Fülel Vastaliga, fülel, hisz! Megint azok a hangok, azok az ugatás-, morgás-vicsorgásszerű, túlvilági, avagy evilági hangok?… Vagy csak a feje zúg – harangozósan, félreverten?… De most már nem szól a cimborájának, restelli, ódzkodik tőle, nehogy azt higgye, elmentek hazulról… Pedig tényleg hallja. Bizony Istenemre hallom. Hallod?! Vedd fel! Vedd fel, nem hallod? Mit hallok? Mit nem hallok? Csengereng a mobilod, cimbora. Ha későn is, de észbe kap, szent Isten, az unokája hívja, az ő drágalátos unokája, Amerikából. Amerikából, biza. És most már tényleg, megcsurgósodott a könnye. Meg aztán. Barázdáról barázdára – a cserepes, szikkadt arcon át, arcerek árkaiból a lájbira. Kézfejével törülgeti, súrolja, a cimbora odanyújtja a saját, szőttes zsebkendőjét, aztán az ő szemén is töröl egyet. És iszik. Isznak. Hadd legyen a könnynek elég nyersanyaga. Az unoka, a mindegyre érdeklődő, ámerikás unoka hosszas dicsérgetése után a községre terelődik a beszéd és a jelenlegi polgármesterre, Simon Istvánra. Látod cimbora, látod, mondja Gyorgya, s mondja, mondja a magáét, egyre mondja, hogy a községben már jóval több cigány van, mint román és magyar együttvéve, de a prímár (polgármester) mégis magyar.
Simon István polgármester és a szerző. Búzásbesenyei magyar ember a talpán – Kerelőszentpálon. És ez biza erősen igaz – summázza Vastaliga, és az is, hogy másodjára vagy már harmadjára is őt választották meg, mert szó, ami szó, tényleg megérdemelte. És hogy az ő polgármestersége alatt mi minden épült ebben a szűkös, kucori időben. Mi minden. Az előtte levő is magyar volt. Ügyes, ügyes. Gyalogátjárót építtetett. Mit, hogy építtetett? Ő építette, je zoaje, mert ő igazi mester. De ez a mostani – nagy megelégedésre – még az elődjén is túltesz. Ne rangsoroljuk őket, a legjobbakat. Ne, ne. A tényeket, a plánokat (terveket) viszont – igen. Férjuramat kapott, embert a gyalogátjáró, hékás, ami majdnem hihetetlen, híd épült Magyardellőn, híd, ki gondolta volna, te cimbora, ki? Oláhdellő és Ugra között már régebb áll a híd. Tényleg áll. Alig egypár kilométernyire innen. És nemsokára, mint azt beszélik – telt szájjal – a vizet is bevezetik Magyardellőn. A száz füstöt se számláló, fészeknyi faluba. És nézd meg a gátat. A mi oldalunkon… hogy a magyarokat védje majd. Jó, jó, igazad van, minden épül, de kiknek épül, kérdem én tőled, ha maholnap már egyetlenegy magyar se lesz Magyardellőn? Vajon milyen nevet adnak a falunak? Európadellőnek fogják hívni? Te okos ember vagy cimbora, olvasott ember. Még az Eminescu verseit is tudod, Gyárfás Anuci is, hogy tudta, nem mint én, román érzelmű létemre. De hidd el, na, szóval, sok beszéd, szegénység, egyet se búsulj, nem halnak ki innen a magyarok, ne félj. Nem, csak itt is kisebbségbe kerülnek, hogy kikerüljön, teljesen elkerüljön minket az autonómia, és másodszorra már be se köszönjön. A régi is milyen volt? Ahogy mondogatni szoktuk, az autó magyar volt, a sofőr – jó ideje – viszont román. Igen. Most pediglen még autonómia sincsen. Kinek jó ez, nektek, vagy nekünk? Ne vitatkozzunk erről, cimbora, inkább igyunk. És újból ittak. Ittak, és mint ilyenkor szokás, nótára kerekedtek, szép komótosan, hogyhát, sejhde!. Magyarul és románul is fújták, sőt, egy-két kurjantás erejéig még cigányul is – esetenként, a sebesebb fajtájából. Nem úgy, mint a többiek. Milyen többiek, milyen többiek, hát azok a románok, magyarok és cigányok is, akik a rendszerváltás után csak úgy, csípőből gyűlölni kezdték egymást. A magyar cigányok Szentpálon mind román cigányok lettek. Felborult a barátság szekere. Fel aztán. Én mondom… A margittai románokkal nem össze akartak ugratni minket? Még a magyar feliratú falutáblát is leverték, ugyé? Ne felejtsd el. Pedig románul is ott állt a neve. Ki biztatta fel őket, ki? Kik?! Mindenki tudja, és mégse tudja senki. Ez a baj cimbora, látod, ez, én mondom neked, én – még egy ideig. Rövid ideig, de mondom, prrrr! Ne tüzelj, mit érsz vele. Holt lovon a patkó… Az! De még akkor is mondom, igen, hogy megint mi szúrtuk el. Igen engedékenyek voltunk, mint a mesében, ahol a farkas azt könyörögte, hogy csak az egyik lábát engedjék be, és most megnézhetjük magunkat. Meg. Jaj, ne sírj, cimbora. Az Isten szerelmére kérlek, ne sírj. Ki sír, mit beszélsz itt össze-vissza, elment az eszed? Nem sírok én, dehogy sírok, csak, csak… És átölelték egymás vállát.
Ó, lume, lume, világ, világ! Ázsutöne, Dumnyezéu! Istenem, segíts meg!
És ezen az éjjelen, Vastaliga álmában, a frissen felépített magyardellői híd románul beszélt – a híd! Kimondottan csak románul. Miféle romány nyelv ez, te cimbora, hogy még én se értem? – méltatlankodott Gyorgya, hiába is hegyezem a fülemet, gyelok nem értek. Gyelok… És búcsúzáskor azt mondta, hogy Isten veled, s a Dumnyezó és a Devlá velem – cimbora. Aztán nekivágott a Sisinkának. Peszte hegyen keresztül, kö máj közelebb, kiáltotta integetve. S az álom ezzel véget ért. Végre-valahára, ült fel az ágyában, de ettől kezdve mintha már álmában is hallogatta volna az ugatást… A mély, öblös, égi vagy földi, pokolbeli ugatást. Ugatásszerűséget. És a kollektivizálásbeli hoppájdárék jutottak eszébe. A traktor elé fekvő hős vénasszony, a kóberes ősz, az utolsó, igazi sarkantyús csizmás verbunk, a karéjos huszárok csűrdöngölős mennybemenetele… Nagyon megkívánta a savanyú cibrelevet. A kemence alatti nagy borkánba
n (befőttesüvegben) érlelődött ez a lötty, a szegények eledele, amit Vastaliga sose vetett meg. Töltött egy tányérral, és úgy hidegen, ahogy volt, kanalazni kezdte a cibrét. Ahányszor ezt ette, mindig eszébe jutott a mondás, amit most is elmotyog: Reggel, délben cibrelé, megy az élet lefelé.

(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész