A Nagy Imre-csoport elrablása / V.

Snagov, Călimănești, megkörnyékezések

…Körülbelül 7-8 óra lehetett, teljes sötétség, amikor kiderült, hogy Románia földjén vagyunk és nem a Szovjetunióban… Körülbelül egy jó óra hosszat mentünk falvakon, kis falvakon keresztül, és megérkeztünk valahova, egy palotába, amelyik olyan volt, mint egy mesebeli kastély. Ki volt világítva, a fények ráirányítva. (Vas Zoltánné)

Mind egy csomóban elvittek egy Snagov nevezetű üdülőbe, ami a román párt legfelsőbb vezetőinek az üdülője. Nagyon gyönyörű és elegáns ház volt, kék színű, süppedős szőnyegekkel, kitömött medvékkel. Gyönyörű szobákat kaptunk. (Dr. Szilágyi Józsefné)

Olyan volt ez az idő, mint egy különleges fordulatokkal teli mese, hogy mindig minden lehetséges volt. Öt perccel előbb még aggódtunk az életünkért, egy nappal előbb egy koszos madártani szertárban kuporogtunk, s most kitárul az út, az erdei út, és ott áll egy megvilágított ház, mint a mesebeli boszorka csokoládéháza. Kő alapon, de faburkolattal, valószínűleg kőház volt az egész, de fával burkolták. Egy alpesi stílusú nyaraló, gyönyörű, kivilágítva az egész, úszik a fényben. És ahogy beléptünk, egy hatalmas nagy ebédlőt látunk, nagyobb mint ez az egész lakás, és ebben az ebédlőben egy hosszú asztalon mindenféle jó falat, narancs és csokoládé, mindenféle italok. Mellette egy kis szalon, s van a házban négy szoba, és egy rettentően kedves hölgy jön elébünk, hogy ő a házvezetőnő. Utóbb kiderült, hogy őrnagyi rangban volt. S volt még egy kedves kislány, akit mi egymás között mindig Feticának hívtunk –, Fetica románul kislányt jelent –, ő végezte el az apróbb ház körüli munkákat. És a ház jó meleg, és köröskörül hó van – hát ez olyan volt, mint egy álom. Arra emlékszem, hogy beléptünk az ebédlőbe, és ott Ferivel egymás nyakába borultunk, és azt mondtuk, hogy hát ez a happy end, hát ezt nem vártuk. Az elmúlt három napon keresztül mindenfélére föl voltunk készülve, de erre nem, erre a csodaházra. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Az első hónapban az egész román őrszemélyzet velünk együtt be volt zárva, haza nem mehettek. Ez volt a mi egyedüli elégtételünk… Akik velünk közvetlenül érintkeztek, azok többnyire románok voltak, de rengeteg magyar is volt, ami úgy derült ki, hogy mi ott esténként énekeltünk, és hallottuk a konyhából a visszaéneklést. Általában aki magyar volt, az se beszélt velünk magyarul. Volt egy konyhalány, aki Székely Margit névre hallgatott, és mi ugye magyarul mondtuk neki, ő románul válaszolt, de természetesen megértette. Hát aztán már 2 év múlva kiderült, hogy nemcsak azok, akiknek a nevük magyar volt és akikről tudtuk, hogy magyarok, azok beszéltek magyarul, hanem akkor már mindenki beszélt. Szóval, amikor már a letartóztatások megtörténtek, és mi tudtuk, akkor már magyarul kérdezték az őrök, hogy mikor megyünk haza, mert ők is unták ezt a… Akkor már nem voltunk ennyire bezárva, de az első hónapban az egész társaság nem mozdulhatott ki semerre, nehogy valaki elárulja, hogy hol vagyunk. (Bácskai Vera – Tánczos Gábor / György özvegye)

Már második nap, amikor ott voltunk, megjelent néhány… ilyen… férfi, akik úgy mondották, hogy ők a kormánypárt megbízottai, és hát elvtársi beszélgetéseket szeretnének velünk folytatni. Be is mutatkoztak, az egyik Ardeleanu Josip volt, a másik egy Vass… Én közülük személyesen korábbról ismertem ezt az… Ardeleanu Josipot, aki akkor a román cenzúrahivatal elnöke volt. Előzőleg Adler Jóskának hívták és kolozsvári volt. Ezek mind romániai magyar zsidók voltak, régi kommunisták. Szóval, amiből baja lehetett valakinek Romániában, az bennük mind megvolt. Hát… először is régi kommunisták voltak egy olyan pártban, amelynek nem lehetett több, mint néhány száz illegális tagja annak idején, és most volt egymillió nem tudom én hány tag, tele vasgárdistákkal meg mindenfélékkel, akik persze gyűlölték ezeket már eleve azért, hogy régi kommunisták. Na most, még mindennek tetejébe az illető magyar is, meg zsidó is, hát ez mind így külön-külön csapás volt, nem győzték magukat itt kaserolni és mutatni azt, hogy ők a legjobbak és a legmegbízhatóbbak és hát, minden szolgálatra készek…. Orvosnak is egy ilyenfajta embert osztottak be hozzánk, aki akkor a pártkórház igazgatója volt… nem tudom, hogy hívták, Ernő vagy ki…, szintén régi kolozsvári kommunista, a helyettese pedig egy Grasso nevű nő, aki akkor nyilván a hatóság szolgálatában volt, később Izraelbe vándorolt ki. (Vásárhelyi Miklós)

Miután nem lehet állandó stresszben és leverten élni, voltak még derűs pillanataink is, például Mikuláskor Fazekas Gyuri fölöltözött Mikulásnak, s a gyerekeknek osztott mindenféle jókat, amit ilyenkor szoktak, persze azt is hozzá kell tennem, hogy olyan kiszolgálásban és olyan ellátásban volt részünk, hogy az minden kritikát kibírt. Volt két pincér, akik körbejárták az asztalokat, és a lehető legelőzékenyebben – mint utólag kiderült, természetesen az ÁVH, az ottani ÁVH emberei voltak. Kitűnő volt az ellátás, mindig nagy fogások és szépen díszített tálak stb. Szóval semmiben nem volt hiányunk. Azt, hogy csak a kastély parkjában sétálhattunk, azt azzal igyekeztek magyarázni, hogy féltenek bennünket, mert az itteni lakosság is tud a magyarországi eseményekről, és esetleg inzultus érne bennünket, ha a városba mennénk…
Esténként, amikor a gyerekeket lefektették, a felnőttek összegyűltek a dohányzóban, és ott még énekelgettünk is, természetesen magyar dalokat, természetesen hazavágyó dalokat, meg olyasmiket, amik például Rákóczi Ferenc bujdosására emlékeztek. Az unokám borzasztóan hiányzott nekünk, nem beszélve a felnőttekről, a lányomról és a vőmről, de hát annyi valahogy kiszivárgott, hogy külön-külön egy-egy úgynevezett dácsában helyezték el őket, a dácsák egymás mellett voltak, legalábbis így mondták nekünk, és minden kényelemben és minden előnyben részük van. Megpróbáltuk, hogy úgy mondjam, befolyásolni egy kicsit a gondnokságot, hogy nagyon szeretnénk, ha az unokánkat karácsonyra áthoznák. A gyereknek is jobb lenne, ha gyerekekkel lenne együtt, meg látna itt nagyon szép, plafonig érő karácsonyfát, tele dísszel. Ez a vágyunk, azt hiszem, csak újév előtt teljesült. Úgy hozták át, hogy szegény gyerek, mint utólag elmondta, úgy félt az úton, mert sötét erdőn vitték keresztül, és azt se tudta, hogy hova viszik, hogy mi lesz vele – kisgyerek, hét és fél éves volt akkor. De meglett az öröm, átjött, ott volt, és ő is részt vett akkor a gyerekek játékában egy kicsit. Két nap múlva persze hazavitték, visszavitték, mielőtt azonban visszavitték, átkutatták a ruháját, hogy nem visz-e magával valami titkos üzenetet. Ez persze utólag derült ki számunkra. (Haraszti Sándorné)

Snagovban… a gyerekek közérzete szempontjából normálisabbak voltak a viszonyok, mert azért volt önálló ágyuk, volt szobájuk, és volt egyfajta napirend, és ott a játéknak a lehetősége is jobban kialakult számukra, kimehettünk, a bazen körül sétálni is lehetett. Összebarátkoztak az őrökkel, akik mindenféle faragott játékokat készítettek nekik, tehát egy kicsit mozgalmasabb és a követséginél valamivel szabadabb mozgási lehetőségük volt, és ettől az egész csoport feszültsége is, ahhoz képest, oldódott… Egy alkalommal a mikor fiam panaszkodott, hogy nincs játéka, mert azt a csúzlit vagy csúzlikat, amit ezek az őrök csináltak nekik, elszedtem, elvettem tőle, mert hát életveszélyes, a csúzli nem igazán gyerekjáték és féltem, hogy kárt tesz magában vagy a többiekben. Annyira kétségbe volt esve, hogy nincs játéka, könyörgött, hogy adjam vissza a csúzlit, és megesett a szívem rajta. Mondtam, hogy jól van, hát akkor mégiscsak megkeresem a csúzlit, de nem tudom, hová tettem. Elkezdtem keresni, őszinte lelkesedéssel, mert láttam, hogy egyszerűen nincs mivel elfoglalnia magát. De hiába kerestem, nem találtam; és miután látta, hogy ennyire őszintén meg akarom keresni és már-már kétségbe vagyok esve, hogy nem találom, odajött hozzám, és azt mondta: hagyd, anyu, ne szomorkodj, majd a következő házkutatásnál előkerül. Szóval, akklimatizálódtak a körülményekhez és a viszonyokhoz, a csúzli azóta se került elő… Lehet, hogy kidobtam… (Vásárhelyi Miklósné)

…Ha most visszatekintek, hogy bármennyi szorongás is volt bennünk, mert azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy jaj, de nagy biztonságban éreztük magunkat, akármennyi szorongás volt is bennünk, azért ez az életnek egy szép korszaka volt, mert hát itt együtt volt a család. Ferivel én olyan keveset voltam együtt tulajdonképpen, hiszen ő vagy börtönben volt, vagy olyan munkahelyen dolgozott, hogy reggel 7-től este 11-ig bent volt, az FM-ben éppúgy, mint a Rákosi-titkárságon. Elment reggel 7 órakor, és örültem neki, ha az éjféli hírek előtt hazavetődött.
Hogyha itthon valamelyik gyerekről csak beszélgetni akartunk, vagy azt akartam mutatni, hogy nézd, ennek a gyereknek milyen szépen kitelt a combocskája, akkor már csörgött a telefon, és hívták el. Úgyhogy mindig azt mondtam, hogy a telefon a te köldökzsinórod, azon csüngsz. Ott nem csöröghetett a telefon, ott Feri végre, életében először, a miénk volt. Ja, igen, volt egy olyan érzésem is, hogy a párt a másik szerelme. A börtönben volt egy ilyen felszabadulás bennem, hogy most hűtlen lett hozzá a párt, a másik szerető, most már az enyém lesz. Aztán rájöttem, dehogyis, a politika a másik szerelem, nem a párt, és a politikához nem lesz hűtlen soha. De ott, Snagovban, ott össze voltunk zárva. Ez egy kis örömet okozott, és volt benne valami olyan, ami lehet, hogy hosszú távon fárasztó lett volna, lehet, hogy egy idő múltán meguntuk volna, de egy ideig olyan szép volt, olyan tolsztojánusi élet. Pierre Bezuhov a Háború és béke végén valahogy így élhetett Natasával. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Zoltán beleegyezésével történt, hogy egy szép nap hajnali 3 órakor jött az autóval kolonel Mládin, és azt mondotta, hogy ami kis motyónk van, szedjük össze, be az autóba, és elvittek minket Snagovba, a másik házba. Szántóék mellé – ez egy ikerépület volt – tettek minket. Ez a Bodnaras honvédelmi miniszternek volt a nyári palotája, ugyancsak a tó partján, egy másik oldala ennek a tónak. Az egyik oldalon volt a palota, és most mi a tó másik oldalára kerültünk. Minden kapcsolatunk ettől a perctől fogva megszűnt a csoporttal.
… A tó be volt már akkor fagyva, kemény hideg volt. Ez a ház eléggé a szélén volt a falunak, egy nagyon szegény kis román falunak. Láttam a gyerekeket: télen mezítláb jártak… És az anyjuk – az asszony, aki főzött a konyhában –, mamaligát (puliszkát) csinált, azt ették reggel, délben, este, kitette a ház elé egy kis padra, és ott ették egy lábasból kanalanként a mamaligát. Szóval szörnyű szegénységben éltek. Mi pedig, hát azt mondhatom, hogy jó ellátásbán részesültünk, bár ez az ellátás időnként hullámzó, rendkívül változó volt. A későbbiekben – mert ugye voltak ennek jobb és rosszabb időszakai – a kosztot bentről hozták, Bukarestből, a pártkonyháról, egy Oargha nevű ezredes hozta. (Vas Zoltánné)

1957. március 19-én bejöttek a román ÁVH-sok a mi szobánkba ketten, és felszólítottak bennünket, hogy csomagoljuk össze a holmijainkat, mert minket és Tánczosékat külön költöztetnek. Hogy miért, arra nem voltak hajlandók válaszolni. Körülbelül egy óra múlva elindult velünk a fekete kocsi. Na most úgy képzeljék el, hogy ez a Snagov, ez olyanszerű tóvilág környékén van, mint a mi Velencei tavunk, de sokkal nagyobb és sokkal bonyolultabb. A tóvilágnak a másik részén megállt velünk az autó egy kicsi, földbe süppedt parasztháznál, itt Tánczosékkal együtt letettek bennünket. De alighogy a férjem leveti az öltönyét és átöltözik, megjelenik a szobánkban hat ember, hat román smasszer, volt közöttük magyarul beszélő erdélyi fiú is, akikkel én vitába keveredtem. A férjem rám szólt, hogy „csak emberekkel érdemes vitázni, édesanyám, orosz-bérencekkel ne állj szóba”! Szóval mindig igyekezett szegény, hogy egy kicsit visszaadjon nekik abból, amibe ők őt részesítették. Igen… (Dr. Szilágyi Józsefné)

Egy nap jött kolonel Mládin, és azt mondta, az a ház, ahol lakunk, kell Bodnarasnak, és elvitt minket egy másik házba, a Bukarest-Ploiesti főúton egy másik faluba, egy másik épületbe. Rajta volt az országúton az épület, egy csodálatos-gyönyörűséges nagy épület. Volt egy óriási living room-ja, amelyen végig ablak volt, a kertre nézett, és három hatalmas vendégszoba, és egy folyosóról még kettő vagy három szoba, fürdőszoba stb. Ezentúl itt éltünk, ebben a házban. Itt lakott a fasiszta német követ a háború bombázásai alatt. Szóval, egy gyönyörűséges épület volt. A kertben volt egy kis ház, ahova a kertészt tették, Mosulica Gheorge volt a kertész, egy nagyon aranyos kis öregember. Szegény, mikor minden hónapban föl kellett mennie a fizetéséért Bukarestbe, három napig ment gyalog. Összekötötte a kis motyóját egy kis kenyérkendővel, egy bottal a vállára akasztotta, bejött hozzánk, Zoltánnak kezet csókolt, nekem biccentett és elment. Mosulica Gheorge. Szóval, mi ott éltünk ebben a Saftica nevű helységben… (Vas Zoltánné)

Osztályokat alakítottunk ki, tehát iskolai osztályokba csoportosítottuk a gyerekeket, és megkezdődött az oktatásuk… Szerencsére ebben a románok segítettek; egyrészt a gyerekeknek hoztak tankönyveket, így volt alkalmam megismerkedni a román történelemszemléletnek a lényegével, mert természetesen romániai magyar tankönyveket hoztak, de mindegy, hát az is mégiscsak egyfajta lehetőséget jelentett bizonyos ismeretek… elsajátítására a gyerekekkel. (Vásárhelyi Miklósné)

Volt egy olyan időszak, amikor olyan kemény tél volt, s akkora hó volt az ajtó előtt, hogy kilépni nem lehetett. Persze az autó Oarghával, az ezredessel nem tudott kijönni a kajával. Az volt az óriási szerencse, hogy én mindig, amikor hozták az ennivalót, a kenyeret, vagy például kekszet, elálló süteményt, azt mindig félretettem, arra gondolva, hogy ha egyszer menekülni, szaladni kell, valami kis élelmet tudjunk vinni magunkkal. Hát, ezekben a napokban, amikor nem hozták a kaját, ez megoldotta a kérdést. Vagy például egyszer Kádár lejött tárgyalni Romániába, akkor egy hétre bezártak minket, se ennivalót, semmit nem adtak. (Vas Zoltánné)

Április 11-én ebédnél valahogy, valami… mondhatnám, hogy derűs volt, már az akkori viszonyokhoz képest derűs volt a hangulat. A velünk szemközti asztalnál ültek Vásárhelyi Miklósék, egyszerre föláll Miklós, és azt mondja, gyerekek, valami… nem tudom, de valahogyan… talán történik valami, szóval valami derűs mondatot mondott, magukra a szavakra nem emlékszem, csak a mozdulata annyira belém rögződött, hogy mint valami fotográfia, megjelenik előttem…
Este lementünk az ebédlőbe vacsorázni. Egyszerre megjelent az az ezredes, aki az egész… hát, nem tudom… csoportnak a vezetője volt, és rendkívül kedélyes hangon odaszólt, hogy nyugodtan vacsorázzanak, a férfiakat kérem, jöjjenek a szomszéd szobába, néhány szót akarok velük váltani, de a nők csak nyugodtan vacsorázzanak tovább, majd jönnek vissza a férfiak. A férfiak bementek, mi vártunk, aztán nem jöttek vissza, ellenben megjelent egy viaszsárga arcú férfiú, aki Révész néven mutatkozott be. Rendkívül nagy zavarban volt, látszott rajta, hogy igen kényelmetlen számára az a parancs, amit teljesítenie kell. Odaállt a mi asztalunkhoz és azt mondta: – Kérem, legyenek nyugodtak, a férfiakat letartóztattuk, Budapestről érkeztem, hazavisszük őket. – Hát erre elképzelhető, milyen „nyugalom” ült a szívünkre meg az arcunkra is. – Menjen föl ki-ki a szobájába, mondta, mert házkutatást fogunk tartani. – Meg is tartották. (Haraszti Sándorné)

Egyébként minden maradt a régiben. Minden nap kisétáltunk a kertbe, és integettünk, Imre bácsiék szintén kijöttek a kertjükbe. Átláttunk egymáshoz, integetni tudtunk, a hangot elvitte volna a szél, de nem kockáztattunk, Losonczyékat nem láttuk, őnekik nem arra nyílt a kertjük. Februárban jött egy olyan hirtelen kora tavasz, amikor nagyokat napoztunk fürdőruhában, és én Matyival meg is fürödtem a tóban.
Akkor már kezdtek jönni a vadevezősök csónakjaikon, mi arról beszélgettünk, hogy vajon mi lesz, ha jön a tavasz, és jönnek a csónakosok, és visszaáll a vízi élet és a sportélet, akkor mi itt egy kicsit útban leszünk. És vajon mit terveznek velünk? Ez már mindennap fölmerült, és mindennap elhessegettük a gondolatokat. Április elején, április 14-én, virágvasárnap történt…, minden rabságban figyeli az ember, hogy mikor milyen nap van és hányadika lehet, noha naptára nincs – rádiónk sem volt. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Jött az egyik pofa, aki velük kapcsolatban állt, egy Bene elvtárs nevű, aki román volt, de jól beszélt magyarul, bár akcentussal. Ő azt mondta – ez volt /1957/ március végén –, hogy a Központi Vezetőségnek erre az üdülőre szüksége van, és minket most külön kis házakba fognak költöztetni. És mint kiderült, az első ilyen elköltöző: Szilágyi Jóskáék és mi leszünk.
…Megérkeztünk a snagovi tó egy másik oldalára – ez egy nagyon nagy tórendszer –, egy ilyen kis házba, ahol egy külön román házvezetőnő fogadott, és természetesen az őr ott állt a parton… Alighogy megérkeztünk, tehát egy vagy két órára rá, jöttek a magyar belügyi szervek… Akkor még csak az volt, hogy elviszik tárgyalni, nem volt letartóztatás, és tulajdonképpen csak akkor, amikor Szilágyi Jóskát és Tánczost kivitték a házból, és beültették a kocsiba, és elmentek velük, akkor tartottak házkutatást… Amikor Gyurit bevitték Bukarestben a börtönbe – őrájuk rögtön rátették a kendőt, hogy ne lássák az utat –, akkor azt mondták, hogy most letartóztatják, és kihallgatják. Akkor Gyuri közölte, hogy hát hogy a fenébe, hát hisz ez román terület, a románok vendégjogot adtak, nincs joguk rá. És akkor ezek a magyar belügyesek egy kicsit meg is zavarodtak, kimentek tárgyalni, majd közölték, hogy ez a szoba, ahol most a kihallgatás folyik, ez magyar területnek minősül. Erre mondta Gyuri mindig büszkén, hogy Bukarestben szerzett magyar területet. (Bácskai Vera – Tánczos Gábor / György özvegye)

Tudtuk, hogy virágvasárnap van, 14-e van, szokásos sétánkra mentünk, a gyerekek körülöttünk, és akkor mondom Ferinek, ahogy ott sétálunk a kertben, nézz csak oda, vendégek mennek Nagyékhoz, ott kanyarodik be egy nagy fekete autó. Mire Feri azt mondja, sose búsulj, mihozzánk is jönnek vendégek, nézz oda, biztos visszajön Bene elvtárs, megint akarnak valamit. Mondom: tényleg, csakugyan, mihozzánk is jön egy fekete autó. Aztán berobogtak ezek a fekete autók, és aztán kiderült, hogy nem vendégek jönnek és nem Bene elvtárs jön, hogy cukrot hozzon és agitáljon, hanem budapesti magyar belügyérek, és Ferit viszik magukkal. Hát akkor már egy kicsit gyakorlottan búcsúztunk el, mint aki már ilyet átélt. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Ősszel újabb költözésre került sor, ami a szokásos rituáléval ment: autóbusz, este, sötétben, lecsapott reflektorral. És szerencsére megint holdvilág volt, megint egy csomó helységjelző táblát el tudtunk olvasni, ha nem is mindet, és azt mindenképpen tudtuk, mire oda érkeztünk, hogy a Vöröstorony szorosban vagyunk, tehát Szeben alatt egy Calimanesti nevű üdülőhelyen. Itt volt egy vízvezeték-szerelő, aki magyar volt – és állandóan részeg –, az mondta meg a helység nevét, mert ezt így nem tudtuk volna beazonosítani. És mondjuk, térképen jól tájékozódtunk, de a valóságban nem, mert az ablakunkból az Oltra lehetett látni, de ezt csak hetekkel utána tudtuk meg, mikor többünket bevittek az otopeni szanatóriumba, akárkinek valamilyen olyan baja volt, amit már a helyi felcser nem tudott elintézni, akkor oda vittek… és akkor ott az egyik magyar orvos mondta, hogy hát maguk ott vannak az Olt mellett. És akkor, amikor visszamentünk, akkor láttuk, hogy valóban ott az Olt és ott a vasút is mellettünk… Az ablakunkból egy régi hagymakupolás kolostor látszik, ez volt a Coziai kolostor, ami ma nagy idegenforgalmi hely, de hát akkor… Ott töltöttük a leghosszabb időt: egy évet… (Bácskai Vera – Tánczos Gábor / György özvegye)

A harmadik helyen, ahová vittek minket, s amit úgy hívnak, hogy Călimănești, egy öreg román bácsi egész nap vágta a fát, és a gyerekeink annyit hordtak fel abból a kamrából, amennyit akartak. Tehát nagyon jó meleget tudtunk csinálni, a szobáink se voltak nagyok, kétágyas szobák voltak, beutaltak számára, modern ház volt, szabvány nyaralóhely. És az ajtók is, ablakok is nagyon jók voltak, és főleg a kályhák, kitűnő erdélyi kályhák voltak minden szobába beépítve, úgyhogy itt ebből a szempontból semmi bajunk nem volt, az ellátásunk is hasonló volt. (Dr. Szilágyi Józsefné)

Időnként hoztak filmeket is. Az volt a gyönyörű, hogy amikor Snagovban előkelő vendégek voltunk, akkor nagyon rossz filmeket hoztak többnyire. Kémfilmeket, szovjet filmeket, lengyel, kínai filmeket román felirattal, szóval borzalmasak voltak, meg a Párttagsági könyvet. Aznap vitték el Lukácsot, aki sose jött el a filmekhez. Ehhez eljött, onnan szállították ki, és akkor vitték őt külön át. Na most ezzel szemben, amikor már ugye a béka feneke alatt voltunk Călimănești-ben, akkor a még be nem mutatott filmeket hozták, úgyhogy ott láttuk például a Csatornát, még feliratozás nélkül, és egy-két valóban jó filmet. (Bácskai Vera – Tánczos Gábor / György özvegye)

Pontosan velünk szemben volt egy kolostor, egy 800 éves kolostor, ahol a kalugyerek laktak – még akkor működő rend volt –, akik a teheneiket terelgették. A mi kerítésünknél, úgy látszik, nagyon dús és kövér fű volt, és egészen közel jöttek a tehenek. Néha közel jöttek a kalugyerek is, és olykor megsúgták nekünk, hogy „magyarok bejövetele” lesz. Mindig megtudtuk, ha jöttek a belügyérek, mégpedig egy jellemző dologból. Mi rengeteg pénzbe kerülhettünk ott, 12 felnőtt meg 13 gyerek, nem kevésbe, na meg 50 őr, meg egy szakácsnő, egy tolmács, egy kapitány, egy sofőr, egy filmes, aki időnként filmezett – szóval egész tekintélyes létszám, és erre ment a pénz, de arra már nem volt pénzük, hogy vegyenek három kávéscsészét. Az már nem volt. Következésképpen, ha jöttek a belügyérek, akkor mindig átment a kapitány úr, és elkérte a kalugyerektől a kávéskészletet. S azt mindig tudták a kalugyerek, hogyha a kapitány úr átvitte a kávéskészletet, akkor minálunk „magyarok bejövetele” lesz. így aztán volt egy kis előrejelzésünk. De a kedvenc őrünk, Szabó is megsúgta rendszerint, hogy készüljenek, megint jönnek, akarnak valamit. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Következik: Férfiak perben

* A szerző által rendezett, tizenegy órás film (készült a Balázs Béla Stúdióban 1988-ban) szövegkönyve alapján (megjelent: 1989, Szabad Tér Kiadó, Budapest) – válogatta és szerkesztette Cseke Gábor

Előzmények: A menekülés; Élet a követségen; Hová tartanak a buszok?; A repülőút; 

1. gt:
   2016. július 13. 08:16

   rendkívül érdekes!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ