(Kisregény)

Alacsony ház, nagy udvar, deszkakerítés. Nem látja, de tudja, hogy van. Valahol. El akar oda menni, de nem tud elindulni. Megbénult. Csak fekszik és nézi a mennyezetet. Látja a kis házat. Az öregeket. A férfi a tornácon üldögél, mellette a macskája. Fehér foltos, cirmos macska. A nő csoszogva jön ki a konyhából. Kis pléhtányérban levest hoz.
– Egyél!
– Jól van – mondja az öreg, de mihelyt csak elfordul a felesége, az ételt a macska edényébe önti. Az asszony nem figyel rá, vagy nem akarja észrevenni, már megszokta az embere dolgait. Eleinte veszekedtek, de később belenyugodott. Hiszen a macskának is kell ennie.
– Nesze, a tányér – szól a férfi. – Jó volt.
– Mást akarsz?
– Nem.

Az asszony lassan bemegy a konyhába. Sokáig nem jön elő. Az öregember az utcát nézi.
– Ma nem jönnek? – kiált be.
– Lehet.
– Régen voltak.
– Régen.
– És a gyerekek?
– Miféle gyerekek? – hallatszik a nő kissé morcos hangja.
– Hát az unokák.
– Azoknak nincs idejük. Tanulnak.

Egy kutya hangosan ugatni kezd a kanyaron túl. Az öreg lassan feláll, a kapuhoz megy, kinyitja.

A konyhaajtóban megjelenik a nő:
– No, jönnek?
– Nem. Csak a kutya ugat. A Pistáéké!
– Az csak akkor szokott ugatni, ha a mieink jönnek – jegyzi meg az öregasszony.
– Nem, ma nem jönnek, ilyenkor nem szoktak jönni – erősködött az öregember, de mivel a kutya továbbra is ugatott, az utcára is kiment, hogy jobban lásson.
– Talán leálltak beszélgetni – jött utána a felesége.
“Hiszen itt sohasem volt kanyar” – jegyezte meg magában János. – “És nem jött erre senki sem autóval.”
– Tévedsz – szólalt meg a Láthatatlan ismét gúnyos, csipogó hangon. – Nem, nem tévedsz, nem emlékszel, mert itt tényleg sohasem voltál.
– De voltam. És nem is régen.
– Nem voltál, csak most vagy.
– S akkor honnan emlékszem az öregekre?
– A falakon rajta maradt az árnyékuk. És amint a falat nézed, minden megelevenedik.
– Lehetetlen!

De az öregember a feleségével tényleg ott áll a kapuban, lesik az utat. A kutya abbahagyja a csaholást, mégsem jön senki. Elszomorodva megfordulnak és elindulnak befelé.

A férfi megtorpan a pad mellett, de nem ül le. Belerúg a macska tányérjába. Lassan megy tovább. Be a konyhába.
– Már nem jönnek. Gyerünk lefeküdni – mondja az öregasszony, és kulcsra zárja az ajtót, az ablakokon elhúzza a sötétítő függönyt.

János is bement utánuk, de a lakás üres. A konyhai tűzhely ontja magából a meleget. A szobában ellenben hideg van és sötét.
– Te vártál valakit, vagy ők? – kérdezi félhangon a Láthatatlan. – Ők is vártak, mint te most.
– Én senkit sem várok – védekezik János gőgösen. – Kit várjak? Ha jönnek, majd itt lesznek.
– És ha nem?

János nem felel. Bemegy a szobába, bekapcsolja a televíziót. Végignyúlik a szemközti ágyon, csak úgy, ruhástul. Lusta levetkőzni.
“Majd ha vége lesz a műsornak, úgyis fel kell kelnem” – mondja, de becsukja a szemét. Pár percig még hallja a bemondó hangját, amint az esti műsort ismerteti.

Egy kisfiú szalad át az utcán. Az anyja után fut. A nő hátra sem fordul, nem is tudja, hogy a gyerek követi, csak rohan. János az egyik sarkon nézi őket.
– Hazament – mondja. – Hazautazott, mert nem engedtétek be. Megsértődött és elment.

Senki sem hallja. A nő szalad, a gyerek utána. János emlékszik erre a futásra.

Világos van. Az egész szoba világos, bár az ablaktábla be van hajtva, a nyitott ajtón túl a konyha ablaka el van sötétítve, mégis világos van. Nappali világosság.

Csend. Csak néha halad el egy autó. Ilyenkor a szomszéd kutya mintegy álmából felugat. De egyébként csend van. János az utcán áll és nézi a már visszafelé szaladó nőt és mellette a gyereket.
– Talán visszajött? – kérdezi a nő a kisfiút.
– Lehet. Nem emlékszem – jegyzi meg János, de ezt sem hallja meg senki.

Világos van. János felkel, a televízióhoz megy. Megnyom egy gombot. Hirtelen sötét lesz. Alig talál vissza a helyére.

---

(Folytatjuk)

Előzmények:1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész /

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ