5

Azon a nyáron – miközben az egyetemi felvételire is készültem – a Flóra-verseket „tanultam”. Sokat jártam a kollégiumi könyvtárba, segítettem néha Balogh Edgárnak a történeti kutatásaiban, de – főként – olvastam. Felfedeztem, hogy a Flóra-versek tele vannak társadalmi vonatkozásokkal; s hogy milyen erősen kötődnek József Attila világszemléletéhez; ennek élő példája, hogy szerelmének intenzitását Már két milliárd című versében a munkásosztály, illetve a parasztság „dacos” kívánságaihoz hasonlítja:

Úgy kellesz, mint parasztnak a föld…
Úgy kellesz, mint dolgos tömegeknek…
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

S még sok egyéb – néha egészen konkrét tartalmú – ábrándot sző bele a szerelmébe a „népoktató” költő – hiszen ilyennek tűnik fel érzelmeiben is! -, amikor azt hirdeti, hogy a szeretett nőnek a szó szoros értelmében „népi” átszelleműltséggel kell viszontszeretnie a férfit. El voltam bűvölve ettől a felismeréstől!
De éreztem, hogy mindebben van némi gyermekesség is… Játék a szerelemmel, amelynek valójában nincsenek „vonatkozásai” – ezt már nagyon jól tudtam. Vulkanikus érzés. Mámor és kín keveréke, diadal- és vereség-koktél, s ennek a viharzásnak a hullámai egyetlen szó körül csapdosnak – hűség, amit a nőtől kérünk, s cserébe mindent elébe dobunk, amit csak adhatunk; mindent, mindent, feltétel nélkül!
Sejtettem, hogy a férfi-nő viszonyt az én koromban, s legfőként csak olvasmány-élmények alapján úgyse tudnám megérteni… Például azt a – gyöngéd megállapításba foglalt – allegóriát, hogy „(Flóra) lábai kígyóim tapossák”, de döbbenten gondoltam arra, hogy mit szólna M., ha ilyesmit kérnék tőle; gyámoltalannak vagy gyávának nézne. Csak az ellenkező esetet képzeltem el… Én taposnék rá, habozás nélkül, a gonosz kigyóra, ha szép lábát fenyegetné. Dilemmává lett számomra József Attila Flóra-költészete, hiszen Ady lírájával szemben egy más póluson helyezkedett el, messze-messze tőle, s közegében nem bukkant fel Léda aranyszobra vagy az Öröm hajója, nem dúlhat a héja-nász. Hozzá kell tennem, hogy a verselés szempontjából is egy fokkal lazábbnak éreztem szerelmi énekét; úgy éreztem, hogy nem versenyezhet Ady szimbolista tömörségével. S amikor Kolozsvárra is beütött a tragikus hír József Attila öngyilkosságáról („a vonat elé vetette magát a balatonszárszói állomáson”), idegenkedtem attól, hogy az Adyt követő nemzedék „legnagyobb” költőjének nevezzem búcsúzó cikkemben (Ifjú Erdély, 1937 december), mint ahogy széltében-hosszában halhattam és olvashattam. Még nem tudtam, hogy mi a „politikum” az irodalomban, s csak csodálkoztam, hogy ilyen egyszerűen, csak az elhallgatás fegyverével árnyékba lehet taszítani Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Gulyás Pál nevét…

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész /