Egy diáktüzér naplója

XI.

Ahogy Petőfi elment, mintha elromlott volna a hangulatunk. S dél lehetett, amikor elrepedt az ágyú.
— Nem megmondtam – morgott az öreg a füstölgő pokrócokkal babrálva. A hadnagy meg úgy káromkodott, hogy a végén már azt hittem, elsírja magát.
— Az anyád. . . most akár leülhetünk makkot sütni.
S elkezdett veszekedni mindenkivel, velem, a tűzmesterrel, a sánta öreggel, még a lovakkal is, hogy miért vannak itt, ha az ágyút már megette a fene.
— Na, megyek — bújt bele a blúzába.
— Hova megy, hadnagy úr?
— Hova? Hát tán itt fogjuk a hasunkat süttetni a nappal, míg a muszkák meg nem érkeznek ? Vagy leheveredünk szalonnázni a patak partjára? Megyek, megkérdem, mit csinálunk. Egy kaszát még kaphat mindegyikünk.
A lovát bogozta el egy fiatal fától, amikor odavágtatott egy huszár:
– Jön a generális.
A hadnagy majdnem elsírta magát.
Hogy éppen most kell jönnie, amikor itt állunk olyan tehetetlenül, mint a ma született gyerek. Micsoda szégyen.
De nem volt idő jajgatni, felálltunk hát a szétment ágyú körül, hogy legalább bennünk ne találjon hibát a generális. S jött is, két perc se telt bele. A hadnagy futott előre jelenteni, most már nemcsak a melegtől izzadt, s nemcsak az ágyú miatt volt oda, hanem a német mondatok összekalapálása is ott tornyosodott előtte legyűrendő akadályként.
— Herr General. . . meld gehorsam. . . das Maschien. . . Die Kanon. . . wird kaput.
Bem egy pillantást vetett az ágyúra, aztán ránk. Darabosan mosolygott, mintha szürke agyagból volna mintázva az arca, csak a szeme világított barátságosan.
Valami olyasmit mondott, hogy nem baj, így is szépen dolgoztunk. Hogy mi lőttük-e le a muszka tábornokot.
– Én nem tudom – törte a német nyelvet kínnal a hadnagy -, csak láttunk valami magaskalapost, Petőfi őrnagy úr mondta, hogy oda kellene nekik küldeni egy magot, hát odaküldtünk. . .
Bem mosolygott: – Petőfi?
– Jawohl, Herr General. Petőfi…
A tábornok a kalapjához emelte a kezét, tisztelgett és ment. A kísérő tiszt szólt vissza néhány lépésről, hogy csak maradjunk tovább, fél óra vagy egy óra múlva érkezik két ágyú Szitásról, itt kell a hídon átjönnie. Az egyik mindjárt maradjon itt, aztán bele. .. ne kíméljük, nem baj, ha el is reped.
– Hej – dobta sapkáját a levegőbe a tűzmester, amikor elmentek -, mit mondott, kit lőttünk le?
– Valami cári generálist.
 – A fővezért?
– Tudja a fene, lehet, hogy a fővezért.
– Hiszen akkor szüret. Akkor bizonyosan kétszer is meggondolják, hogy álljanak-e még tovább.
– Eredj már, hisz nem a fővezéren múlik.
– Nem? Hát mi lenne, hogyha miközülünk kilőnék az öreget?
– Az más. Mert ilyen csak egy van, az egész országban csak egy van, olyan generális meg, akit kilőttünk, akad minden megyében három.
– Na de nem most, nem itt velünk szemben.
– Hát mindenesetre nagy dolog volt. — Fiúk — rángatta le megint a blúzát a hadnagy, megizzadt a jelentésbe -, nem is nagyon sajnálom most már az ágyút. Egy generális megér egy ágyút: nem igaz?
Éppen bólintottam, amikor közénk csapott egy golyó. A csattanás odább lökött, s
belebukfenceztem a patak medrébe. Egyéb bajom nem lett szerencsére, mint a fejem zúzta meg egy kicsit a parti kő. Felkapaszkodva láttam, hogy még én jártam a legjobban, a többiek a földön feküdtek, s vé-reztek, az öreg falábú, úgy látszott, nem is mozdul.
A hadnagy tápászkodott fel elsőnek, erősen húzta a lábát, az ágyút nézte mégis ragyogó arccal, amelyet közepén találhatott a golyó. Szétment egészen, szétrepülő darabjai sebesítették meg az embereket.
— Most tudják eltalálni, amikor már megnémult – s szinte örült a találatnak, mintha ezzel külön ő ütött volna egyet az ellenségen.
A tűzmester fején sebesült meg könnyebben, két tüzér csak ütődött az eséstől, de az öreg falábú nem mozdult. Akkora vasdarab állt ki a gyomrából, mint egy tengericsutka.
– Jó lesz odább húzódni – mondta a hadnagy, s csak akkor ért rá számba venni a lovakat. Kettő azok közül is megsebesült.
– Nem baj, úgyis ló kell, hogy hozza az ágyút, ha jön. Itt maradnak azok.
Jól benne voltunk a délutánban, mire csakugyan megjött az ágyú. Nem kettő, csak egy. A hadnagy a hídon túl is rohant elébük integetni, hogy itt megállj. Egy percig vitatkoztak, hogy idehozzák-e az ágyút vagy máshova – a székelyeknek is elrepedt az ágyújuk, magyarázta a kísérő őrmester, de aztán belátta, hogy oda vigye, ahova legközelebb kell.
– Gyerünk, fiúk. . .
Kettőt lőttünk, de a hadnagy egyre meresztgette a nyakát a távcsővel; odább húzódtak, dünnyögte, és találomra irányított, aztán elvágtatott kicsit messzebb végignézni a környéket.
– Ide állítsunk – integetett.
A hangján nem, inkább az arcán látszott, hogy ideges. Rágta a szája szélét, s úgy táncoltatta lovát, mintha észre sem venné, hogy kezében van a gyeplő. Kínozta, facsargatta az állatot.
– Nem tudom – vallotta be az új tüzelőállásban -, hogy tulajdonképpen mire lövünk. De azért csak lőjünk.
– Hátha eltalálunk még egy tábornokot.
– Persze. – De minden meggyőződés nélkül mondta, s dühösen távcsövezett.
– Odább kell mennünk – mondta aztán.
Szaladtunk ismét a lovakhoz. Mire befogtunk, egy szakasznyi huszár vágtatott a hídon. Talán éppen az, amelyik reggel elment mellettünk. De most ütközetből jöhettek már, mert tépettek, rongyosak voltak.
– Ki a faluból! – üvöltött vissza az egyik hátul. – Bekerítik.
A hadnagy rágta a száját, habozott vagy egy percig. Éppen addig, hogy megérkezzen közénk a másik ágyúgolyó. Éppen őt találta el, ahogy indult az ágyú felé. Amire kitörülgettük szemünkből a port, nyitva volt a szeme, csak nagyon sápadtan hevert a földön.
– Fel az ágyúra – vezényelt a tűzmester, s láttam, hogy neki is sárgább az arca, mint máskor. Leugrottam, hogy helyet adjak a sebesültnek. Egy másik véres tüzér ült a hadnagy mellé támogatni.
– Indulás – s a tűzmester fordította meg a lovakat. Velem senki se törődött, veszély esetén ki-ki magára gondoljon. A hadnagy lovára másztam fel, s kocogtam volna a többiek után. De lovagolni se nagyon tudtam, a ló is ijedt volt az ágyútól, a találattól, amely tíz lépésre mellőle vitte el a gazdáját. Csak táncolt velem a kiégett falu közepén, s nehezen ment egy lépést is előre.
Még láttam, hogy a mieink az ágyúval nekifordulnak egy mellékútnak, s vágtában igyekeznek rajta túljutni. Mellettem is elvágtatott egy újabb csapat huszár. Már nem csapatban, nem harci rendben, hanem csak úgy, ki mennyire maradt le az előtte lévőtől. Arra se értek rá, hogy rám kiáltsanak.
Hajolt mindenki a lova nyakára, hajszolta, csak el innét.
Én meg már azon voltam, hogy leszállók a lóról, úgyse tudom lecsendesíteni, s inkább gyalog igyekszem tovább. De akkor végre, ahogy kiértünk a rom faluból, keze-sedett egy kicsit.
Cserjés mezőn voltam, végig lehetett pillantani az országutat. Huszárokat már nem láttam, az ágyúkat se. A ló botlott, s a bokroktól is ijedezett. Puskaropogás hallatszott a hátam mögül, rácsaptam: gyerünk, gyerünk. Nem lehet késni.
Amikor felkaptattam az országútra, láttam még egy embert, lobogó inggel szaladt felém, nem lehetett többre, mint száz méterre. Megismertem abban a pillanatban.
Petőfi.
Csak a ló idegesített, s ahogy őt megláttam, már fordultam volna vissza, hogy elérjem. Ketten is elférünk a lovon. Vagy inkább menjen ő vele, jobban ért hozzá.
De egy pillanat múlva már puskaropogás hangzott mögüle, s ahogy táncolt, fordult a lovam, vettem észre kicsit balrább a vakútról felkanyarodni egy csapat lovast. Ordítottak s lőttek.
Ha jó lovas ül helyettem a nyeregben, el tudott volna még menekülni. A cserjék közt könnyen szem elől lehet téveszteni. A kukoricás is magas volt, lovastul elnyelte a belebúvót. – De én nem voltam jó lovas, még valamilyen lovas sem. A lövésre egyre idegesebben rángattam a lovam száját, s az is egyre bolondabb lett. Táncolt néhány lépést, aztán előrevágta a fejét; ahogy repültem róla le, a levegőben bukfencezve, mint egy képet láttam, hogy a lovasok felkaptatnak az országúira, s jönnek.
Mire feltérdeltem, éppen utolérték a futó Petőfit. Meg sem álltak, még csak nem is lassítottak. Keresztülrobogtak rajta, legázolták vagy levágták, nem lehetett látni. Csak éppen annyit láttam, hogy az egész csapat kanyarodik egy árnyalatnyit balra — felém. Egy pillanat volt az egész.
Visszahasaltam a bokor tövébe, hátha észre se vesznek. Mellettem se álltak meg. Az egyik ló ott vágtatott el közvetlen mellettem, első lábával majdnem a könyökömre lépett. S a lovas mintha bűvészkedne, futtában oldalt hajolt egy kicsit a nyeregből, úgy döfött meg. Inkább csak ütésnek éreztem. Az eszméletem nem vesztettem el, láttam, hogy a csapat elkanyarodik a falu felé, nem volt idejük tovább velem törődni.
Vállon ért a szúrás, az ingem egy pillanat alatt átfestette a vér.
Homályosodó szemmel Petőfire gondoltam.

(Befejezése következik)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész,  10. rész,