1987. június 2. (I)

British Columbia vadona olyan csendesen alszik mohatakarója alatt, mint Ontario téli erdei, mikor magukra húzták a hat láb vastag hópaplant. Semmi lárma, csak kellemes, apró neszek, melyek felkeltik az ember kíváncsiságát. Falevélről legördülő vízcsepp csobban a tóban vagy vet szikrát, mikor a szikla élére esik. Madár röppen fel egyetlen, selymes lendülettel vagy siklik le rézsút a fák közé. Szomszédom (fél mérföldre lakik) már megmutatta büszkén a maga felvételeit, melyeket buktató-zsinóros fényképezőgépei készítenek éjszakánként. Az egyiken hat rózsaszín, meztelennek tűnő őz fut egymás mellett, úgy tetszik, hangtalanul; a másikon nagy, holdkóros madár sétál peckesen az avaron, a vérvörös, kelő teliholddal a háttérben. Olykor apró, ismeretlen teremtések óvatos mozgását hallom az éjszakában, ahogy élelembeszerző körútra indulnak. Aztán újra csend, sűrű csend, mintha a mindenséget is csendből gyúrták volna össze.

Itt ülök a konyhaasztalnál az éjszakában és nem értem, miért tűrjük a minket körülvevő, ipari társadalom őrjöngő lármáját. Nem kell géprombolónak lenni ahhoz, hogy az ember a gyáripar minden készítményét kibírhatatlanul ocsmánynak és e készítmények zaját elviselhetetlennek tekintse. Bármerről érkezik ez a zaj, egyformán borzalmas, idegtépő és romboló. A forgalmas országút dörömbölése éjjel-nappal remegő ablaktábláinkon, a politikusok rádió- és televízió-szózatainak vibrálása dobhártyánkon, az útnak induló motorbicikli siketítő ropogása és obszcén durrogása. Mindez csak arra való, hogy megtörje a teremtés csendjét és visszarugdosson bennünket egy ősi, ismeretlen káosz felé. Nem tudom, leírtam-e egyetlen verssort életemben, melyben van annyi szelíd zeneiesség, mint amikor egy kinyúló béka a vízbe loccsan? Aligha.

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész /