Tücsök most a képzeletét erőltette. Szeme előtt zajlott le ugyanis éppen egy varázslat. Ha nem látja, nem is hiszi. Ám a helyzet az, hogy valóban megtörtént valami, valami, aminek hite szerint nem is lett volna szabad léteznie.
– Ezt hogy csináltad? – csettintett ujjával. – Az imént nem ezeket a ruhákat viselted! Csak nem… ?
– Nem tudom. Azt hiszem, varázslatnak hívják. Egyszerű az egész. Átöltöztem! – legyintett a kis manó. Lábán saru, vállán vastag lájbi, fején pedig kunkorodó végű kalap díszelgett. – Ennyi. – tette hozzá vállát vonogatva.
Tücsök nem tudta hova tenni most a dolgot. Csak nézett ki a fejéből, teljesen összezavarodva.
– Nehogy azt mondd nekem – mondta csuklóit tördelve -, hogy ez valódi varázslat volt. Többet is tudnál, ha akarnál?
– Nem. De igen. Vagyis, az attól függ, honnan nézzük – legyintett a torzonborz csöppség. – Ne félj, csupa jót tudok tenni, ha szükséges. Nem vagyok én gonosz manó!
– Én semmihez nem értek a muzsikáláson kívül. Nem értem, mit akarsz tőlem? Valóban úgy gondolod, hogy egy álomban megbízhatsz? Aztán meg, sokan várnak otthon. Tudod, sok a meghívás. Annyi helyre el kell mennem még. Fészekaljnyi meghívóm van például esküvőkre. Azok pedig rettentően fontosak. Ha hiányoznék, jaj, mi is történhetne! Biztos, hogy senki nem bocsátana meg nekem! – Jujj, – kapott fejéhez gondterhelt arccal -, hány helyre kell még eljutnom! Csak látnám, hogyan… Otthon most azt hiszik eddig, hogy bizonyára megfutott az összes kerekem és világgá szöktem a temérdek munka elől.
– Áj! – intette le Zöld Manó. – Áj! Senki nem mondta, hogy nem mész haza. Arra megyünk, megígérem. Csak hát útközben kicsit érdeklődni fogunk… és itt jövök a képbe én, Zöld Manó, aki az elveszett törzsét keresi, hogy választ találjon élete értelmére. Értettük?
– Mintha.
Ekkor a kis manó gondolkodóba esett. Jobb kezével övébe nyúlt, egy zöldes színben tündöklő követ vett elő onnan. Tenyerébe helyezte, aztán összecsukta kezét.
Olyan komoly arcot vágott, hogy Tücsök szinte azt hitte, megbántotta valamivel. Nem értette, mit csinál Picur. Csak akkor mert szusszanni is, amikor hirtelen farkasszemet nézett vele a manó.
– Te itt nőttél fel? – kérdezte, hogy mondjon valamit.
Semmi épkézláb dolog nem jutott az eszébe.
– Hogyan? – Picur összerezzent, majd kissé elképedt. Ilyen kérdést eddig soha senki nem tett fel neki. A vak is láthatta volna, hogy gondolatai messze jártak. Olyan messze, amilyen messze csak lehetett. A távolból különös gondolatfoszlányok, valószerűtlen történések száguldottak csöppnyi elméje felé. Hangok, színek kavarodása, történések ostorozták tudatát.
Tücsöknek persze úgy tűnt, hogy a manó nem értette, amit az előbb kérdezett tőle. Mielőtt azonban újra feltehette volna a kérdését, Picur megelőzte a válasszal:
– Kunyhóm helyén valaha egy odvas fa állt. Abban születtem én. Aztán megépítettem ezt a kunyhót, amiben lakom. De sosem jártam el innen száz karnyújtásnál messzibb. Tudod, az a sorsa minden manónak, hogy rejtve maradjon. Ez a legfontosabb irányelvünk. Erre nagyon komoly okunk van.
– Valóban?
-Valóban. Nem szeretünk például koboldokkal vagy effélékkel találkozni… Útközben kárpótolhatlak, ha akarod. Elmesélhetek ezt-azt, ha érdekel. De bocsáss meg nekem, igyekeznünk kell – mondta és visszatette övébe a Követ. – Gyerünk, pajtás!
– Csak így, semmi pakolás nélkül?
– Azzal ne törődj. Elintézem én, amit kell… Harmadszor vonta meg vállát Tücsök. Összezavarodott, mint keréknyomban a víz.
– Tudod, eddig abban a hitben voltam, hogy nem is léteztek. Csak a mesékben!
Zöld Manó úgy szedte apró lábait, hogy Tücsöknek néhol futnia kellett utána.
– Ne butáskodj! – legyintett sokára a kis manó. – Mi mindig is megvoltunk, csak hát fura ez a világ… ki tudja, mi titkot rejteget még számunkra?

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész,