Levinschi Szávuly Attila: 4×1 perces

A Romániai Magyar Szó Előszoba pályázatán feltűnt Levinschi Szávuly Attilától most
négy egypercesét adjuk közre, amelyeket közvetlenül a pályázat végén juttatott el az RMSZ-hez, de a versenyszabályzat szerint már nem vehettek részt az értékelésben. A lap Szabad szombat c. mellékletében jelentek meg 1994. május 28-29-én, pályázaton kívül, az alábbi megjegyzéssel: „Szerző a lap Előszoba pályázatán prózai munkáiért dicséretet kapott. Most közölt egyperceseit a pályázat lezárása után küldött írásaiból válogattuk.”

Silencio

Megrázó, nyugtalanító, ijesztő érzés valakinek a szépen elrendezett, rendbe rakott holmijai közt kutatni, keresgélni, a kíváncsiság, vagy a rutin, vagy éppen az unaloműző keresgélés csap át az iszonyat egy enyhébb, megnevezhetetlenebb formájába, mikor a hátgerinc mentén végigömlő, szorongó érzéssel egy időben megérezzük, hogy akinek a holmijai közt kutatunk, soha nem lesz ott, ahol mi vagyunk, jelenléte mellettünk, velünk, a mi házunkban csak egy átfutó, ismerős-ismeretlen is a szájpadláson, hosszú szálú, érett búzatábla színű és szagú nyári zápor, a pillanatnyi, a csak egy pillanatig jelen levő, mert az ő igazi helye tulajdonképpen ott van, azokban a tárgyakban, holmikban, amelyek között kutatunk, valami régmúlt, rajtunk, és az általunk adományozott jelenen kívülálló törvényszerűség szerint, a múlt, jelen és jövő egyetlen, tárgyakban összefonódó, önmagában teljes harmóniája szerint (tárgyak és jelek egy olyan világból, amikor mi még nem léteztünk – és sosem is fogunk létezni benne), mindaddig, míg a sejtésszerű iszony hirtelen páni félelemmé fokozódik, és fejveszetten menekülünk ki a fenyegető tárgyak hatásköréből, a feleségünk szobájából.
Az ajtón túl csend van, ott áll Ő, ránk néz, kitárja karjait, és megnyugtató szavakat súgva átölel, mi pedig elborzadva látjuk a félhomályban, amint egyik kisujja észrevétlenül begörbül; szájpadlására egy halott lepke törött, finom erezetvonalú, hófehér szárnya tapad.

 

Sans titre

Ahogy ott ültem az asztalnál, egy bárban, egy lány jött oda hozzám.
Megkért, hogy mondjam meg, élnek-e a világon varázslók, és hogy én egy vagyok-e közülük.
– Butaság a varázslókban hinni – mondtam neki, és kivettem az egyik szememet, és hagytam lebegni a levegőben, miközben a falra vetítődtek belőle, mint egy mozivászonra, az összes képek és jelenetek, amit valaha is láttam és rögződve maradtak a retinámon: tájak hegyekkel és völggyel, tengerrel és óceánnal, virágzó fák és csodálatos nők; lovak csatakos sörénnyel, madárcsőrök és csendes hajnalok.
Nagy, zöld, fenékig tiszta vizek, medúzákkal és színes halakkal; különös gyümölcsök az ágakon, kagylók és halászhálók, és végül egy darab örökkévalóság egy meghajlított kávéskanálon, amely a szeretett npő omló partok között kifeszített egy darab arany hajszálán egyensúlyozott.
– Ezek csak trükkök – mondta egyszerre a lány éles, agresszív hangon.
Szétnyitotta a ruháját, és kivette az egyik mellét, és megmutatta nekem a simogatások nyomait rajta, ujjak és tenyerek lenyomatát, a csókok nyomait és az ajkakét, a Jánosét, a Pálét, a Tamásét, érzelmes csókok és csendes simogatások nyomait, és a mellbimbók egyszerre felemelkedtek, megkeményedtek a szoba hideg levegőjében.
– Ezek az egyedüli valóságos dolgok – mondta a lány -, és ez, meg ez, meg ez – folytatta, rámutatva egy csészére, egy baltára, egy postaládára, egy helikopterre; – minden, amit megérintesz, érted?
Akkor én felálltam, miközben a vendégek a bárban furcsán néztek rám, és hazamentem, és kivettem az egyik szememet, és lebegni hagytam a levegőben, miközben a falra vetítődtek belőle, mint egy mozivászonra, az összes képek és jelenetek, amit valaha is láttam és rögződve maradtak a retinámon, plusz egy női mell, érzelmes csókok és csendes simogatások nyomaival.

 

A ház

A pár hosszú úton érkezett a házhoz, egymás kezét fogták, néha átölelték egymást, a lány bizalommal tekintett a fiúra, az visszamosolygott rá, egyforma magasak voltak, arcukon öröm világított, és a holdfény.
A háznál egy szoba várta őket, bokrokkal és alacsony fákkal szegélyezett út után, november végén, este, valahol távolabb szántóföld volt és kutyaugatás, a domb mögött elhúzott egy szerelvény, füttye idáig hallatszott, mintha megállt volna az éjszakában.
A háznál nem lakott senki, mégis világosság volt az ablakban, ez elbizonytalanította őket kissé, a lépések elcsúsztak az avaron, ám aztán megpillantották a diófát a félhomályban, az ő diófájukat, a kéz szorosabbra fogja a kezet, nem lehet senki ott, mondja halkan a lány, persze, hogy nem, és egyre közelebb érnek a házhoz. Most már látszik, hogy az ablakon túl, a szobában egy árny mozog, egyre jobban látszik, ők mennek tovább feléje, nem lehet senki ott, suttogják fojtott hangon, izgatottan, emlékszel, ez a mi szobánk, nem lehet senki ott…
Nem is egy, két árny van, ölelkeznek odabent, egy ölelkező pár árnya, most már tisztán látszik, valami szorongás születik, és hangtalanul nő egyre magasabbá bennük, bemennek a nyitott ajtón a házba, végig egy hosszú, homályos folyosón, jobbra meg balra sötét benyílók, szorongva fogják egymás kezét, szorítják, a fiú megy elöl, vezeti a lányt, ne félj, mondja az ajtó előtt, egymásra néznek és kinyitják, az ajtó nesztelenül tárul valami enyhe szélfuvallatra, inkább csak képzeletre.
Odabent ők maguk állanak, amint az ajtónyílásra kibontakoznak egymás karjaiból, és azt mondja a fiú sajnálkozva, halkan, bocsánatkérő, idegen hanghordozással: Elkéstetek!
Ők meg állnak ott, aztán mozdulnak, óvatosan rácsukják az ajtót önmagukra, és zavarodottan, ijedten,, ébredő félelemmel mennek ki a házból, a novemberi éjszakába, végig a hosszú bokrokkal és alacsony fákkal szegélyezett úton, el a diófa mellett; a szél száraz leveleket görget a nyomaikba.
Amikor visszanéznek, minden homályba borult, a szoba ablakai sötétek, mintha soha sem lett volna senki ott.

 

A cella

Börtöncellája a föld mélyében elhelyezett különálló rekesz volt, a legutolsó minden zárka között.
Valami iszonyú bűnt követhetett el, mert életfogytiglanra volt ítélve, elzárva a világ minden fényétől, a nyirkos, dohos szagú, kőbevájt cellába. A föld alá.
Mikor idekerült, kemény, életerős férfi volt. Leült a cella egyik sarkába, és azon kezdte törni a fejét, miképpen szökhetne meg. Meghatározott időközönként felhangzó csepegésre figyelt fel; vízcseppek hulltak valahonnan, az alacsony mennyezetről, a cella közepébe.
Az elítélt figyelte az egyre növekvő sötét-folt tócsát. Felkelt, majd lenyugodott a nap.
Aztán már a naggyá vált sötét víztócsa figyelte a mindinkább össszezsugorodó férfit.
Akkor már nagyon sok idő óta volt a cellában.

Előzmények. 1, 2, 3, 4, 5, 6

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ