Hatodik este.

Úgy örültem, midőn az én kedves órám a hetet elütötte, mert akkor lefekhettem. Hála Istennek. Borcsának dolga volt, s nem untatott meséivel. Mihelyt ágyamban feküdtem, az óra elkezdett mesélni:
«Midőn akkor felébredtem, körülöttem minden megváltozott. Körülnéztem a szobában; kis bölcső állt benne, a bölcsőn zöld függöny, piczi fehér párnák. Minden úgy volt elrendezve, mint hatvan évvel ezelőtt. – Az ablak mellett, a nagy karszékben, ugyanabban, melyre egykor féltékeny voltam, ült egy agg nő. Arcza be volt esve, haja hófehér, homloka barázdás, s alig tudtam elnyomni egy hangos sikoltást, midőn térdein egy tán három éves lánykát pillanték meg, kinek arcza annyira hasonlított Flóráéhoz, hogy azt hivém, hogy e hatvan évet csak átálmodtam, hogy még most is hatvan évvel ezelőtt van.
«Imádkozzál, Flórácskám», szólt lágy csengő hangon az agg nő, s e hang Flóra hangja volt; az én szép, kedves, viruló Flórám már agg volt. Csak hangja, az a gyöngéd, édes hang maradt ugyanaz.
A kis lányka, a ki térdein ült, összetevé két kacsóját, s nagy kék szemeit a nagymamára emelve, utána mondta az imádságot, halk, ájtatos hangon. Aztán megcsókolta a nagymamát, leugrott térdeiről s kifutott a szobából.
Flóra egyedül maradt a szobában: Szemeit bánatosan függeszté az ablakban álló virágokra, s kezeit lágyan elsimítva rajtuk, arcza elmosolyodott egy perczre. Valami ragyogó, égi vala e mosolyban, mely fiatallá tette újra arczát. Ugyanaz a mosoly volt az, melyet menyegzője napján ajkain láttam, s az meggyőződtetett arról, hogy bár minden elenyészik is az életben, Boldogság utolsó ajándoka – az emlék, megmarad s virágokat fejleszt a kiszáradott szívben, ha csak sírvirágokat is.
Másnap megismerkedtem leányával, ki magas, büszke nő volt, s kinek hideg arcza iránt nem éreztem semmi rokonszenvet. Az inasok «méltóságos asszonynak» hítták, mindig selyemben járt s igen rosszkedvűnek látszott, hogy ez egyszerű házban kell laknia. A kis Flórával egy félszemű, rút kisasszony volt mindig, ki francziául beszélt, nagyon mély bókokat csinált, ki nem állhattam őt.
A nagymamát legtöbbször láttam. Szeretett a gyermekszobában ülni, s a virágok illatát szívni. Néha könyeket láttam szemében, de rendesen magatartása megadással teli és csöndes volt. Öltözete is összhangzott arczkifejezésével, mindig feketében járt s nem viselt sem ékszert, sem olyan piperetárgyat, mely megzavarhatta volna rideg egyszerűségét. – Mindenki azt hitte, hogy férjét gyászolja – én jobban tudtam; – tudtam, hogy az, a kiért szenved, az, a kiért gyászol, tán nem is nyugszik még a sírban. S mégis halott, előtte mintegy meg van halva és egyike azon halottaknak, kiket legmélyebben gyászolunk, mert még azon vigasztalása sincsen a gyászolónak, hogy a szeretett lényt boldognak hiheti a mennyországban.
Egy szép őszi napon, midőn a nagymama ismét az ablak mellett ült, bejelentettek egy urat. – Az agg nő beesett arcza fellángolt e név hallatára s én is megrezzentem; úgy látszott, mintha «Edét» mondtak volna.
E perczben kinyílt az ajtó s rajta egy őszhajú férfi lépett be. Erőteljes termete kissé görnyedt volt az évek súlyától, homloka ránczos, de a nagy fekete szemek még úgy világlottak, mindenkit megigézve, a kire néztek, mint negyven évvel ezelőtt. A nőt hangjáról, a férfiút tekintetéről ismerém meg.
Megállt az ajtóban, s hosszasan maga elé nézve, tekintete végre az agg nőre s a fris virágokra szegződött. Arcza elkomorult, a nagy világló szemek elborultak, s közelebb lépve, égőn csókolá meg a nagymama feléje nyujtott ránczos kezét. Aztán átellenben foglalt helyet; hosszasan, fájdalmasan tekintettek egymásra s megölelték egymást. Két elátkozott lélekhez hasonlítának, melyek egymást keresve, ezer meg ezer évig bolyongnak a mindenségben és akkor találják meg egymást, midőn már képtelenek szeretni, midőn már késő.
«Késő! Késő!» susogott a férfi, s a nő szemeiből égő könyek hullottak.
«Késő! Késő!» ismétlé ő is. Aztán susogva kezdének beszélgetni, sokáig, órák hosszáig, míglen beesteledett. Nem tudom, mit mondtak, halkan gyöngéden beszéltek, mint egy ifjú pár, mely rejti első titkát a világ elől. – Végre elváltak egymástól, csókkal, könynyel, mint két ifjú sze­relmes. «A viszontlátásig», susogtak mindketten, aztán halkan tevék hozzá: «a menny­ben».
Tik-tak.
«S most vége?» kérdém szomorúan az órától.
«Még nincs, csak légy türelemmel, érzem, hogy lesz erőm az egészet bevégezni. Tik-tak…»
Én pedig úgy elgondolkoztam, hogy milyen komoly az élet, és megkisértém bele képzelni magamat a szenvedés érzelmébe, de az sehogy sem sikerült. Ha szemem könybe lábadt is, ajkam mindig mosolyra húzódott ismét, míg végre elaludtam.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész , 2. rész,  3. rész, 4. rész , 5. rész,