A pópa lelke (7.)

S aki belépett, pontosan Vasile pópa volt. Befejezte aznapi munkáját a kompon.
„Mit látnak szemeim?”, mondja, „ellenségek vagytok! S ugyan miért? Kérdezném.”
Nem volt mit válaszolnunk, sem nekem, sem Octaviának olyan kérdésre, melybe eléggé indokolt megjegyzés szüremlett, de némileg provokatív íze volt. Octavia engedelmes és mindenkor bármilyen kifejezésre kész arcán megjelent a zavarodott gyermek komorsága. Közeledett hozzá a pópa, és megragadta, hogy babusgassa, miként egy érzéki vágytól hajtott erőszakos faun. Octavia utálattal rácsapott a szemtelen, őt kitartóan tapogató szőrös kezekre.
„Hej, Axente, látod-e, milyen frigid? Mit szólnál te az olyan nőhöz, aki nem szereti, ha hozzáérnek?”, kérdezte a pópa, miközben a nyelvével rendezgette az ínye és a műfogai közé szorult ételmaradékot.
„Ilyen hőségben, mint a mai kellemes lehet még a jéghegy érintése is!”, feleltem teljesen eltekintve a korábbi alkóv-jelenettől. Álszent engedményt tettem így a pópának, elfogadván véleményét Octavia hidegségéről.
Hogy valójában mit képzelt az atya az én oly gyakori látogatásaimról a fogadójukban? Röviden szólva: egy lélegzetvétel volt, hosszú és keserves, amit viszont nem érzékeltethetett, és nehezen áll össze, többnyire feltételezés meg sejtelem, amit elmondhatok róla. Mindenből és mindenekfelett marad a tény: mélységesen meg volt győződve róla, hogy a felesége nem a normális és szerves nemi életre termett. Véleménye szerint az asszony értelmiségi volt, hívő, egzaltált. S az én látogatásaim, hosszantartó forró beszélgetéseink, miközben ő a kompon dolgozott, meglátása szerint nem tűnt egyébnek, mint értelmiségiek közti barátságnak. Amiatt, hogy az asszony szeszélyét valami teológiai álruhába öltöztette, hogy éppen halottak napja van vagy Szent Dochia napja, s nem lehet ágyba bújni, amit egyre gyakrabban hallani tőle, a pópát szemmel láthatóan ingerelte. Felpattant a semmitől, bánatában dühöngeni kezdett. Egyik alkalommal, mikor a fogadóhoz érkeztem, már a pitvar lépcsőjén hallottam a kiabálást és a sűrű ütéseket. A pópa ki volt kelve magából. Mikor beléptem a nagyszobába, hajtincset láttam kezében. Octavia hajából tépte dulakodás közben. Színre léptemnek köszönhetően Octavia megúszta ennyivel. De Vasile pópa kénytelen volt meghallgatni, amit mondtam.
„Az iskolákban, ahova jártál, semmit sem csíszolódtál”, mondtam, „buta paraszt maradtál!”
Más alkalommal, miként rájöhettem, a féltékenység kínozta őt. Gyanakodott, nyilván, de visszafogta, s megtett mindent, hogy elkerülje, ha lehet, a gyanú igazolását. Félt kifürkészni. Sőt, mi több: számtalanszor alkalmam volt rá, hogy megfigyeljem, hogy soha nem lépett be úgy a szobába, ahol Octaviával fecserésztem, hogy ne jelezte volna közeledtét, még mielőtt a pitvar lépcsőjére lépett. Rárivallt a kutyára, aki a házat őrizte, vagy kelleténél hangosabban beszélt valakivel, aki a közelben tartózkodott. Máskor úgy tett, mintha kiáltana egy utasnak, aki éppen a komphoz érkezett. Gyakran nagyot köhögött, bár szükségtelenül. S mindezt azért, sőt, egyebet is, nehogy olyan helyzetben lepjen meg bennünket, engem és Octaviát, amely megerősíti a gyanút benne. Nyilván, nem akar olyat látni. Egyszer a pópa, valószínűleg nagyon sietett, elfelejtett megelőző intézkedést tenni. Az utolsó pillanatban mégis eszébe jutott, s mielőtt belépett volna, kopogott az ajtón, aztán pedig ahelyett, hogy bejött volna, néhány pillanatra talált még valami igazítani valót a pitvarban. Eltelt egy kis idő, amíg belépett. Mivel akkor túlságosan hangsúlyozta a szokását, elhatároztam, hogy megnyugtatom, vagy legalább eloszlatom a gyanút. Mosolyogva fogadtam, bár arcomat égette még az asszony tüze. S mondtam, mintha tréfálkoznék: „Páratlan személy vagy, Vasile! Tudomásul vettük, hogy mindent megteszel azért, nehogy kényes helyzetben találj bennünket! S jelzed, mindenképpen, hogy közeledsz. Tudd meg, hogy fölöslegesen aggódsz. Szabad neked ennyire gyanakodnod?”
A pópa nem számított ilyen szóra. Olyan természetesen és viccesen róttam meg, hogy nevetni kezdtünk mind a hárman. Octaviának kimondhatatlanul tetszett, ahogy enyhítettem a ház légkörét rendszerint egy-egy viccel, amire nem számítottak tőlem, a született szűkszavútól.
Azóta a komposok fogadójában elromlott, vihar előttivé vált a hangulat. De a vihar váratott magára. Az esztendő egyik legforróbb napjának a végén jártunk. A pópa tűző napon vezette a kompot, izzadtságtól gyöngyözött a homloka, az arca. A szobába pedig, ahol Octaviával tartózkodtunk, parázslott az egész nyár melege.
„Mit szólsz hozzá, Vasile?”, kérdem. „Fürdünk egyet a Marosban?! Ebben az órában már nem tülekednek az utasok a komp fedélzetén. Nincs fürdőgatyám, lehet, hogy neked sincs. De tegyünk úgy, mint az igazi buddhisták. Valamivel távolabb megyünk az úttól, ahol már nem járnak, a nádas szélére. Octavia pedig megígéri, hogy nem leskelődik utánunk az ablakban. Csupasz testünk, sem a tied, sem az enyém, nem varázsolja el a nő tekintetét! Különben is ha frigid a hölgy, örömmel lemond arról a kétes gyönyörűségről, hogy a Maros vizébe mártott meztelen testünket bámulja.”

Részlet Lucian Blaga Káron ladikja című önéletrajzi regényéből. Fordította Zsehránszky István

Forrás: Kisebbségben

Előzmények: A pópa lelke (1,rész), (2. rész) (3. rész), (4. rész) (5. rész) (6. rész)