Demeter József (DeJó): Szeretem a cigányokat / 5.
Megint a cigányoknál voltál, érzem a szagot a ruhádon, pirongatott Éde. Ez a tömjénfüst szag, gyantás muzsikaillat is belém ivódott, sose megy ki, mindig az orromban érzem. Szagok tömkelege, Cigány Cuka cuna szaga, zsenge bőrének vadgesztenyés fénye lobog-leng körülöttem, kísér lépten-nyomon, mintha látnám is e láthatatlan aurát…, mely csak nekem jelenik meg – egyre bensőségesebben… A rég lebontott, eltemetett halott-vityillók édes-kesernyés, izgató-savanykás bűze is mintha örökre belém bújt volna, új ruháimon is érzem.
Szeretem ezeket a cigányokat, tényleg szeretem – egzotikus bűvkörükbe övezetten. Zizin kívül, legmélyebb benyomással az első szeretőm, a zsenge húsú Cigány Cuka mellett – Zsunzsú Mammó hatott rám, sőt! Ő még jobban, mint a lánya. Táncra-termettségén túl, gyönyörűen énekelt, s mintha szidolozta volna a fogsorát, olyan fehéren villogott. Mindig jó kedve volt. Mami nagyanyám után őt hallgattam a legtöbbet, zengő-zsongó gordonkás hangját – tátott szájjal, elbűvölten. Teljesen megbabonázott. Ne a torkodból nótázz te szőke cigány, hanem a gyomrodból, onnét fújad a levegőt rezegtetve, így, né, tanítgatott mindegyre, és még a feje is a hang rezgésére remegett. Vénségére aztán ez a hang-remegtetős mozdulat reszeketőssé vált, de ez által a keserves dal még keservesebbé, fájdalmasabbá szépült, cifrásan – a gyors pedig pattogósabbá fokozódott. Pattogatott kukoricát, terebúzát sütött Mammó. Kieresztett ingben a nadrágszíjam alá dugva vittem a csöveket neki – előző nap délután. Kristálycukrot is zabráltam hazulról, amit ő a kemencén megpergelt. Sokkal finomabb volt, mint a bolti cukorka, amit többnyire lopott tojással szoktam vásárolni nemcsak én, a magyar barátaim is. Volt elég tyúk, elég tojó. Sose vették észre…
Gyere bé, gyere, ne félj, nem látnak bé a magyarok, az ablakra, né látod, firhangot tettem.
Mindig lopva kellett a faluvégi cigányokhoz járnom, ólálkodva, nehogy valaki lefüleljen. Mielőtt beosontam volna, szétnéztem, le is, fel is, a hegy és a Maros irányába, hogy tiszta legyen a terep, mert! Éde többször eltángált, nesze neked cigány putri, nesze neked Kálomi és Cigány Cuka, nesze, nesze! Zsunzsú Mammó tudta ezt, persze hogy rosszul esett neki, sértette cigány büszkeségét. Édesapám és Mami nagyanyám már másképpen állt hozzá. Ők is emberek, mondogatták a cigányokról.
Úgy megtanítlak táncolni, csárdásozni, csingerálni, verbunkozni, de úgy, hogy anyádnak tátva marad a szája, meglátod, kurjongatta táncóra közben, és spanyolosán pattyogatott – kasztanyettásan. Előtte ünnepélyes, hosszú, rikítószínes rokolyába öltözött. Pöttyöt festett a homlokára, mint az indiai nők. Az orcáját friss vadrózsabimbóval-szirommal pirosította, télen pedig ablakbeli muskátlival, és kölnivíz helyett zöld mentával kente be a nyakát, a hónalját, a kezét, hogy báli hangulatot teremtsen. Verbunkozni – magyarul, cigányul és románul is egyaránt tudott, férfiakat megszégyenítően. A magyart székely verbunknak nevezte. Ezt egyenesen kell járni, így né, mint a magyarok, gőgösen. A cigány verbunkot egy kicsit görbén, előrehajolva, eregetősen, de gyorsan ám, hogy lássák, nem vagy lusta fajta csávó, te szőke cigó, digó tette hozzá, és vágott a szemével. A román verbunkot curájozva kell táncolni, pirregtette a nyelvét, és mondta, hogy: A lábszáradat nem belül, hanem elől paskolod – a sípcsontodat, hadarálva… az összefolyó ritmus miatt: prrrrrrrrrr!
Így…
Cigány Cuka csak ott ült és bámult minket. Zsunzsú Mammónak még volt egy Cukája, de ő már kisgyermekkorában meghalt. Ez a mostani Cuka viszont se táncolni, se énekelni nem tudott, meg se próbálta, hiába is nógatta Mammó. Ki az anyád kínja csinált téged, te?! Nézd meg ezt a szőke, kékszemű romáleszt, hogy járja, milyen firregősen, mutatott rám kacérkodva…
Bestele, cse! Nákere lárma!
Kászomró kár ántró csip!
Ilyesmiket mondtak egymásnak, cigányul. Akkor még nem tudtam, mit jelent, hiába kérdeztem, egymásra néztek, kacagtak. Na gyere ide, Kicsi Gyárfás a lábad járjon, ne a szád. Mikor megizzadt, friss-szalma pajtaillatot, eső utáni jég verte sózsnya- és különféle zöld burjánszagot árasztott a teste – párolgó földszagot, vadmentaillattal keveredve. Jólesően, kábán, éhkórosan szippantottam be – még az álmaim is ilyen illatúak lettek. Ez a sajátos forróságot gerjesztő szag, mint azt később tapasztaltam, a négerekre is jellemző…, ami viszont Zsunzsú Mammó érett testéből áradt, erősebb volt, vágyságosabb, mint a Cukáé, nőstényszagúbb, ha szabad ezt így mondani. Hergelősebb. Fejem a szívéig hajolt, ritmust rezgő erős dús keble a hosszúkás nagy görögdinnye formájára emlékeztetett, mint! Amikor kettőt felül összekötnek… Köztük – az izgató, fordított V alakú bevágás mereven iramlott kétfelé, úgy hogy a duzzadt-feszes mellek vége felkunkorodott, mintha ikrekként egyszerre is szóltak volna: markolássz meg!
Minden tánc elején és végén, fejemet játékosan – zenélős emlői közé ölelte, becézte, dédelgette – hamiskásan. Szégyelltem magam, de zubogott a vérem, parázsolt, miként a lángálló, amit Gyárfás Mami nagyanyám szokott sütni ünnepnapokra a nagy búbos kemencében.
Zsunzsú Mammó akkor is így incselkedett velem, amikor a fájén ember férje-ura, az aranyfogát mosolyogtató Munyúbá trillás hegedűszólójára táncoltunk. Eleinte húzódoztam, ódzkodtam az ő jelenléte miatt, de amikor kijelentette, ha nem verbunkozok, nem csingerálok, többet nem engedi, hogy cincogjak a muzsikával. Ez elég volt nekem ahhoz, hogy megembereljem magam, mindent beleadjak, apait, anyait, szívemet, lelkemet…
(Folytatjuk)
Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015