Egy száraz nadrág

Ösztönösen védettebb fészket keres az ember magának: lehetőleg fal mellett, fölötte ne legyen omladékos a mennyezet. A homokos fekhely ideális. Általában.
Ki nézi most ezt!
Lerogyunk a sziklapárkányra. s ki hol ül, ott lesz a fekhelye. Az üreg S alakú, nekem pont a kanyarban jut hely, másnap reggel érzem a bordáim között a kövek nyomát.
Egyelőre enni kellene, ha könnyebben nyílna a zsák s a kaja nem volna az alján. Így azt eszik az ember, ami keze ügyébe kerül.
Egri Laci komótosan bontogatja a csomagját, először primuszt halász elő, aztán egy literes üveg benzint.
– Tüzet rakni tilos! – mondja. – Mert a füsttől megfulladnánk. De ez a veszély nem áll fenn: hol kaphatnánk itt fát!
Egri főz.
Mindenkinek be kell szállnia egy levesporral. Ami van: húsleves, krumplileves, zöldségleves. Az egészet összetölti, s kevés vizet tesz rá, mert elég távol van a patak. Különben is, így koncentráltabb, azt mondja.
A sós kotyvalék körbejár. Csak két kanalunk van. Mindenki érzi, mennyit lehet ennie, hogy a másiknak is jusson. Azt hiszem, mérleggel sem lehetne igazságosabban elosztani ezt a sűrű, maró löttyöt.
A meleg folyadék megbizsergeti az átnedvesedett embert.
Indulásunktól számítva körülbelül a huszadik órában eszünk először.
– Ezt jól eltrafáltuk – mondja Egri Laci. – Pont vacsoraidőben eszünk!… Egy éjszakát s egy napot jöttünk – C-vitaminnal.
Mindenki magával van elfoglalva, készítjük a fekhelyeket. Le kell vakarnunk magunkról a lucskos rongyokat. A kezeslábas helyenként megszáradt, onnan ömlik a por minden mozdulatnál. Az alatta lévő ruha még párállik a nedvességtől. Szárazba öltözünk. Látom, a fiúk tartaléknadrágot is vesznek éjszakára.
Kicsit elegyengetem a kavicsokat a fekhelyem alján, ráterítem a nájlonzsákot, fej alá teszem a gumicsizmát, s állok a hálózsákon.
Jön Fábián Sanyi, hogy benzint kérjen főzni.
– Megéheztünk – mondja. – Hát neked nincs száraz nadrágod?
– Nincs – mondom.
– Cidri lesz. . . – mondja, aztán eltűnik a benzinespalackkal.
Csendes, emésztő percek.
Aztán dőlni kezd a vicc Csoltkó Lajiból. Felhúzom a cippzárat, valóban kezd cidri lenni.
Egyszer csak megjelenik Sanyika fölöttünk, az omláson, amelyen át az út vezet a másik táborhely felé.
– Fogd! – mondja. Ledob valamit, és azzal el is tűnik.
Egy száraz nadrágot hozott. Barna, bordás bársony, és jó meleget tart. Éjszaka csak a nyakam körül fázik, de magamra húzom a hálózsákot, amelyet a kölcsönzőben négyszázötven lejre becsültek. Sokkal többet ér.
Éjszakára senki sem oltja el a lámpáját. Így szokás. Ha felriadunk s éppen otthonról érkezünk, ne meredjen ránk ez a sűrű sötétség, ami itt mindent ellep, hanem fogadják a tekintetet ezek az apró, szentjánosbogár fények, amelyek emberek közelségét jelentik.
Bár ennek a jeleit éjszaka sem lehet hiányolni. Tomori Zoli úgy horkol, hogy zeng bele a barlang. Attól tartok, a rezonancia megindítja a fölöttünk feltorlódó kőtörmeléket…
Nincs biztos tetőnk.
Egymásra zuhant sziklák szorongnak a fejünk fölött. Egy földmozgás átrepesztette a felső járatot, s onnan mázsás kövek zúdultak be a résen. Odaszorultak, s most – ez a mennyezet…
Nagyon nehéz a szemhéj. Nem kell sokat gondolkozni, hanem engedni, hogy elszédítsen az álom s az ember belezuhanjon egy kellemesebb sötétségbe.
Este nyolc körül alszunk el, huszonkét órás ébrenlét után.

Álom nincs.
Csak mély, szédült alvás. Néha megébredünk, igazítunk egyet a hálózsákon, aztán visszaalszunk. Reggel arra ébredünk, hogy Tomor Zoli almát ropogtat… Már jövet éreztem az illatot, amelyet nem lehet összetéveszteni semmivel: őszt idéz, nagy, tisztaszobát, amelynek az aljára szalmát hintett a gondos gazda, s abban érleli a gyümölcsöt…
Micsoda marhaság, ez almát cipelt be a barlangba!
– Fogd! – mondja. Meghallotta, hogy ébren vagyok, dob egy almát. Nagyot, pirosat, egy helyen potyolt, kásás…
– Később még kapsz egyet! – mondja. – Teszek a hátizsákodba…
Lassan vakarózni kezd a csoport, nézem az órát: negyedkilenc… Tizenkét órát aludtunk!
– Tisztelt lyukászok! — kezdi Csoltkó Laji. – Amíg Egri Laci berobbantja a priuszát, s megkísérel a levegőbe repíteni bennünket, tessék papírt és plajbászt ragadni! Lediktálom a lyukászindulót. Bagaméri után, szabadon…
És diktálta:

„A lyukász gyerek, sose kesereg,
Ha fúj a szél, hideg van vagy eső csepereg,
Gondol egy nagyot, s mindent ott hagyott:
Kötelet vesz, kötéllétrát, gumicsónakot…
Gyere te is, túrapajtás, jól érzed magad,
Munka itten számodra is bőven akad!
Látsz majd sok csodát,
Cseppkőpalotát,
Bejárjuk a Királyerdő sötét zsombolyát…”

Szorgalmasan próbálgatjuk, rövidesen elég jól megy a nótázás. Bagamérit s a professzort már dallal üdvözöljük. Tíz ember énekel egy ostoba dalt tizennégy kilométerre a föld színétől, a karbidlámpák sápadt fényében. És mindenki elégedett magával és mással.
Ennyi.
Később, reggeli után Garai Pista mellém somfordál.
– Te álmodtál? – kérdi.
– Nem volt időm, aludni kellett.
– Én otthon voltam. . . – mondja.
– S milyen volt?
– A leánykát láttam… Tudod, összevesztünk. Eljövetelem előtt este egy másikkal voltam moziban… Amikor már bent voltam, akkor látom, hogy két sorral hátrébb ő ül!
– Ezt jól megcsináltad…
– Azt is mondta, amikor búcsúztunk, hogy csak azért csókol meg, mert nehéz helyre megyek…
– Meg sem érdemelted.
Készülődés, tizenegykor indulunk a rohamcsoport után.
Átpréselődünk a lyukon, amelyen az este Sanyi eltűnt, s jó ütemben haladunk előre a négy fiú táborhelye felé. A két tábor között dolomiterdő nőtt. Hegyes sziklacsonkok meredeznek elő a járat aljából, az oldalfalakról, azokat kerülgetjük. Mennyivel könnyebben, mint tegnap!
– Még egy ereszkedő – mondja Kőműves Emil -, s máris a táborban vagyunk!
Az ereszkedő egyáltalán nem olyan, mint a domboldal. Kötéllétrán kell leereszkedni. Itt van a prof egy kiló harmincöt dekás príma francia kötéllétrája, hát azt próbáljuk most ki. Egyesek el vannak ragadtatva. Másztam már kényelmesebb helyen is… Szívesebben ereszkednék le az agyagos oldalfal melletti részen, de kötélbiztosíték nélkül nem ajánlatos, mert az alján épp a szakadék szélére ér az ember.
Marad a kötéllétra.
Az ember az ujjára csípi a létrafokot… Mit részletezzük – szerencsésen leér az egész társaság!
Lentről visszanézünk a mintegy hétméteres meredek sziklafalra.
Az este Sanyinak itt kellett átjönnie a száraz nadrággal!

Következik: Nevek a sziklafalon

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő /