A negyedik osztály végét követő szünidőben édesapám erdei munkára küldött a Brád patakára. Fabélyegző („márkáló”) csoportba sorolt be hatodmagammal klupásnak (a fa vastagságának mérésére használt tolómérce kezelője). Később kilenc további nyári szünidőmben – már nős emberként, első egyetemi évemet követő nyári hónapokban is – voltam erdei munkás…
Első alkalommal a legmostohább körülmények közé kerültem. Szállásunk „A” alakú, méterfákból rakott kaliba volt. A földre „csétyinát” (fenyőágakból készített derékaljat) helyeztünk, bejáratánál tüzet raktunk, amelyet a felnőttek váltásokban élesztgettek. Míg talpunkat égette a tűz, a derekunkat a hideg mardosta. (Akkor, ott, de a vakolatlan szolgálati lakások konyhában is vizet fagyasztó hidegével együtt lophatta derekamba azóta is nyögtető reumámat. Domokos Árpi kiötölte „Piokál” derékövnek, mágneses szalagokkal bélelt lepedőnek, zsögödi borvízkúráknak is néha fittyet mutató fájdalommal juttatva eszembe azokat az éveket.)
Szombatok egyikén hazaérkezve, csak az üres lakást találtam. Tíz éves lelkem minden riadalmával futottam szomszédunkhoz, megérdeklődni, mi történt a családunkkal? „Elköltöztek Magyaróra, mostantól ott fogtok lakni” – volt a válasz. Mit tehettem volna, lementem a vasútállomásra, vártam a vonatot, hogy hazajuthassak. Jegyre nem volt pénzem, de senki sem kérte. Nem is tehette, hiszen két szomszédos kocsi (akkoriban még fékező tornáccal voltak ellátva, rövidek voltak, híján az utasok számához szükséges helyeknek) lépcsőjén kaptam csak helyet lábaimnak. Kocsitetőn, benne, tornácán annyi volt a hazatérő erdei munkás, hogy akár egy tűt is leejteni közéjük, felért volna egy bűvészmutatvánnyal. A mellettem utazó, szintén kapaszkodó felnőtt egyik kezével fogta hátizsákom hevedereit, úgy segítve lépcsőn maradásomat azon a 15 kilométeren, amennyit vonatoznunk kellett. Mikor végül kérdőre vontam édesapámat se szó, se beszéd költözésük okáról, jellegzetes, ravaszkás mosolyával közölte: „Próbára akartam tenni találékonyságodat, életrevalóságodat!”
Hétfőnként, a Jód-telepi munkásboltban prémondáztunk, egy hétre kiszámított élelmet vásárolva. Hátizsákunkkal felcipekedtünk a ratosnya-pataki „mokanyica” platós kocsijaira (később személykocsit is csatoltak hozzá, igaz, arra már pénzért kellett jegyet váltanunk; maradt hát a platós kocsi!), hogy felszállítson a Scurtu patak szádáig (visszafelé kis pályakocsikon robogtunk, hozzáértő fékezők vezetésével). Oda volt felépítve az erdőkitermelő vállalat, az IFET előbb leírt kalibánknál lóhosszal komfortosabb, kör alakú barakkja. Közepén dobkályhával, körben az elmaradhatatlan csétyinával bélelt priccsekkel. No meg, a plafonja repedéseiben megbúvó poloskahaddal. Egész éjen át égő lámpával védtük ki támadásaikat. Lézerirányítóval lehettek felszerelve, úgy be tudták célozni, hová pottyanjanak le: mindig a kiszemelt alvó fedetlen bőrére. Bújtunk is szaporán lópokrócaink alá! Orrunkat kidugva próbáltunk friss levegőt szívni. Jóformán lélegzethez sem jutottunk, s már supp, rajta is volt a hegyén – mindig a legéhesebb poloska…
Férfiak, süldő és süldőtlen fiúk, csemetekertet takarító lányok egyvelege lakta a barakkot. Árnyékszék (Kazinczyék elvetélt szóújítása: megkönnyebbülési közguggolda!) nem volt, még olyan pottyantós sem. Maradt a környező bokrok védelme, papír helyett a martilapu, kézmosónak, bidének a közeli patak vize. (Be sokszor lestük meg nagylányok mosakodását, gazdagítva papás-mamáskodással szerzett anatómiai tapasztalatainkat!)
1961 nyarán Alci bácsival, édesanyám öccsével kettesben fát bélyegeztünk a Cofu patakán, ahol pár hónapos koromban egyszer már laktam. Ugyanabban a házban – most munkáslakás – voltunk elszállásolva. Alci bácsi önkéntes szabadnapot ítélt meg magunknak. Pisztrangászni akart a patak egyik mellékágán. Mesterien értett hozzá. Horoggal, kézzel egyaránt gazdag zsákmányt tudott szerezni.
Ismerik a kézzel történő pisztrangászás mikéntjét? Kell hozzá egy patak, mellékággal. A kisebbik medret, mielőtt beömlene a nagyobba, fenyőágakkal torlaszolják el. Hegy felőli végén kőgáttal zárják el a vizet. A mederben maradt víz lecsorog, a halak szárazon maradnak, a fenyőágak szúrós tűlevelei elriasztják őket a lehetséges meneküléstől. Már csak össze kell gyűjteni a vergődő halakat. Ugye, mennyire egyszerű? Ja, hogy nem törvényes? Persze hogy nem az, de hát ennünk csak kellett! Miért, talán a terménybeszolgáltatás, a jegyrendszer, a nélkülözés emberbaráti törvény volt?
Szóval, Alci bácsi halászni ment, engem meg odaállított levest főzni szemes paszulyból. Főztem is szaporán, raktam a tüzet, töltöttem a hideg vizet az elfőtt helyébe. De a paszuly csak nem akart puhulni! Este, mire degeszre töltött halászkosarával éhesen megérkezett, látva az edényben még mindig zubogó vizet, nem értette, miért nem veszem le a kályháról, hiszen már régóta meg kellett volna, hogy főjön. Kőkeménységét tapasztalva a paszulynak, rákérdezett, miként főztem. Elmondtam szépen, lépésről-lépésre. A hideg vizes utántöltéseket is. Akkor tudtam meg tőle, hogy a paszulyt csak forró vízzel szabad pótolni, másként megedződnek a szemek. Gyors halvacsorával küszöbölte ki a reggel elmaradt felvilágosítást.
Következő nyarunkon a Borzia völgyében dolgoztunk. Alci bácsival, Samu Vilmossal, Kocsis Zolival (Csaszi) alkottuk a csoportot. Világháborús felvonulási területen, egykori csaták színhelyein róttuk a hegyeket. Épen maradt, tele tölténytáskát is találtunk az egyik fa tövében, kissé távolabb pedig 4 szárnyas aknát. Olyan szépen feküdtek egymás mellett, mint a négyes ikrek.
Ebédelni, ha lehetett, a patak mellett szoktunk. Utána félórányit ejtőztünk. Aznap Alcit hagytuk pihenni, mi meg visszasettenkedtünk az aknákhoz és célba dobtunk velük a patak irányába. Az aknák Alci mellett értek földet, de szerencsénkre–szerencséjére, nem robbantak. Mennyit érhetett az eszünk? Hármunké egybevetve! Nem volt elég leckének, amit tettünk. Este, vacsora után kiszedtük hüvelyükből a golyóbisokat, a puskaporból „gyújtózsinórt” szórtunk a földre, a maréknyi maradékot egy, a zsinór végéhez helyezett befőttes üveg alá töltöttük. Meggyújtottuk a másik végét és behúzódva egy fatörzs mögé, vártuk a robbanást. Pont akkor következett be, amikor patakfelelős keresztapám, Huszár Pista bácsi a hivatali szobájából kilépett bagózni. Mi nem árultuk el otthon a kapott nyakleveseket, ő elhallgatta csínytevésünket. Működött a munkás szolidaritás!
Egyik évben a Jód pataka üverében dolgoztunk. A munkára kijelölt terület felnyúlt a „plájig”, amolyan hegygerincen húzódó „országútig”. Csordák taposták a Voivodeasának nevezett legelőig, román pásztorok által vezetett orosz hadak kerültek rajta valamikor magyar állások mögé a Szalárd völgyében, ágyúkkal, tankokkal, gyalogsággal. Terepjáró most is nyugodtan közlekedhetett rajta. Csodálatosan elterebélyesedő borókafenyői egyike alatt idő fehérítette csontvázat találtunk. Koponyáján baltával hasított nyílással… Erdészfolklórból választhattuk az áldozat kilétét: megölt katona, láb alól eltett szigorú erdőpásztor, vetélytárs juhász, „banditát” vadászó rendőr… Kegyelet kérte elföldelését, amit bélyegző fejszéinkkel ásott sekély sírhanttal végeztünk el. Ki tudja, hol és ki siratta, várta haza a szerencsétlent!
Hétvégeink egyikét a Kis-Pietrosz megmászására szántuk. Édesapám, erdőpásztor beosztottjával, vezetőnknek szegődött hozzánk. Ismerték a Hegyet, akár a tenyerüket. Első nap estéjén, munkások szállásán, halorzás pisztrángáldozatai csillapították farkaséhségünket, tankoltak fel kellő energiával a Hegy másnapi, végső rohamára. Csúcsán, a Német-sisak kráterében vidáman hógolyózhattunk a még július 10-én is vastagon megbújó hóval. Este már másik munkásszálláson főztük ínycsiklandó bográcsgulyásunkat.
Mindennapjaink estéin, fárasztó munkásnapok betetőzéseként, meleg vacsora, babfőzelék várta kis csapatunkat. Reggel a munkások odaadták a közösen fizetett „kájmán” (gondozó) asszonynak a vacsorához szükséges nyersanyagokat, s estére már készen várta mindannyiukat a meleg étel. A kájmán feladata volt még a takarítás, a tűz gyújtása, élesztése. Rossz nyelvek szerint még a patakfelelősöknek is tetszelegnie kellett. Néha, félrelépésként, munkások némelyikével is megosztva kegyeit.
Nekünk mindenesetre nagy segítségünkre volt. Reggeli tea mellé fogyasztott hideg kajánkat szalonna, túró, lecsó, pástétom, friss zöldség tetézte ebédként. Így nem csoda, ha a meleg vacsora jelentette étkezésünk vágyott fénypontját.
Fejenként egy-egy hátizsák ennivalóval cipekedtünk a hegyre, de készletünk az apám hozta plusz egy hátizsáknyival így is csak péntekig tartott ki. Péntek este, szombat reggel-délben már a többi munkástól kunyeráltuk a betevőt. Magunkra vállalva cserében a mosogatást (patakban végeztük, homokkal, fenyőtobozzal). Szívattak is eleget „feneketlen bendőm” okán. Nem törődtem ironikus megjegyzéseikkel, annál inkább foglalkoztatott a nyáron át lábszárközépig zsugorodott két nadrágom cseréjének gondja. Hirtelen megnőttem, miközben karikalábaim is kiegyenesedtek. Erre nem számítottak otthon, de egy új ruhadarabbal mégiscsak „felnadrágoltak”. Bicepszeim, lábizmaim azokban az években duzzadtak felnőttkori vastagságukra, később sem kellett testépítéshez folyamodnom ahhoz, hogy árnyékot vethessek a földre.
Lelkes voltam, hogyne lettem volna? Olyannyira, hogy egyetemistaként, amikor visszatértem az erdei munkára, még el is dicsekedtem vele az akkori megyei lapban:

„Idei szünidőmből maradt tíz napom, amivel nem tudtam mit kezdeni (öt egyetemi évem alatt ilyesmi még nem fordult elő!). Itt volt az alkalom, hogy végre megvalósítsam régi tervemet, s [ismét] felvonuljak valamelyik patakvölgy erdőrengetegébe – dolgozni…
Ha valaki volt már hasonló helyzetben, ismeri azt a varázserőt, amivel a havas magához vonzza-láncolja az olyan embert, aki előtt többé-kevésbé már kitárulkozott. Most, tizennégy év távlatából megértem Édesapámat, akit harminchét évi erdészkedés után csak hosszas rábeszéléssel tudtunk rávenni a betegnyugdíj elfogadására. De azért, ha egészségi állapota engedi, ma is végigcserkészgeti az erdőségeket – ábécé betűiként ismeri azokat. Megértem apám sógorát, aki ötven s valahány éves fejjel, súlyos szív- és agyérelmeszesedéssel sem hajlandó otthagyni kétkezi erdei munkáját. Megértem azt a száz meg száz munkást is, akinek anyagi érdeknél több kényszeríti hátára hétfőnként az elemózsiás hátizsákot…
Ismerős helyre kerültem, a Bisztra völgyébe. A Cofu patakán, falumbéli munkás brigád szállásán kaptunk hálóhelyet pár éjszakára, később más munkáslakásba költöztünk. A veteránok veteránként fogadtak. Pár szóból is értettük egymást. Napközben nem híg a beszéd: dolgozni kell, s nem is akárhogyan. Vigyázni minden mozdulatra. De este, vacsora után, lefekvés előtt szabadabban folyik a szó. Szőcs József (Borzi), Vita András, Lovász Vilmos, (Kakóci), Szőcs András, ifj. Ördög Miklós (Kicsi Gyuri), Banga Antal, Banga Mária (a takarító- és főzőasszony) és mások ülnek az ágyakon. Felváltva beszélnek és hallgatnak. Régi történetekkel, betyár- és katonaszökevény históriákkal feledtetik a nap fáradalmait. Szívesen hallgatnának mesét is, de nem mindennap születik egy-egy havasi mesemondó. Kurcsi Minya bácsit pedig már régen eltemették. Emlékét talán csak meséi legjavát tartalmazó könyve őrzi. Késő estig szájtátva hallgatom az idősebbeket. Aztán kikönyököl arcunkra a fáradtság. Eltesszük magunkat másnapra.
Munkanapjaink egyikén messze el kellett kalandoznunk, nem volt időnk visszatérni szállásunkra, öreg este lett, mire egy esztenát találtunk. Bácsok vendégszeretetét élvezve, közös üst köré térdelve, olvasztott sajttal vertük el éhségünket. A kalibatető, felette a Tejút volt a fedelünk. Suba alatt, füstölgő, hidegűző tűz mellett hallgattuk az időnként felhangzó kutyaugatást. Később már nem hallottunk semmit: a subával egyszerre aludtunk el. Reggel bégetés, fejés, nyájterelés zajára ébredtünk. Búcsúztunk a juhászoktól, majd pár nap múlva magyarói munkástársainktól is. Az első szarvasbőgések ideje volt, indulnom kellett. Évnyitó csengők hangja szólított”.

Erdei munkánk nem volt a könnyebbek egyike. Legtöbben hetente, ritkábban hat hetente jártak haza a munkások. (Ez utóbbiak többlet pénzért vigyáztak a szállásra, fusimunkával, megrendelésre készítettek tűzifát, spórolták a vonatjegy árát; hétfőnként valamelyik társuk vásárolta, cipelte számukra fel cserében a prémondát.) Közöttük tanultam meg értékelni, becsülni a kétkezi munkát, a munkást. Náluk már csak a gyepmesterek lehettek alantasabb munkakörbe sorolva.
Látástól-vakulásig dolgoztak. Csendesen, mokányul tűrve. Maréknyi máléba csavart túróval („boc”-kal), ujjnyi szalonnával, lila hagymával, kivételes alkalmakkor pástétom- vagy húskonzervvel csillapítva éhségüket, pótolva elvesztett energiájukat. Ünnepe volt közöttük az evésnek, becsülete szegényes étkeiknek. Szégyelltük is hétvégi kaja-kunyerálásainkat, tettük mégis az „éhség nagyúr” parancsára.
Tapasztalhattam mindegyre az egymásra utaltság szülte szolidaritást, társunkra figyelést, vigyázást.
A fadöntés rendkívül veszélyes művelet. Mintha a sudár fenyők, bogos bükkök, szálegyenes juharok bosszulni akarván elpusztításukat, csak azért sem a várható irányba dőlve, avagy dőlésük után visszarúgva gyakran osztottak halált „hóhéraik” között. Magyarói sírfeliratok sem mentesek e halálfajta megörökítésétől. Az akkoriban üzembe állított „Druzsba” márkájú szovjet motorfűrész is jócskán okozott halált. Működés közben elszakadt lánca vágta ketté kezelője koponyáját. Sírfelirata szintén otthoni temetőnkben, rímbe szedve örökíti meg tragikus halála mikéntjét.
4-5 kilométeres, paraffinnal csúszóssá tett „U” alakú vályúkban („kanálisban”) eregették völgyek mélyéből a méteresre vágott tűzifát („lodbát”) oda, ahonnan teherkocsik szállíthatták az IFET telepeire, hogy onnan vasúti kocsikkal vihessék rendeltetési helyükre. Kanyarokban gyakori eset volt a lodbák kiugrása a vályúból. Súlyuk, sebességük teljes erejével csapódtak környező fáknak, köveknek, nem ritkán figyelmetlen embereknek, akik éppen az útjukba kerültek.
Élénken emlékszem a famunkások elnyújtott „ereeeegeeetüüüünk!” figyelmeztető kiáltásaira, amint azok végigszálltak a völgy torkáig. Kellett ám tágulni olyankor a vályú környékéről!
De nem csak fát hordott öblében a kanális. Málnászok, munkások kurtították esténként útjukat úgy, hogy fahasábokra kuporodva, egy-egy keményebb ágat használva fékezésre, csomagjukat maguk előtt tartva a lodbán, eregették magukat a völgy aljáig. Sihedernyi koromban magam sem vetettem meg „gyorsvonatozásunk” eme válfaját. Persze, édesapáméknak soha sem mondtam el hőstetteimet. Féltem: óvó feddéseikkel porrá zúzzák merészségemet!
Szerettem a márkálást, szívesen vártam nyári szünidőimet, sosem vágytam pionír táborba. Vakációink első hétfőjén boldogan álltam sorba prémondát vételezni (elvégre a munkásosztályhoz tartoztam, nem adagra adták – vásárolhattunk, amennyit akartunk; sokan onnan pótoltuk fel otthoni kamráink szűkösségét). Életcélnak viszont nem tekintettem, nem tekinthettem. Tenyereim fejsze, kapa, ásó okozta bütykei már korán jelezték a kétkezi munka nehezét. Többre törtem.
Inkább eszem pilléreire akartam támaszkodni. Erre buzdítottak szüleim, rokonaim is: „Legyél valaki, vidd valamire!”. Tanultam hát, amennyit csak tudtam.

Forrás: Részletek a szerző Életszilánkok. Egy elmegyógyász emlékvillanásai (Csíkszereda, 1914, a szerző kiadása) című kötetéből; a gyermek- és ifjúkorát bemutató néhány fejezetet közöltük.

Előzmények: Születésem története;  Gyermekvilágom (1); Gyermekvilágom (2); Korai életleckék; 

Dr. Veress Albert * Fotó: szekelyhon.ro

Veress Albert „életszilánkjai”

Egy hangulatos olvasó találkozón, amelyre magam is elkísértem – a könyv szerkesztőjeként –  a szerzőt, valaki azt kérdezte tőle, hogy egyáltalán, mi adta a kezébe a tollat, miért ír memoárt egy elmeorvos?
Erre természetesen több válasz is lehetséges.
Az egyik enyhén tréfás, és így hangzana: azért, hogy végre egyszer, ne csak a patikus legyen az egyetlen olvasója.
A másik a doktor úré, amit akkor a kérdezőnek adott: hogy tkp. mivel azt mondják, minden ember élete egy regény, és mivel ő is ember, összeszedte minden bátorságát és leült, hogy az önmaga állította tükörbe nézzen s élettapasztalatát tanulságos szilánkokba sűrítse.
A harmadik válasz közel áll a másodikhoz, azzal a lényegi megjegyzéssel, hogy Veress doktornál a bátorság összeszedése nem az elmúlt években történt – ezt a könyvét ő egy kicsit a sorsában, életalakulásában már régóta magában hordozta. Bátorsága már fiatal korában jelentkezett, akkor, amikor nem egyszerűen diplomát szerzett, hanem a mostoha társadalmi körülmények ellenére orvos – méghozzá jól képzett orvos – kívánt lenni. Sajtón keresztül, postán hozzá forduló fiatalok százait, ezreit próbálta eligazítani az életút elején mélységesen beleérző egészségügyi tanácsaival, erkölcsi útmutatásaival, megértő rokonszenvével. Ezalatt pedig ő maga is sokat tanult, képezte magát, szakirodalmi források után nézett – és egyúttal gyakorolta az írásbeli önkifejezésnek azokat a formáit, amelyek nélkül a figyelem felkeltése csak szándék és ábránd marad. A bukaresti magyar ifjúsági lapban éveken át vezetett rovata teremtette meg számára azt a léthelyzetet, melyben a doktor úr számára gondolatainak írásbeli kifejtése az élet természetes velejárója.
Akkor tehát, amikor dr. Veress Albert életszilánkjainak kihordását eltervezte, a mély lélegzetvételen túl már csak helyes sorrendbe kellett állítania tennivalóit meglehetősen zsúfolt és sokfelé elkötelezett munkaasztalán. A tréningje szerencsére megvolt a kifejező írásbeliséghez, nem egy, szakmai tapasztalataiból ihletődött népszerűsítő kötete, tanulmánya látott már napvilágot. A könyv megírása mondhatni, akár gyerekjáték is lehetett volna.
Csakhogy olvasmányos, hiteles vallomásos könyvet írni mégsem olyan egyszerű, mint a népszerűsítő irodalommal kacérkodni. Az, hogy a dr. Veress Albert „életszilánkjai” meggyőzőek és egyben megkapóak is legyenek, szükség volt arra az átfogó szemléletre, ami a Bálint-mozgalomra, az ún. „bálintos” orvosokra jellemző. Arra az integrált értelmezésre, mely nem osztja élesen páciensre és gyógyító emberre a társadalmat, hanem a kettő elválaszthatatlan egymásrautaltságát vallja – a betegben is meglátja a gyógyító tényezőt és az orvosban is az eredendő pácienst.
Dr. Veress Albert, akit fiatal korától ismerek, mindvégig rendelkezett ezzel a szemléleti sajátossággal, s szinte törvényszerűen vezetett szakmai útja ahhoz a felismeréshez, hogy Romániában, Erdélyben a bálinti elgondolások és gyakorlat cselekvő propagátora legyen.
Emlékező könyvében nem hallgatja el azt az epizódot, amikor édesapja ismételt szorgalmazására szakosodásra jelentkezik. Az ötlet tehát nem tőle származik, a választás viszont igen. De miért éppen az elmegyógyászat? Mi motiválhat egy kalandszerető, nyughatatlan, a megállapodott életmódtól idegenkedő, szertelen fiatalembert, hogy orvosként erre a nem túlságosan népszerű s főként nem rokonszenvezett szakosodást válassza?
A válasza pofonegyszerű és rendkívül őszinte: „Az elmegyógyászat… úgy került képbe, hogy ott csak 37 témát kértek a vizsgára, míg a többi szakhoz 150-et. Lusta voltam, bevallhatom… Napi 15–20 órás körorvosi munkatempóm mellett nem volt se lehetőségem, se kedvem az alapos tanuláshoz. Úgy indultam vizsgázni 1977-ben, hogy úgysem sikerül.” De amint látjuk, sikerült. És talán mégsem a „kevés témán” múlott a siker, hanem azon, hogy akár a tévedést is megkockáztatva állítom: az orvoslásban talán az elmegyógyászat az a terület, mely a legkevésbé szedi alkatrészeire a beteget, hiszen az elmeállapot az egész embert vonja a szakmai vizsgálódás körébe.
A kör ezzel tehát bezárult. Elmondhatjuk, hogy életében dr. Veress jó időben volt jó helyen, mindannak ellenére, ami életében és sorsában zökkenőnek, balesetnek vagy éppen kisiklásnak tűnik. Mindezekből ugyanis a szerző további erényeket, kvalitásokat kovácsolt – azáltal, hogy sikerült túljutnia rajtuk.
Mindezek és még sok egyéb, a dr. Veress életét kísérő társadalmi és szakmai tanulság jelen van ebben a nyitott, őszinte, vallomásos könyvben, s bevallom: annak ellenére, hogy magam szerkesztettem, tehát kívülről-belülről alaposan ismerem, valahányszor kézbe veszem, nagy élvezettel merülök el benne, s állapítom meg újra és újra, hogy minden ember élete egy regény ugyan, de ahhoz, hogy érdeklődésünket felkeltse, a szerző saját magát is egész, teljes emberként kell hogy szemlélje – mintha csak a saját maga orvosa volna.
Dr. Veress Albertnek ez kitűnően sikerült. A könyv ajánlója, dr. Schnell Endre budapesti családorvos szerint az Életszilánkok „megmutatja, hogyan kell másokért élni, hogyan kell szeretni és örülni, és hogyan kell a legreménytelenebbnek látszó helyzeteket is pozitiv sorsformálássá alakitani. Ilyenformán a könyv… pszichoterápiás hatású is, de nem csak a betegeknek.”
Élete első 65 évét sűrítette a könyvtáblák közé a szerző, s 65. születésnapi ajándékként azt kívánta annak idején magának, hogy „65 év múltán legyen még erőm megírni a második fél emlékeit.” Számítsunk tehát a beígért második 65 esztendő írói mérlegére?

Cseke Gábor