A következő délelőttön Marin bácsival a Várnai Ulászló parkmúzeumba mentünk, az általuk Vladislavovónak nevezett városnegyedbe. Régen különálló település volt. Ez a Hunyadi János úton található. Nem is sejtettük, hogy I. Ulászló lengyel-magyar királyunkat ennyi évszázad után is ilyen nagy tisztelet övezi. A XV. század közepén, az 1444-ben lezajlott Várnai csata Európa történelmének egyik vesztes csatája, ahol a fiatal, alig 20 éves király, az oszmán birodalom ellen vívott küzdelemben esett el. A forrófejű uralkodó nem elég, hogy megszegte a pár évvel korábban a törökkel kötött békét, de ráadásul nem hallgatott Hunyadi Jánosra sem, és harci kedvében, kis csapatával a janicsárok közé vágtatott.

Az I. Ulászló mauzóleum

Maga Hunyadi János, a fővezér is, habár próbálta menteni a királyt, alig tudott megmenekülni a biztos haláltól. Azt a helyet, ahol a királyt és kíséretét lekaszabolták, a több évszázados török elnyomás alatti időkben is fakereszttel jelölték. A csatában lengyel, cseh, szlovák, magyar, horvát, bosnyák, román, szerb, bolgár csapatok, meg egy kisebb pápai különítmény is részt vett, de mindez nem volt elég az oszmán túlerővel szemben. Összesen lehettek vagy 17.000-en. II. Murád szultán annyi katonáját vesztette el, hogy kezdetben el sem hitte, hogy győzött. A csata sikertelen kimeneteléhez egyes történelmi kútfők szerint az is hozzájárult, hogy a török szultán a még gyermek III. Vladot (a későbbi Drakulát) és öccsét, szép Radut túszként hurcoltatja Drinápolyba, így kényszerítve apjukat, Havasalföld vajdáját, Vlad Dracult (Ördög Vlad, vagy II. Vlad) az árulásra, aki a Várnai csata előestéjén a haditanácsban elhangzottakat tudatta a szultánnal. Más történelmi források szerint a szerbek (bosnyákok) voltak a suttogók.
A mostani emlékparkot 1924-ben alapították. 1935-ben mauzóleumot emeltek I. Ulászlónak VLADISLAO VARNENSI felirattal. Ebben Ulászló jelképes sírját néztük meg. A Várnai csata 520. évfordulóján, 1964-ben, múzeumot alapítottak, amely a Várna melletti ütközetre vonatkozó dokumentumokat, fegyvereket őrzi. Ezeket a varsói, budapesti, bukaresti és belgrádi múzeumok adományoztak. A török elleni balszerencsés ütközet színhelyén két, i.e. IV. századi trák sír is található. Bulgária teljes leigázása 1444-től kezdődött és tartott 1877-ig, a Plevnai csatáig. Megható volt, amint Marin bácsi azt mondta nekünk: mi bolgárok soha nem felejtjük, hogy, ti, magyarok segítséget nyújtottatok nekünk. Ezt mindenki tudja, és azt is, hogy testvérek vagyunk. Az nap este a társaság újból „vendéglőzni” akart. Nekem az előző esti buszos jelenet miatt, na meg azért, hogy ne költekezzenek annyit házigazdáink, nem volt kedvem velük tartani. Mondtam, menjenek csak nyugodtan, majd addig alszom a sátorban, amíg visszajönnek. Erre Iván azt mondta: szó sem lehet, hogy egyedül maradjak, huligánok is szoktak erre járni. És maradt Popeye is. Iván lefeküdt a sátor elé egy vászonlapra, én pedig tényleg az igazak álmát aludtam. Közben a tenger hatalmasra nőtt, szinte a sátorig duzzadt a dagály idején. Napkeltekor, amikor a tengeren a végtelenbe nyúló ezüst holdsugarak útját felváltja a Nap aranyló útja; ébredtem, mégpedig harsány hahotára, és erre a szövegre: Iván szábáká! Iván szábáká! (Iván kutya!) Kidugtam a fejemet a sátorból, ott állt az egész díszes, csúfolódó társaság: Gyimka, Misko, Éva, és az egyetemisták, akik akkor tértek vissza egész éjjeli „turnéjukról”. Iván valóban úgy nézett ki, mint egy küszöbön alvó, házőrző eb. Gyimka, mondtam, főzöl egy kis kávét? Hát, már hogyne főzött volna – és ennyi embernek nem is keveset.

Részlet a Kőerdőből

Aztán Marin bácsit kezdtem faggatni, merre van a Kőerdő, a Pobiti Kamni? Szószerint, „bevert kövek” vagy „kőcövekek”. Nem emlékszem, hányas busszal kellett oda menni, de a Szófia felé vezető főút közvetlen közelében van, kb. 18 km-re Várnától, pár kilométerrel Devnya település előtt. Az út gyakorlatilag átvágja a Kőerdőt. A Balkán hegység előterében lévő ú.n. Bolgár Tábla nevű nagytájon terül el. A roppant érdekes képződmények keletkezéséről ma sem egyöntetűek a vélemények. A legelfogadottabb magyarázat szerint valaha, úgy kb. 50 millió éve, ezt az enyhén dimbes-dombos tájat (magassága: 200-500 m tf.) tenger borította, több réteg márgát, homokkövet, mészkövet rakva le. Koruk: a felső kréta korszak, ami az alapkőzeteket képezi, és az óharmad (paleocén, eocén, oligocén) időszak, ami rájuk ülepedett, és amit a bennük lévő számtalan fosszília igazol. Ezek csigák, kagylók és főleg nummuliteszek (Szent László pénze, Kolozsvári Fellegvár, Tordai-hasadék), amelyek csak az oligocénre jellemzőek. Ezeknek a torony-, vagy kéményszerű oszlopoknak mintegy 90 %-a üreges. Ezért feltételezik, hogy olyan formán keletkezhettek, mint a barlangi cseppkövek. Azaz a fedő réteget képező eocén korú tengeri mészkövet, mivel igen könnyen oldódó kőzet volt, a csapadékvíz kioldotta. Az pedig túltelített meszes oldat lévén, lefelé szivárogva az alatta lévő homokkő réteget összecementezte. A mészkő fedő lepusztulása után a szél és fagyerózió lecsiszolta és elhordta a megkeményedett oszlopok közötti homokot, apró kavicsot, port. Így maradtak épen a szilárd oszlopok, amelyekkel már nem tudott olyan könnyen elbánni a szél. A Bulgáriában élt ókori népek babonásan tisztelték a helyet. Kezdetben a kőerdő sokkal sűrűbb volt, de a környék lakossága építőanyagnak hordta el egy részét. Védelmére ma sem hoztak törvényt, nincs a nemzeti parkok ranglistáján, csupán természetvédelmi területként tartják számon 1937-től kezdve. Napjainkban az Aranyhomok Natúrpark nevű intézmény ügyeli fel. Kevés belépti díj fejében könnyen bebarangolható a 253 hektáros terület, ahol 14 kőcsoport található egy kb. 700- 800 méter hosszú ösvény mellett. A magyar utazók elég hamar felfedezték. 1860-ban a lipcsei Illustrierte Zeitung rajzoló-tudósítója, Kanitz Fülöp Félix adott hírt róla, akit a Balkán Kolumbuszának is neveztek hosszas balkáni csavargásai és tudósításai után. Később, 1930-ban Zalányi Béla professzor ír tanulmányt róla, majd Pásztor Ferenc ismerteti a Kőerdőt, 1975-ben megjelent riportkönyvében. De a világjáró földrajztudós Balázs Dénes és társa Maár Imre is megfordultak itt 1962-ben.

Évi már megint a lustálkodást választotta, amin nem is csodálkoztam az átmulatott éjszaka után. Inkább napozott, minthogy a Kőerdőt bámulja. Én pedig nem bántam meg, hogy útnak indultam, ma is egyik felejthetetlen élményem. Aztán pakolni kezdtünk. Marin bácsi és a fiúk kikísértek az állomásra. Az autóbuszban az öreg a tenyerembe csúsztatott egy apró csigákból összeragasztott kerek medált, és egy szárított tengeri csikót. Ma is őrzöm mindkettőt a fosszíliáim között.

Késő este léptük át a román határt Negru Vodánál. Alig lehetett észrevenni. Az állomás teljes sötétségbe burkolózott, csak távolabb pislákolt néhány sápadt villanykörte. Aztán, mint mindig, jött a rám zuhanó álomkór, amely a vonatokon szokott megrohamozni. Félálomban hallottam, amint Évi kérdezi az ellenőrtől: Költsem fel? Nu – nu, felelte amaz. Elég volt neki az útlevelem, amit a barátnőm nyújtott át. Semmi pénzért sem tételeztem volna fel róla ennyi tapintatot. Hiába akartam látni Saligny híres, csernavodai hídját, amin áthaladtunk, az álomkór nem engedte. Csak Bukarestben ébredtünk fel, ahol átszálltunk a hazafelé tartó nagybányai gyorsra.
Itthon, ha Bulgáriára akartunk emlékezni, sokszor meghallgattuk a Zingarella dalát, amit Éva kapott ajándékba Miskótól. Évekig leveleztünk Marin bácsi családjával, százszor megköszönve kedvességüket. Nagy csavargásunk szerencsésen zajlott és végződött, de manapság semmi pénzért sem ismételném meg.

(Vége)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész,  11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész,