Internet kávézó DOMOKOS Péter, DEMETER Mária, BOGDÁN Tibor
Faggatjuk a Káfé barátait kávézási szokásaikról, irodalmi kávéházakhoz tartozásukról. Két standard kérdésünk ez:
1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik „kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?
DOMOKOS PÉTER vagyok – grafikus, volt újságíró, jelenleg a Domokos Géza Egyesület elnöke. Sepsiszentgyörgyön élek, Kolozsváron szereztem grafika szakos oklevelet, és Bukarestben születtem a „sajnálatos októberi események” évében (’56).
Sepsiszentgyörgyön a Szimpla Kertbe, Tein Teaházba, esetleg még az Indivino Borbárba szoktam járni, bár ritkán, havonta egyszer-kétszer.
Mindenhol jól érzem magam, ahol fölismerek értéket, legyen szó Bukarestről, Kolozsvárról, Budapestről, Athénről. És ahol a helytörténetet átéli, tovább képzeli a látogató. Azt hiszem, kisvárosomban csak hiányosan, atomizáltan zajlik kávéházi közösségi élet az elődökhöz hasonlóan, részben a felgyorsult életritmus, részben az internetes kapcsolattartási eszközök hozzáférhetősége miatt.
Három helyen érzem jól magam: úton, utazás közben (vonaton, személygépkocsin, hajón, repülőgépen, gyalog), a természetben, illetve a könyvtárban. Az utazásban maga a folyamat, a történéssorozat mérvadó, és csak ezt követően a fölfedezésre váró céltelepülés érdekes. A természet helyreállítani látszik az urbánus agglomerációk okozta egyensúlykibillenést. A könyvtár, a természethez hasonlóan, lassít a kortárs életritmuson, továbbá, állománya révén fegyelmez, képzeletet mozgósít, szókincset gyarapít.
A digitális közösség átvette a hagyományos, hús-vér közösség helyének oroszlánrészét, de ebben csak kortárs keretlehetőséget látok, hiszen, bár kisebb dimenziókban, de az alkotói közösségek esetében megmaradtak a szokásos fizikai kapcsolattartási formák, találkozók, bár igaz, nem kávéházi helyszínnel. Emlékszem, a világháló, ezen belül például az elektronikus könyvek teret hódításakor megjósolták a hagyományos, papír alapú könyv kihalását. Nem így történt, ellenkezőleg: azt tapasztalom, hogy virágzását éli egy ideje a hagyományos kiszerelésű könyv, és általa, az olvasás. Visszatérve a kávéházi alkotóközösségekre, hiszek abban, hogy itt vagy másutt létezik igény ilyenfajta személyes, informális kapcsolattartásra, alkotói közegre, így csak az egykori kávéházi élet visszatérését kilobbizó vagy behozó vezéregyéniségek hiányoznak. Egyelőre.
A kávét cukormentesen iszom, ahogyan a teát is. Mert fölmértem, hogy a cukor tompítja a kávé, tea természetes ízét. Talán az oroszok isszák úgy a cukorral teájukat, hogy mindkét elem megtarthatja egyéniségét – kandírozott cukordarabot szorítanak felső és alsó metszőfoguk közé, s erre kortyolgatják a forró folyadékot.
DEMETER MÁRIA – 1949-ben születtem Sepsiszentgyörgyön, jelenleg is itt élek. Voltam szövőnő, bankban pénzszámoló, aztán gépíró – titkárnőként dolgoztam egy helyi intézménynél. Gyermekkoromtól költő szerettem volna lenni, de ez „hivatalosan ” nem valósult meg. Az írást soha nem hagytam abba, az önképzést jelentette számomra. Életem főleg a családi életben teljesedett ki.
Számomra ihletet mindig a szemlélődés nyújtott, pihenve vagy menet közben, lehet bármi: emberi arc, tárgy, fa, fű, virág, felhő, madár, belső érzések, szavak…
Reggel először teázom, a füvek illatát szíva magamba. Reggeli után jön a kávé. Amit nagyon szeretek, egy kicsi porcelánkanálkával kavargatni benne a cukrot, szeretem ezt a csilingelő hangot. S amíg kortyolgatom a feketét, eltölt a jó érzés, hogy ma biztosan megvalósítok valamit… Jó így kezdeni a napot.
BOGDÁN TIBOR 1946-ban született Kolozsváron. Marosvásárhelyen elvégezte a színművészeti egyetemet, majd aktorból – redaktor lett. 1989 után az akkori Magyar Hírlap, az akkori Magyar Rádió és az akkori Duna-tévé bukaresti tudósítója volt. 2008-ban Magyarországra költözött. Jelenleg a Kolozsváron megjelenő, internetes megjelenésű Új Magyar Szó tudósítója, jegyzetírója.
Elődeinknek könnyű volt, akkortájt még remek kávéházak léteztek, törzsasztalokkal, kényelmes szalmafotelokkal, ahol minden áldott nap, óramű pontossággal összegyűlt a vidám törzsgárda, amelynek tagjai félszóból, szemvillanásból, futó mosolyból is értették egymást.
Fiatal koromban, a nagy román pusztában, Bukarestben is, volt egy kis társaság, amely így működött, és amelynek tagjai a Scînteia ház névre keresztelt sajtópalotában robotoltak. A munka után naponta összegyűltünk a Prahova fogadóban, ahol aztán ifjonti hévvel beleéltük magunkat az életbe. Nagy dumák voltak, folyt a szójáték, az orosz vodka, kísérőként pedig a sör, folytatásos regényt írtunk, könyvekről, színházról meg mindenféléről beszélgettünk.
Néhány évig így éltünk, majd lassanként „megcsaládosodtunk”. A hosszú vendéglői asztal mellett egyre több lett az üres szék, olykor pedig már egy négyszemélyes asztal is megtette. A találkozók is megritkultak, a hangulatuk sem volt a régi, lassan felhagytunk hát velük, meg már nehéz is lett volna összehozni az asztaltársaságot, amelynek tagjai szép csöndesen szétszóródtak a nagyvilágban.
Ma már nem megyek kávéházba, vendéglőbe is csak ritkán, az internet társas magányában élek. A mai „kávéházak”, kiskocsmák sem a régiek: ridegek – akárcsak az emberek –, nincs semmilyen hangulatuk, nem meghozzák, inkább elveszik a munkakedvet. Hol vannak már a régi, kedélyes pincérek, mondjuk a marosvásárhelyi Seregi Jankó, aki bármilyen krikszkrakszból fél perc alatt pornó rajzot rittyentett…A mai pincérek inkább gyomorfekélyesnek tűnnek, hivatásszerűen végzik és szemmel láthatóan unják a mesterségüket.
Hosszú évek óta otthon iszom meg a napi kávéadagomat. A kávét egyébként nem az ihlet kedvéért iszom, hanem azért, mert szeretem. Az ízét is, meg az illatát is.
Naponta mindössze egy kávét iszom, igaz, azt öt deka kávéból főzöm, füles csészényi vízben, így egész délelőttre van kávém. Mivel pedig öt deka kávéból egyetlen kávét semmilyen kávéházban sem főznek, hát az még egy ok arra, hogy otthon kávézzam.
Hosszú szünetekkel, apró kortyokban iszom, cukor nélkül, két kis doboz tejszínnel. Így a kávénak kávé íze van, és cukorbajtól sem kell tartanom.
Kávézás közben átnézem a román és a magyar sajtót, és a kormánypárti sajtó olvasása közben örömmel fedeztem fel, hogy az erős kávé igen hatásos hányinger ellen.
A kérdés egyébként, hogy mivel segítem az ihletet, elhibázott. Én nem segítem semmivel, mivel meggyőződésem, hogy az ihletnek kutya kötelessége az én segítségemre sietni. Schillertől eltérően, én nem szagolok rothadt almát a kedvéért (legfeljebb akkor, amikor megnézem, hogy forr-e már az almacefrém), és meg is van a véleményem az ihlet randa ízléséről.
És bort sem azért iszom, hogy megpróbáljam munkára nógatni az ihletet. A borral ugyanaz a helyzet, mint a kávéval: szeretem. És addig iszom, ameddig van. És ameddig sápadt arcomra kiülnek a vörös bor rózsái.
És kávézás, borozgatás közben várom, hogy az ihlet eleget tegyen feladatának: ösztönözzön, lelkesítsen, inspiráljon valamilyen nagy műre. És ha majd az ihlet megteszi a magáét és megszületik a nagy mű, akkor majd kap az elvégzett munkájáért az ihlet is egy rothadt almát.
De arra ne számítson, hogy együtt szagolom vele.
(Folytatjuk)
Kérdez, szerkeszti: Gergely Tamás
Az Internet-kávézóban eddig megjelent válaszok (1-5 adag)
Első adag – Válaszol: Székely Ervin, Ady András, Nászta Katalin, Szuhay-Havas Marianna
Második adag – Válaszol: B. Tomos Hajnal, B. Lovács András, Hajdú Mónika, Szabó Géza
Harmadik adag – Válaszol: Boda Edit, Dabi István
Negyedik adag – Válaszol: Láng Eszter, Demény Péter, Láng Zsolt, Véghelyi Balázs
Ötödik adag – Válaszol: Kerekes Tamás, Galambos Tibor, Para Olga, Borcsa János
Pusztai Péter rajza
2019. január 13. 04:56
Ez jó adag volt. A Bogdán Tiboré különösen ízlett.