(Kultikus sci-fi regény)

5 Mrd 248

Unatkozom, jaj, de unatkozom. Pedig mindenem megvolt, amit elvárhattam az élettől: anyagi jólét, biztonság, szórakozási, művelődési lehetőség, mégis úgy éreztem magam, mint Ádám–Éva nélkül – a Paradicsomban. Csakhogy az én bordámból senkit sem alkotott a Teremtő, így, tetszett, nem tetszett, ezután is saját társaságommal kellett beérnem. Hacsak onnan felülről nem toppan be valaki. Na nem az angyalok, azokban én nem hittem, hanem valamilyen űrlény vagy elcsalinkázott exföldlakó – kuksiztam nap mint nap a csillagos égboltra. Eredménytelenül. Sem felülről, sem belülről nem érdekeltük a kutyát sem.
– Figyelj ide, barátom! Egyet mondok, kettő lesz belőle: bővítsük ki egy kicsit a szektorunkat!
– Készséggel. Tehát mégiscsak felépítjük Krisztiánt?
– Egyelőre csak néhány kalibát, kertet, effélét. Úgysem kertészkedtem még soha a szabad ég alatt. Termesztünk krumplit, tököt, káposztát… Pazar, mi, hát még ha virágokat és fákat is ültetünk, ahogy az őseim tették hajdanán – fogtam munkára a robotokat, és kíváncsian szemléltem, milyen termést érhetek el mesterséges fény révén.
Ezzel már jobban elfoglaltam magamat, különösen, amikor
– … hozzácsapunk a birtokhoz egy labdarúgópályát is.
– Labdarúgópálya? Nekünk? – meresztette szemét eleinte 30-as. – Hiszen senki, téged is be¬leértve, sem tud focizni.
– Ez most tiltakozás vagy megjegyzés?
– Csak megjegyzés, amit persze máris visszavonok, ha ingerel.
– Nem ingerel. Mellékesen igazad van: tényleg egyikünk sem ért a focihoz. De majd megtanulunk, a hétszázát!
Bevallom, nem bírom ezt a bádogembert. Túl sokat kukacoskodik élve a szabad véleménynyilvánítás jogával. Ezért is nevezem olykor Kukacnak. Szerencsére azért mindig szót fogad a robotika második törvénye értelmében, mely kimondja, hogy: a robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznek. Ugyanígy nem hagyhatom szó nélkül Szlenget sem, azaz 40-est, aki örökké engem utánoz. Állítólag én lennék a példaképe. Elképesztő, nem, mert ki hallott olyat, hogy példaképe legyen egy robotnak! De hát ilyenek ezek a mai automaták.
A szabályokat hamar megtanultuk, csupán a játék ízére nem tudtam sehogy sem rákapni. A robotok passzai, védekezése, támadása, egyszóval valamennyi akciója annyira hibátlan és pontos volt, hogy az eredményt mindig előre meg lehetett jósolni. Ráadásul lomhán és lelkesedés nélkül játszottak, úgyhogy lassacskán erre is ráuntam?
– Jól van, fiúk, nagyon szupcsik vagytok, de támadt egy jobb ötletem – gyűjtöttem magam köré a fiúkat. – Egyelőre szüntessük be a focizást, és folytassuk felfedező utunkat a…
– Tejúton? – villanyozódott fel 30-as.
– Víz alatt – mutattam az előttünk hömpölygő tengerre. – Kukacka, vécére kell menned, vagy mi a gond?
– Tréfálsz? Egy kiborg sohasem megy…
– Beszél, ha nem kérdezik, sőt, meg sem moccan mindaddig, amíg gazdája nem fejezi be a mondatát – reccsentettem Kukacra.
Az ördögbe, kezdenek elszemtelenkedni ezek a pléhpofák! Nem tagadom, hogy nálam sokkal nagyobb a tudásuk, de ettől még több tiszteletet mutathatnának irántam.
– Bocsánat!
– Miután a bolygó belseje tiltott zónának minősül, hadd próbálkozzunk meg a tengerrel. Hátha a víz alatt is élnek emberek. Mi az, Egyeske? Nálad sem passzol valami?
– A detektoraim nem jeleznek embert, Krisztián.
– Nem számít, ettől függetlenül lemerülünk, és átvizsgáljuk a fenéket. Ebből a célból összeállítok egy kutatócsoportot – önkéntes alapon, tettem volna hozzá, aztán lenyeltem; nem árt, ha időként ráébresztem az urakat, ki a még nagyobb úr a csárdában. – Az expedíció részvevői: 1-es, 2-es, 50-es, 60-as. Készítsétek elő az űrhajót!
– Azzal fogunk leszállni?
– Igen, 50-es.
– Lehetetlen, ezt az űrhajót nem vízi útra tervezték. Le sem tudnánk merülni, vagy ha igen, felmerülni nem tudnánk.
– Magyarán maradjunk veszteg, és örüljünk, hogy egyáltalán itt a tengerparton is megtűrnek.
– Maradjunk. Legalábbis addig, amíg építünk egy tengeralattjárót, amivel nyugodtan nekivághatunk a tengernek.
– Ti? – csodálkoztam a robotra. – Na ne! Egy igazi tengeralattjárót?
– Igen. A hajón mindent megtalálunk, ami egy tengeralattjáró megépítéséhez szükséges, a többi pedig csak szakértelem és idő kérdése.
– Brávó! – veregettem meg 50-es vállát növekvő respektussal. – Nem is vagytok ti olyan reménytelenek, mint gondoltam. Ennél jobban már csak annak örülnék, ha már most, azonnal le tudnánk merülni.
– Ennek sincs akadálya – vette át a szót Egyeske. – Van a raktárban néhány olyan szkafander, amivel gond nélkül sétálhatunk a víz alatt. Nem olyan biztonságosak, mint egy tengeralattjáró és túl mélyre sem igen szállhatunk, de egy kisebb vízitúrát azért kibírnak.
A víz alatt meglehetősen hideg és sötét volt. Érthető, hiszen az É–2 semmilyen csillag körül sem keringett, amiből a tenger fényt és hőt kaphatott volna. Sebaj, látunk mi reflektorfényben is.
– Maradjatok a közelben, hogy ha kell, bármikor segíthessünk egymásnak! – utasítottam a robotokat rádión.
Félelmem alaptalannak bizonyult. Nem támadtak ránk sem cápák, sem óriáspolipok, egyáltalán semmiféle hal sem úszkált a tengerben. Nyilván nem véletlenül, hiszen élet Nap nélkül jobbára csak bakteriális szinten létezik. Azért tovább slattyogtam, mert bármennyire is igaz ez az állítás, annak a városnak odafönt sincs ám csillaga, mégis élnek benne emberek. És ha ott élnek, itt miért lenne abszurdum? 70 méter – sandítottam a vízszintmérőre, aztán megtörtént, amire álmomban sem mertem gondolni. Váratlanul besüppedt a talaj alattam, és, zsupsz, csak csúsztam, csúsztam lefelé még vagy 100 métert. Percekig mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdtem, amíg annyira összeszedtem magamat, hogy meg tudjam becsülni, hova zuhantam. Valamiféle tenger alatti barlang lehetett, talán egy vulkán krátere.
– Segítség, beleestem egy szakadékba! Hallotok? 1-es, 2-es meg a többiek, gyors segítségre van szükségem! – igyekeztem felkúszni a meredek sziklákon.
Nem ment, folyton visszasiklottam, és a robotok sem válaszoltak. Még megkíséreltem párszor felkúszni, végül feladtam. Vártam. Attól, hogy befulladt a mikrofon, a robotok detektorai még működnek. Csak türelem, nyugalom, nemsokára itt lesznek. Már látom is Egyeskét.
– Hahó, erre, erre, itt vagyok!
Jaj, mi ez! Mintha kevesebb oxigén lenne a sisakban. Úgy látszik, esés közben nemcsak a mikrofon, az oxigénellátó rendszer is bedöglött. Hogy ebből mi lesz, el sem mertem gondolni.
– Segítség!
Egyre nehezebben lélegeztem, és a hasam is úgy rángott, mint a kocsonya. Nagyon úgy fest, hogy mire 1-es ideér, már csak a másvilágból üdvözölhetem a barátom.
– Szia, Krisztián!
– Egyeske? – meredtem egy közeledő alakra.
– Nézz meg jobban! Megismersz?
– Apuci! – hőköltem hátra riadtan. – Nem hiszek a szememnek. Te lennél? Hiszen te meghaltál, azonkívül olyan fiatal vagy. Ez… ez irreális, sőt, lehetetlen, bár ki tudja.
– Ejnye, fiam, te még sosem hallottál olyan helyről, ahol mindenki fiatallá változik?
– Jó, jó, de akkor én is… meghaltam, különben hogy lehetnék veled egy helyen?
– Te mit gondolsz? Nagyon bánnád, ha így volna?
– Mit tudom én. Ezen a bolygón minden annyira szokatlan, hogy lassan már fogalmam sincs, mit higgyek. Még az sincs kizárva, hogy csak álmodom – csíptem a karomba. – Jaj!
– Ahogy elnézem, elég fájdalmas álmaid lehetnek.
– Vagyis mégsem álmodom. Ebben az esetben azonban meghalni sem haltam meg, mert a holtak, ugye, nem éreznek.
– Nyugodj meg, kisfiam!
– Apage, Satanas!4 – hátráltam a férfi elé tartva egy nyakláncon függő keresztet. – Ki a franc maga?
– Nyugodj meg, én vagyok – tolta félre szelíden a keresztet. – Különben honnan tudnék annyi mindent terólad. Látod, még azt is tudom, hogy anyád ajándéka lóg a nyakadban.
– Ezt a Sátán is tudhatja.
– De nem fogja meg a keresztet, én pedig pontosan ezt tettem.
Hm, ebben lehet valami.
– Meggyőztél, de csak akkor, ha azt is megsúgod, mi érdekel engem leginkább az életben.
Ez cseles kérdés volt, ugyanis ezzel, szégyen ide, szégyen oda, még magam sem voltam tisztában.
– Különösképpen semmi sem. Pedig a kezdet kezdetén ugyancsak pezsgett az élet az űrhajón. Nők, gyerekek, öregek, összesen 100 000 ember álmodott egy új életről. Kivéve téged. Persze nem csoda, ha valaki csak úgy teng-leng benne.
Stimmelt, legfőképp pedig, ahogy a teng-leng szavakat kimondta.
– Mert én reális szemmel néztem a világot, és csak arról álmodtam, ami ott történt, ott az űrhajón, és semmiképpen sem olyasmiről, ami sohasem válhat valóra.
– De te az embereket is kerülted, a robotokat lenézted, és, ismerd be őszintén, tanulni se nagyon tanultál. Nem kötött le sem a csillagászat, sem a fizika, kémia, semmi, jóllehet az apád is asztrofizikus volt, az anyád biológus, nagyapád…
– Remélem, nem azért jöttél, hogy felsorold a családfánk.
– Nem, és, biztosítalak, a tudományt is a maga helyén kezelem, mert azóta magam is beláttam, hogy a tudomány, Newton és Einstein sem minden. Mellettük léteznek egyéb, hellyel-közzel fontosabb dolgok is.
– Érdekes pálfordulás, és mi lenne az?
– A hit, remény, szeretet, Krisztián.
– Már amennyiben egy világűrben bolyongó, soha célba nem érő űrhajó hitéről és reményéről lehet, illetőleg érdemes beszélni. De hagyjuk a sódert, és segíts innen kijutnom!
Alig mondtam ki, mellém ereszkedett valaki a magasból.
– Fogózkodj belém, Krisztián! Katapultálunk! – kapcsolt magához, és a következő pillanatban mindketten kiszökkentünk a kráterből. – Jól vagy? – kérdezte, miután sikeresen feljutottunk a felszínre, és búvárruhámat levetve csak úgy habzsoltam magamba a levegőt.
– Egyeske!
– Szolgálatodra. Kilyukadt a sisakod – fedezte fel azonnal. – Szinte alig maradt benne oxigén. Képzelem, micsoda vízióid lehettek emiatt.
– Te… te látsz engem?
– Még hallucinál – csóválta meg a fejét 30-as.
– Hallucinál a nagyanyád – eszméltem rá sötéten, minek köszönhettem vízióimat a víz alatt.

(A regény folytatása jövő vasárnap olvasható)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész