezz, kedvesem, kérdezz! Ez rád is áll, Natasa, hiszen még te is gyerek vagy! Néha kinevetik az embert, de csak azok, akik már nem tudnak kérdezni.
Natasa (kicsit megbántva): Szóval te nem neveted ki Aljosát?
Tolsztoj: Nem, kedvesem. De azért ne legyél csalódott. Tudom, hogy csak jókedvre akartál deríteni. És könnyebb is a szívem, mert ez a Száva kutya tetszik nekem azzal a barna bőrével a fűben.

Natasa (lelkesülten): Fogsz róla írni? Fogsz? Egy szép mesét?
Tolsztoj: Lehet, lehet, hogy fogok.
Aljosa: Ha ezt a mesét befejezted, igaz?
Tolsztoj: Nem, azt hiszem, előtte kéne megírnom, mert ha ezt a mesét befejezem, már nem írok semmit.
Aljosa: Olyan hosszú lesz?
Tosztoj: Ami azt illeti, meglehetősen hosszú már, nagyon is….
Natasa: Hát akkor mért nem fejezed be most?
Tosztoj: Először is: nem igazán rajtam múlik. Meg aztán szépen szeretném befejezni, és az egyelőre nem sikerül.
Natasa: Hiszen azt a legkönnyebb. Tudod, hogy minden mese úgy fejeződik be, hogy ” és boldogan éltek, amíg meg nem haltak…”
Tosztoj: Az a helyzet, hogy az én mesémben nem élnek valami boldogan a szereplők, és lehet, hogy akkor lennének boldogak, ha meghalnának.
Natasa: Jaj, az hogy lehet? Én gondolni sem szeretek a halálra! El sem tudom mondani, mennyire szeretek élni! Nem is tudom elhinni, hogy van, aki nem szeret!
Tolsztoj: Talán már elfelejtette, mért kellene szeretnie….
Natasa: Mért, mért…(felnőttesen ingatja a fejét, csípőre tett kézzel Tolsztoj előtt) Először is ott van a takaróm, ami olyan meleg, amikor reggel felébredek. Aztán bejön Marija, és odajön az ágyhoz, én meg erősen lehunyom a szemem, de ő mindig tudja, hogy fent vagyok, és azt mondja ” későre jár…”, és megsimogatja a homlokom. Tejszagú a keze, és én mindig pont akkor nyitom ki a szemem, amikor megsimogat, és ő rám nevet, megcsóválja a fejét, és tüzelnek a szeplői, és akkor én ugrok egyet, és átölelem.
Aljosa: Én is, én is át szoktam ölelni!
Natasa: Aljosa, hozzád nem is Marija megy be, hanem Kátya.
Aljosa: De igenis Marija, néha Marija is!
Natasa: Jól van, na!… És aztán reggelinél bele szoktam hajolni a tea gőzébe, és amikor felemelem a fejem, az olyan jó hűvös, és néha anya megengedi, hogy egy egészen pici mézet csurgassanak a teámba,…
Aljosa: Mert duci vagy, azért nem lehet sokat!
Natasa: Na és, ha duci vagyok?…. Te meg kis tökmag! És ne szakíts mindig félbe! Igen… szóval az nagyon jó, ha a mézes teámat megittam, és jó idő van, és kimegyek játszani a gyerekekkel …
Tolsztoj: Milyen gyerekekkel? Aljosára gondolsz?
Natasa: Igen, vele is, meg a többiekkel, Marija kislányával is.
Tolsztoj: Szóval a parasztgyerekkel?
Natasa (nem érti a kérdést): A gyerekekkel.
Tolsztoj: ” A gyerekekkel”. Értem. És milyenek azok a gyerekek?
Natasa: Hát.. gyerekek. Mint mi. Bár Kolja már nagynak hiszi magát. De tudod, nem az.
Aljosa: Nem az, tényleg nem az!
Tolsztoj: Persze, nyilvánvalóan. Kolja… ő kicsoda?
Natasa: Szergej bácsi fia, aki a fát vágja nekünk! Anya gyakran megkéri Szergej bácsit, hogy engedje velünk, mert tudod, minden virágot ismer az erdőben, meg tudja, hol vannak gombák, és együtt szedünk…. de az igazán szépek bent vannak nagyon, és kicsit félelmetes, Kolja meg persze úgy tesz, mintha nem félne…. de azért én látom, hogy hátra-hátranéz. .. Mert ott a fák közt néha nagyon sötét van…
Aljosa: De nem futunk ám el!
Natasa: No hiszen, te jobb lesz, ha hallgatsz! Úgy hozzám bújsz mindig, hogy alig tudok menni! Képzeld, úgy szorítja a kezemet, hogy szinte megfájdul. És pisszenni sem mer, mert olyan nagy a csönd ott a fák közt. És akkor én mindig elkezdek gondolni valamire, hogy ne féljek, és Kolja ne tudjon csúfolódni…
Tolsztoj: És mire gondolsz, hogy elűzd a félelmedet?
Natasa: Azt képzelem, hogy egy erdei tündér vagyok, aki gombává változtatta az állatkáit, hogy ne csatangoljanak el, amíg elmegy csodákat tenni. Aztán amikor hazatér, közéjük ül, s amint valamelyiket megérinti, azok mindenféle állattá változnak – lovacska, malac, kisegér, szamár, és magamban beszélgetek a gombákkal, ahogy szedem le őket, mintha tényleg azok lennének…. nagyon jó játék, és tényleg nem is félek…
Tolsztoj: Elhiszem, te kis erdei tündér…(Aljosa hangosan, kicsit irigyen felnevet, Tolsztoj felé fordul): És itt van a kis erdei manó is….
Aljosa (ugrálni kezd ): Manó vagyok, manó! Nézd, mekkorákat ugrom!
Tolsztoj: Nagyon ügyes manó vagy…. sok manóval volt már dolgom, de ekkorákat nem ugrott senki!
Aljosa: Tényleg? Találkoztál más manókkal? Mikor, mesélj róla!
Tolsztoj: Régen, nagyon régen, Már el is felejtettem, de most, hogy itt ugrabugrálsz, eszembe jutott.
Aljosa (kezd kifáradni, liheg, egyre lassabban ugrik): Elmeséled nekem, csak nekem?
Tolsztoj: El, hát persze, de nem most. Most már hagyd abba, minden manónak jár egy kis pihenés. Még az ilyen erős és ügyes manóknak is.

(Aljosa lerogy a földre Tolsztoj mellé, ekkor benéz az ajtón Tánya)

Tánya: Aljosa, mit csinálsz te ott a földön?
Aljosa: Én nem Aljosa vagyok, hanem Kvasz, az erdei manó!
Tánya: Mi a csudáról beszélsz?
Tolsztoj: Hagyd csak, Tányecska, játszottunk egy kicsit. Volt itt valóban egy erdei manó, de
már visszaváltozott Aljosává.

(Aljosa vigyázzba vágja magát Tánya előtt, aki elneveti magát, és magához húzza)

Tánya: Késő van, Lev Nyikolájevicsnek pihennie kell, rólatok nem is beszélve. Menjetek szépen aludni.
Aljosa (Odaszalad Tolsztojhoz, elé térdel, úgy súgja): Nem felejted el, ugye nem felejted el? Elmeséled majd a manókat, ugye?
Tolsztoj (megsimogatja a fejét): El, Aljosenyka, de most már szaladj! Holnap találkozunk.
Tánya: Natasa, Aljosa, induljatok! Anyátok már biztosan vár benneteket! Még én is bemegyek hozzátok.

(Natasa kézen fogja az öccsét, megállnak az ajtóban egy pillanatra, jó éjszakát kívánnak Tolsztojnak, aztán eltűnnek.)

Tánya (közelebb lép, apja mellé): Nagyon kifárasztottak?
Tolsztoj: Nem, kislányom, nem. Sőt, sokkal könnyebb a szívem, hogy itt voltak.
Tánya: Mert egyébként nehéz?
Tolsztoj: Többnyire igen, hisz tudod. De milyen legyen egy ilyen öregemberé? Megöregedni, Tányecska, derűsen és méltósággal, nos, az aztán igazi feladat. Attól félek, nem csinálom valami jól. És most, hogy itt voltak a gyerekek, hirtelen arra gondoltam, talán hagyni is kellene a csudába. Inkább megpróbálok gyerek lenni újra.
Tánya: Mért kéne bármivel is próbálkoznod? Hagyd, hogy a dolgok megessenek veled!
Tolsztoj: Szívem, tudod, hogy ez nekem sose ment. Nem tudom, kitől örököltem a hajlamot, hogy állandóan megtervezzem az életemet…. Anyámról azt mondták, akik ismerték, hogy igen nyugodt asszony volt, de ha nevetett, csengett-bongott tőle a ház…Én viszont életszabályokat írtam állandóan,amiket aztán képtelen voltam betartani,… Apám még önfeledtebb volt, esendőbb is… no persze ebben a fia voltam.. Nem tudom…. Ma úgy érzem, fel kellene hagynom ezzel az önelemzéssel, s csak örülni, úgy, ahogy Natasa tud a tea gőzének. .. De ahhoz meg kellene magamban újra találnom a gyereket, s arra a szegény fiúcskára már annyi, de annyi réteg keményedett rá… Nem tudom, lesz-e időm lehántani róla…
Tánya: De hát mért nem szereted azt az embert, aki vagy? Mi mindannyian olyan büszkék vagyunk rád!
Tolsztoj: Nem akarom, Tányecska, hogy büszkék legyetek rám. Azt akarom, hogy szeressetek. Egy gyermeket jobban lehet.
Tánya: Ó, apa, de hát én szeretlek! Ugye tudod?
Tolsztoj: Tudom, tudom, amúgy se vedd szó szerint, amit mondtam. Csak hangosan gondolkozom mindenféléről. Ilyenkor estefelé hajlamos vagyok rá. Hanem, kislányom, nagyon kedves ez a két gyerek. Mintha téged látnálak meg Szerjózsát.
Tánya: Ó, de régen volt az, apa!
Tolsztoj: Régen, és most sajnálom, hogy akkor nem beszélgettem veletek többet. Mi lehetett annál fontosabb, minthogy egy tüzelő, lelkes kis arcot nézzek, amint részeltet abban a kegyelemben, hogy az ártatlan lelkét csodálhatom….? Ó, Tányecska, az ember olyan ostobán él.
Tánya: Az ember általában -igen, de te bizonyosan nem, apa.
Tolsztoj: Fájdalom, nincs igazad, kislányom. Hogy mért, te is tudod, ne is beszéljünk róla. De nincs veszve semmi, amíg Natasa gombászni jár az erdész fiával, és Aljosa a szemem láttára lesz erdei manó.Erre fogok gondolni, ha netán elkeseredem, vagy nagyon elfáradok.
Tánya (Feláll): Apropó, fáradtság. Megyek, apa, pihenned kell. Holnap reggel még beszélgetünk, mielőtt elmegyünk, jó?
Tolsztoj: Menj csak, a barátnőd biztos vár még, meg a gyerekek is….

(Tánya hosszan térdel az apja széke mellett, simogatja hófehér haját, Tolsztoj hagyja, aztán köhögni kezd, Tánya feláll. Kifelé indul)

Tolsztoj: Tányecska, boldog vagy?
Tánya (nem fordul meg, keze a kilincsen, úgy válaszol ): Előfordul.
Tolsztoj: Ez több, mint amit a legtöbb ember elmondhat magáról, ugye tudod?
Tánya (még mindig háttal ): Ezen még nem gondolkodtam. Fontos boldognak lenni?

(Hosszú szünet).

Tolsztoj: Nem az? Egész életemben azt hittem.

(Újabb csönd, Tánya még mindig nem fordul meg.)

Tánya (keze továbbra is a kilincsen ): Tudod, apa, ha azt kérdezed, hány boldog embert ismerek, nehezen tudnék bármit is mondani. Szerintem meg lehet békélni azzal a gondolattal, hogy „előfordul” a boldogság, és ahogy te mondtad, ez több, mint amit általában várni lehet az élettől.
Tolsztoj: Bölcsesség ez vagy reménytelenség?
Tánya (megfordul, mosolyog ): Azt remélem, hogy bölcsesség.
Tolsztoj (felnevet): Vagy elég bölcs vagy a reménytelenséghez.
Tánya (Nézi az apját egy ideig nagyon gyengéd tekintettel, aztán):-Jó éjt, apa. (Kimegy)

5. jelenet

(Tolsztoj feláll, az ablak elé áll. Aztán a székén lévő zubbonyát magára teríti, s kinyitja az ablakot, így áll hosszan, háttal a nézőtérnek. Csönd. Belép Szása, Tolsztoj nem hallja meg. Lánya csendben mögé megy, összehúzza apján a zubbonyt, aki megrezzen, egy percre hátranéz, de aztán amikor látja, hogy Szása az, visszafordul. Szása mellé áll, ő is néz ki az ablakon.)

Szása: Mit nézel, édesapám?
Tolsztoj: Az eget, szívem, az eget. Mint Andrej Bolkonszkij a csatatéren.
Szása: Nem is tudom, mikor hallottalak utoljára valamelyik regényedről beszélni!
Tolsztoj: Talán túl szigorú voltam magammal. Mégiscsak ott van az a fiatal katonatiszt, szemben a mindenség ragyogásával. Elfelejtettem, hogy voltak akkor is jó pillanataim.
Szása: Jaj, apa, jó pillanatok…. Az a regény csupa jó pillanat…
Tolsztoj: Nem tudom, bizonyos értelemben… talán. De nekem az az égbolt a fontos…most, legalábbis, mert most ÉRZEM azt, amit akkor csak elképzeltem. Tudod, milyen csodálatos ez, szívem? Amikor ráeszmélsz, hogy megsejtettél valamit, amit sokkal később saját lelked igazol? … Mintha bennem is elcsendesedett volna a csatazaj…
Szása: Csatazaj…. én nem hallok ilyesmit, sőt…. apa, én úgy látom, nagyon is csöndes ez a te csatád…. mintha feladnád….
Tolsztoj: Feladni… igen, azt hiszem, azt kell. Feladni a harcot, és elfogadni ezt a rám mért földi sorsot, ami úgyis oly jelentéktelen a felhőkhöz képest. Aztán meg mi mást várhatna tőlem ez az ég, minthogy próbáljam követni a méltóságát… (Megfordul, megrázkódik) Hanem hideg van már így késő ősszel. Üljünk le, kedvesem.
Szása: Apa, nagyon éber vagy. Késő van már, tudod-e.
Tolsztoj: Tudom, de csordultig a lelkem. És nem keserűséggel, hanem …. örömmel. Itt voltak Tányecska barátnőjének a gyerekei, és határozottan tudtam, miközben velük beszéltem, hogy a gyerek – maga Isten. Milyen feltétlen bizalom, a befogadásnak és kitárulkozásnak milyen derűs szabadsága…. Gyönyörködtem bennük, és megszégyenült az én hitvány boldogtalanságom…. Nem Istennek tetsző a szomorúságom, Szása… Hiszen valahol bennem is ott ez a gyermek… És ott van édesanyádban is…
Szása: Lehet, apa, de én még nem találkoztam vele.
Tolsztoj: Milyen engesztelhetetlen a hangod, kislányom, Mire véljem ezt? Ne vállald át helyettem is a haragot anyád iránt. Magam is azon vagyok, hogy megszabaduljak tőle. Talán helytelen rád terhelnem a gondjaimat, és eltávolítani édesanyádtól… mert neked elsősorban azt kell látnod benne, s nem apád feleségét…
Szása: Ha arra gondolsz, apa, hogy anyaként inkább a javára billenne a mérleg, nos, ez az én esetemben biztosan nem igaz.
Tolsztoj: Félek, már nem tudod szétválasztani az én problémáimat és anyádat. Túlságosan igénybe veszlek érzelmileg… Nincs ez így jól. Olyan fiatal vagy…
Szása: És olyan boldog, hogy igénybe veszel! Mi mást kezdhetnék itt magammal? Ha néha elutazol, vagy meglátogatsz valakit, s itt maradok nélküled, csak tátogok, mint a partra vetett hal. Nem apa, meglehet, én veszlek igénybe téged, hogy élni tudjak.
Tolsztoj: Szásenyka, megijesztesz. Apád nyolcvankét éves. Nem függhetsz valakitől, aki minden pillanatban meghalhat.
Szása: Már megint így beszélsz! Mindig ez van, ha Goldenvejzer ilyen hosszan muzsikál! Pedig megmondtam már neki a múltkor is, hogy hogyan hatnak rád az ilyen szonáták. És mégis… Tudtam, hogy el fogsz keseredni.

Tolsztoj: Szása, kedvesem, csillapodj! Nem kell ahhoz zene, hogy egy ilyen idős ember lássa a kétszerkettőt.
Szása: Kétszerkettő… Annyi evidencia van még azon kívül, hogy egyszer meg fogsz halni…
Tolsztoj: Őszintén szólva, egyre inkább úgy látom, hogy ez az egyetlen valamire való evidencia. És nem találok benne semmi borzasztót. Csak a hozzá vezető út lenne kicsit nyugodalmasabb. Tudod, a nagy utak előtt hallgat az ember, ha úgy tetszik, leül arra a bizonyos egy percre. Ez a perc, ez a csönd hiányzik nekem.
Szása: Mert ez a Goldenvejzer beleklimpíroz.
Tolsztoj (felnevet): Szívem, az én képzeletbeli csöndemben nem hallatszik az ő – mellesleg igencsak szép – klimpírozása. Tudod te, hogy hogyan értettem.
Szása: És ha tudom is, látod, hogy nem segíthetek… ma este is… egyedül voltál, és mindenki olyan remekül mulatott nélküled….
Tolsztoj: Nem volt helyes, hogy kint maradtam a verandán.
Szása: Miről beszélsz, apa?
Tolsztoj: Nem volt helyes, mert megbántottam vele azokat, akik szerettek volna velem találkozni, anyádról nem is beszélve.
Szása: Apa, ne vidd túlzásba a megértést! Ő sem teszi, erről biztosíthatlak.
Tolsztoj: S nekem mi dolgom azzal, hogy ő mire képes? Az én dolgom én vagyok, s azt gondolom, többre vagyok képes, mint amit idáig cselekedtem. Alázat és szeretet – mindig erre vágytam, de látom, nem sokra jutottam. Gőgös vagyok és haragtartó egy asszonnyal, aki elég szerencsétlen ahhoz, hogy maga is az legyen. Segítenem kellene neki.
Szása: Próbáld meg, ha így akarod – ezredszer. És kívánom, ezredszer sikerüljön… de nem hiszem, hogy anya alkalmas alany a nagylelkűségre…
Tolsztoj: Nem ez számít. Nekem kell alkalmasnak lennem arra, hogy az legyek vele.
Szása: És ő majd szépen visszaél vele….
Tolsztoj: És akkor…? Az már az ő ügye lesz…. Istennel, azt hiszem. Szásenyka, ne beszéljünk most erről többet, olyan világosan látom, hogy mit kell tennem, minden olyan könnyű és nyilvánvaló…..
Szása: Én csak… a csalódástól féltelek, apa.
Tolsztoj: Sose félts. Anyádban, magamban, az emberekben csalódhatok – de abban, ami ott ragyog a gyerekek arcán meg az égbolton – abban nem.
Szása: Nem tud az ember mindig erre gondolni, még te sem.
Tolsztoj: Nem, de megpróbálhatja.
Szása (sóhajtva feláll): Jó, de szerintem most legelőször is egy kis alvással próbálkozz meg. Nagyon ideje lenne már lepihenned. Itt vagyok a szomszédban, tudod, ha bármire szükséged van az éjszaka, csak szólj, meghallom.
Tolsztoj: Jó, jó. De azt hiszem, ma különösen nyugodt éjszakám lesz.
Szása: Úgy legyen. Nos, megyek, hagylak aludni. Jó éjt, apa.
Tolsztoj: Jó éjt, Szásenyka….
Szása (Indul kifelé, az ajtóban összetalálkozik az anyjával, aki egy nagy gyertyát tart a kezében. Szása elállja az utat előtte): Apa éppen készül lefeküdni.
Szofja Andrejevna (befurakodik a lánya mellett): Igen, meg akartam nézni, hogy vagy, mert egész este nem láttalak.
Tolsztoj: Igen…. nem éreztem túl jól magam. Sajnálom… Holnap, holnap majd reggelinél bepótolom a mulasztást… És te, te jól vagy?
Szofja Andrejevna: Hogy én? Hát… ahogy egy asszony az én helyzetemben lehet…
Szása: Milyen helyzetre gondolsz?
Tolsztoj (sietve odamegy Szásához, átkarolja a vállát): Szásenyka,te aludni indultál. (Kituszkolja az ajtón. Felesége felé fordul) : Ne beszéljünk most a helyzetedről, ami – beismerem – nem könnyű. Tapintatlan dolog volt ma távol maradnom. Bocsáss meg.
Szofja Andrejevna (meglepetten áll): Hát jó. Kérsz teát?
Tolsztoj: Éjszaka nem iszom teát, mert akkor nem tudok aludni. De kedves vagy, hogy megkérdezted.
Szofja Andrejevna: Régebben mindig kértél teát este. De hát változnak a szokások.
Tolsztoj: Igen, minden változik. Mi is képesek vagyunk rá, nem gondolod, Szonya?
Szofja Andrejevna: Nem tudom… Aludnod kellene.
Tolsztoj: Azt teszem. Pihenj, te is, kedvesem (Odamegy, homlokon csókolja a feleségét, aki értetlenül áll, aztán sarkon fordul, s kimegy.)
Tolsztoj (Leül az ágyra, még ír a naplójába egy darabig, közben megkönnyebbülten szipog, meg-megtörli a szemét. Aztán az ajtó melletti szekrény fiókjába rakja a naplót, lefekszik, eloltja a gyertyát. Csönd. Aztán megszólal a sötétben): Köszönöm, istenem.

(Egy órával később. Szélfúvás, levélzörgés, eső veri az ablakot. Tolsztoj egyenletes légzéséből tudni lehet, hogy alszik. Óvatosan kinyitja valaki az ajtót. Szofja Andrejevna az, a kis gyertya, amit a kezében tart, megvilágítja az arcát. Hallgatózik, aztán hálóingben beoson, idegesen matat a fiókban, előveszi Tolsztoj naplóját, lapoz benne, ujjai követik a sorokat. Aztán visszateszi a naplót, kimegy. Újra sötét van.)

Tosztoj (Felül az ágyban, zihál. Gyertyát gyújt, az ágya szélére ül. Egyszer csak felkiált): A szar! A szar! A szar!

(Hisztérikusan zokogni kezd, Szása berohan.)

Szása: Mi van apa, mi van?

Tolsztoj (Csuklik, hörög, Szása ott ül mellette, nyugtatja, aztán apja feláll, a gyertya megvilágítja könnyes arcát): Csomagolj, Szásenyka.

(Folytatjuk)

Előzmények: A szerző bemutatása (interjú) * Fényes tisztás (1. rész) * Fényes tisztás (2. rész) * Fényes tisztás (3. rész) * Fényes tisztás (4. rész)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ