E. Vilmos, alias Bélyeg Vili, csíkszerdai túratársunk, avagy egy túranapló 1980 aug. 20 – 31. között)

Augusztus 24, ötödik nap

Az ötödik napot az abszolút derültség és röhej jellemezte, miközben megint esett az eső. Kora hajnalban, 10 órakor kezdtünk ébredezni. Tova dél felé indultunk a Popováci barlangba. Természetesen velünk jöttek a barlangászok is. Ez a barlang felülmúlta az eddig látottakat, mert itt található a „közélelmezés téli emlékműve”: egy borzas, boglya formájú sztalagmit. Falusi latrinákban látni ilyen boglyákat, – 25 fokos hidegben. A barlangnyílás igen szűk, csak laposan a falhoz préselődve fértünk be rajta. Hatalmas, kaotikusan össze-vissza dobált kőtömbök között kellett araszolni, miközben valahol lent, mélyen alattunk egy barlangi tó mozdulatlan tükre húzódott faltól falig. Lámpáinkkal alig tudtuk bevilágítani. Csend, hatalmas csend volt. A tó fölött hosszú, makaróni cseppkövek csüngtek a mennyezetről. S amikor a végükről lecseppenő víz a tóba hullt, hangja felerősödve betöltötte az egész teret. Türelmesen, mozdulatlanul vártunk a jelenség megismétlődésére. Ilyenkor széles gyűrűk keletkeztek a víztükrön, amelyek lassan haladva a szélek felé, elhaltak a sziklafal peremén. Hiába lestük, hogy hol jön be a víz, és hol megy ki, minden mozdulatlannak tűnt, mintha fogságban lenne a földalatti tó. Annyira szép volt, mint egy mesefilm díszlete, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni.
Utána egy ifjú, csupán 20 éve felhagyott keskenyvágányú vasút töltésén haladtunk tovább, szemben a Krassó folyásával, ahol szerelvényünk hangos hú – hú – hú kiáltással jelezte az egymás után következő alagutakat, ezek némelyike mesterséges cseppkőbarlanghoz kezdett hasonlítani. Közben egy példátlan jelenségre lettem figyelmes. A vasúti töltésen való bukdácsolás fölöttébb ösztönzően hat az emberi alkotóképességre. A szemerkélő eső serkenti az agykéreg működését. Így történt aztán, hogy a Krassó csupán egy-két vastraverzből álló viaduktján átegyensúlyozva, mint valami hátizsákos kötéltáncosok, miközben egyre csak hullt az isten áldása a nyakunkba, felszabadultan nekiálltunk alkotni, azaz zenét szerezni! És ősi, madzsar népdalokat dolgoztunk át modern zenebonává, amelyek így hangzottak: „Jaj anyám, mit láttam én az éjszakában?” (egy olasz tarantella dallamára), vagy a „Dugd bele , vedd ki, dugd bele, vedd ki” kezdetű munkásindulót, amit az enyedi borászok kórusban énekeltek bor dugaszolás közben, minden adandó alakalommal, amikor a szükség úgy kívánta.. A harmadik zenei remekmű a „Bálá, bálá, bálá” kezdetű néger spirituálé volt ugandai mintára. Mindezen alkotásokról később, a Margitás turistakomplexum egyik kisebb menedékházában, amit magunknak lefoglaltunk, kerekasztal értekezletet tartottunk. Néhány eminens hozzászólást fontosnak tartottam lejegyezni.
Ayatollah Allah Akbár: „A turista ífjúságra, értsd alatta fiataljaink: a Túragörlök meg az Ífjú Gárda csoportját, kedvezőtlenül hat, figyelembe véve a forradalmi lendületet, amit abból a nótából merítenek, hogy „Ó te bunkócska, te drága!”
Dr. Bort Bele: „A legújabb kutatások kereszttüzében, mindezek lehetnek akár 2050 éves, ősi, dobrudzsai népdalok is, Burebista idejéből, amelyek feldolgozása „a la Transilvánia”stílusban történt.
Mire Margitásra érkeztünk, megalakult a Rabok Kórusa, amely az „ázott veréb jelzésen” jött fel a Komárniki barlangtól. Este Allah Akbár segédletével, kitűnő konferanszié szöveggel, bemutattuk gazdag programunkat a Hat tyúk  tavánál (Margitás – tó) a többi tyúknak és kakasnak. Műsoron a napközben szerzett zeneszámok szerepeltek. Az est fénypontját túravezető Szt. János sztiptíz száma képviselte, aki közszemlére kitett szexepillel rituális fürdést mutatott be a nagyérdeműnek. A Hold sápadtan nézte kis, de lelkes csapatunk műsorát. És a János fürdése után „lőn világosság”! Ekkor vesztette el testének sáros patináját, és a puritánság bélyegét, amit a kezdetben tartózkodó viselkedése miatt ragasztottunk rá, törölve neve elől a „szent” jelzőt! Majd vissztértünk Pomján úr csárdájába, a mi külön menedékházunkba, ahol a sert nem szégyelték 6 lejért adni. Kocsmárosnét is választottunk, Dr. Bort Bele személyében, aki a „sert ide, bort oda” kezdetű dallal szortírozta a megrendelt itókákat. Közben népszavazást tartottunk arról, hogy holnap nem csak énekelünk, hanem táncolunk is, ha nem lesz ennyi hólyag a talpunkon, mint amennyit ma begyűjtöttünk. Én már nagyon elálmosodtam, és diszkréten el akartam osonni a szobámba, de Xantus X  így szólt rám: Ej, mi a kő? Zsenikő! / Kend itt a kocsmában üldögél, bent?/ Lám, a jó Pomjanek sert ád! / Megkönnyíti ez kend dolgát. Így aztán megszívlelve az intést, maradtam, amíg elfogyott a borom, mert a sört nem szeretem.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész , 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész,