Berecz Edgár: A székely paraszt Németországban (11)
A RENDŐRSÉGEN
(Hétfő reggel)
Edmond nem lepődött meg túlságosan, sőt nagy hangon kezdte ecsetelni az őt ért igazságtalanságot, azonban ez a rendőröket nem érdekelte, gyorsan megmotozták, elvették az útlevelét és a kiló kotont, megbilincselték és bevitték az őrszobára. Itt Edmond kiverte a díszhisztit, mert lerománozták és hiába mondogatta egy románul tudogató rendőrnek, hogy ő székely, az csak nevetett és ledobta az útlevelet az íróasztalra. Edmond nem nyugodott bele a kudarcba, Kovácsért ordított és mind csak a Casterfeldstrasse 90-et ismételgette. Erre behozták Kovácsot is, akit reggel korán még munkába menet előtt piszkáltak ki az ágyából. Kovács nem örvendett túlságosan a korai ébresztőért, de mindent megmagyarázott, aláírta a papírokat és vihette Edmondot útlevelestől, mindenestől.
Nem történt semmi több, csak kapott az útlevelébe egy szép pecsétet: egy 5 éves tartózkodási engedélyt Tündérországba.
HAZAFELÉ
(Hétfő este)
A rendőrségi incidens után Edmondnak nem maradt más választása, mint gyorsan összecsomagolni és felülni az első buszra. Kovács csak hümmögött, de nem szólt semmit. Egy kicsit már unta Edmond baleseteit, meg hogy mindenütt, mindig mindenkinél leégeti magát Edmond miatt. Azonkívül a lakása lassan átalakult ócskapiaccá, mert Edmond a fél város szemetét hazahordta. Igaz, amikor ő volt friss hús a német piacon, az első években az utcáról öltözködött és mások eldobált bútoraival rendezte be a lakást. Aztán lassan belerázódott a német életmenetbe. De ez a kuplerájos-rendőrös sztori kiverte a biztosítékot.
Annyit még megtett, hogy kivitte Edmondot csomagjaival együtt a buszhoz és kifizette a jegyet. Mindezek után Edmond megköszönte a vendéglátást és jó barátokként váltak el. A tartózkodási engedélyről egy szó sem esett, de Kovács viszontlátás helyett csak jó utat kívánt.
(Szerdán reggel)
Edmond örült, hogy tömött bőröndjeivel, szerszámaival, szőnyegjeivel, kimustrált háztartási eszközeivel egyetemben végre feljutott a buszra és szárnyalhat hazafelé. Immár nem kell megfeleljen semmilyen szabálynak, társadalmi elvárásnak és követelménynek. Németországon és Csehországon át nem történt semmi említésre méltó, annál inkább a román határon, ahol hosszas várakozás után ismét leparancsolták az egész buszt és a vámosok addig nem nyugodtak, amíg mindenkitől el nem szedtek valamit.
Edmond egy rúd szalámival és egy doboz mosóporral váltotta meg magát, a vámosokat az utcáról összeszedett kacat nem érdekelte. Valószínűleg már túlvoltak az ilyen típusú gyűjtögetésen. Aztán az ő táskájuk is megtelt, és az utasok visszarakodhattak.
Alighogy átértek, döcögősre változott az út, kezdett elmaradni a közvilágítás, megjelentek az első szürke tömbházak és a romos elhagyatott gyárépületek. A németországi csillogó-villogó világ után némely utas savanyú arckifejezését szemlélve, úgy tűnt, hogy a busz utasai időutazáson vesznek részt.
Nagyvárad után az első vendégfogadónál valahonnan előkerült egy utasokra vadászó valutaváltó és egy magyarul is tudó itt a piros-hol a piros játékos, ez utóbbi boldogan ismert Edmondra és vigyorogva köszöntötte:
– Isten hozott vissza a pokolba, domnu caporal!
– Affenét, épp onnan jövök – válaszolta morcosan Edmond, aki a németeknél tapasztalt sok furcsaságra, balesetre és kellemetlenségre gondolt, majd szivarra gyújtott, és odakínált egyet a régi katonabajtársnak.
(Vége)
Korábban:
A székely paraszt Németországban (10.)
A székely paraszt Németországban (9)
A székely paraszt Németországban (8)
A székely paraszt Németországban (7)
A székely paraszt Németországban (6)
A székely paraszt Németországban (5)
A székely paraszt Németországban (4)
A székely paraszt Németországban (3)
Pusztai Péter rajza
2010. november 25. 11:19
Szép volt! Szerettem az iróniáját ennek a szövegnek
2010. november 25. 16:59
Á propos: volt munkatársam, aki a terror elől Ausztriába szökött annak idején, telefonon nyilatkozott egyszer az osztrák rendőrségről. Még lágerben volt, felsorakoztatták őket az épület előtt, mert valami eltűnt. Mivel senki sem vállalta a mártírságot, mindannyiukat elverték. -Ahogy ezek verni tudnak… a szeku semmi ezekhez képest – méltányolta hozzáértésüket a haver.