Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (5)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Mihai Flamaropol: 50 de ani de hochei în România
(Editura Sport-Turism, 1976. Redactor: Eugenia Vişinoiu. Tehnoredactor: Ion Petre. Preţul: lei 14 )
Kétezer után néhány évig besegítettem a PRO TV-nek. Több reklámot ugyanis térségenként terjesztettek, ezeket kellett bejátszani. Feri dragă – csicseregték a bukaresti marketingesek, akik a lányaim lehettek volna, de hát ők ezt nem tudták. És mindig megkérdezték: Szekedi cu kappa şi cu igrec la urmă? Şi Ferenc cu kö-zö? Valamiképpen a bukarestiekbe nemzedékről-nemzedékre bevésődött, hogy az i-vel végződő magyar neveket ipszilonnal kell írni, a Ferencet meg régiesen, cz-vel. Hogy öröklődött, azt erről a dedikációról gondolom, amelyben a nevemet ugyanígy írta le még 1976-ban Mihai Flamaropol (1919-1985), amikor a fővárosi műjégpályán kezembe nyomta a könyvét. Volt valami arisztokratikus az alakjában, a beszédében, talán amikor még a CCA-ban hokizott, majd sok éven át a válogatottnál edzősködött, a bukaresti hoki-alapító Cantacuzinók vonalát vitte tovább. A CCA, majd a Steaua, soraikban sok-sok katonai szolgálatot töltő, vagy tisztnek álló csíki hokissal, nagy ellenfeleink maradtak, Csíkszeredában is mindig akkor szikrázott igazán a jég, ha velük kellett játszani. Amikor a több szerző írását magába foglaló, a csíkszeredai jégkorongozás ötven, majd hetvenöt esztendejével foglalkozó köteteket szerkesztettem, gyakran elővettem a könyvét és idéztem a csíkiakhoz intézett leveléből: „Noha a sportban mindig a csíki csapatok ellenfele voltam, soha nem felejtem a csíkszeredaiak sportszeretetét. Életem boldog pillanatainak igen nagy része ott maradt a városban.” Talán azt is írhatnám: ő volt a bukarestiek Vákár Lajosa. Nem hiába viseli műjégpálya mind a két nevet.
Mihai Flamaropol: 50 esztendő hoki Romániában (részlet)
…A hokiban a látvány annál izgalmasabb, minél erősebbek, határozottabbak az ellenfelek, és minél bizonytalanabb előre látni a végeredményt a mérkőzés során. De a hokinak van még egy sajátossága: jégen játsszák!
A labdarúgók tudják, milyen nehéz síkos pályán játszani. A jégen a helyzet még bonyolultabb, mert a játékos legelőször is nagyon jól kell korcsolyázzon. A jéghoki számos országban vetekszik a labdarúgással (Szovjetunió, Csehszlovákia, Svájc, Svédország, Finnország). A melegebb égövű országokban kevésbé népszerű, bár egyesekben, mint amilyen Törökország vagy Spanyolország, működnek már műjégpályák. Csak hokicsapatok nincsenek. Vajon miért? Egy hozzáértő számára egyszerű a magyarázat. Korcsolyázni könnyű, jégkorongozni viszont nehéz. E paradoxonnak látszó kijelentés is elárulja, mennyire összetett játékról van szó és valós fényben tünteti fől azokat az elvárásokat, melyek a játék gyakorlásához szükségesek. A technikai tudás mellett, amely a gyakorlat alapja, még további erények is szükségesek: sebesség, erő, tájékozódási készség, közösségi szellem stb. Mindezeket jégen való felkészülési órák sokasága során szerzik meg és bizonyítják be.
Sokan megkérdezték tőlem (én magam is megtettem), hogyan váltottam a labdarúgásról a jégkorongra. Kezdetben semmiféle válaszom nem volt rá. Vajon a véletlenek egyszerű játékán múlott? Hát nem! Valójában másról volt szó: a jégkorong jóval hamarább vonzani kezdett és jóval azelőtt megkedveltem, minthogy gyakoroltam volna. Már abban a pillanatban megtetszett, amikor a Cismigiu parkban, gyermekkorom bölcsőhelyén, 12 esztendős koromban kezdetleges korcsolyákkal csúszkálni kezdtem. És mégis, akkoriban a labdarúgás volt az egyes számú szenvedélyem.
Egy évvel korábban igazoltam le, az utcabeli többi társammal együtt Niti bácsi focicsapatánál, amit nagyképűen Gloriának (Győzelem) kereszteltek. Egy éve játszottam már a törpe csapatban, amikor korcsolyázni kezdtem a Cismigiuban, és először figyeltem meg, miként játsszák a jégkorongot.
A Monte Carlo vendéglő előtti befagyott tavon számos korcsolyázó, ütőt szorongatva, egyfajta lapos, fekete labdaszerűséget kergetett – később megtudtam, hogy azt korongnak nevezik. Ezt a „labdát” egy kisebb fajta kapuba kellett beütni. Tetszett nekem a játék. Hasonlított a focihoz. Akár csak a labdarúgásban, a fő cél a gólok elérése volt. Hazamentem. Előkerestem édesapám sétabotját és az udvar letaposott, síkos, jeges ösvényén üres cipőpasztás dobozt kezdtem ütögetni, a parkbeli legényeket utánozva. Akkor határoztam el, hogy nyáron focizni, télen viszont jégkorongozni fogok. Tehát már gyerekkoromban, a focival párhuzamosan, beleszerettem a jégkorongba. Az, hogy később hokiedző és nem labdarúgó edző lettem, annak tudható be, hogy a két szerelem közül a második erősebbnek bizonyult…
Pusztai Péter rajza