Az elhurcolás megkezdődik

Novemberben egy pénteki napon fát árultam a tornaljai piacon. Mellettem úgyszintén fát árult Pali komám a lévárti tanyáról, meg Tóth Lajos keresztapám is. Mindhárman vevőre vártunk.
Egyszer csak megjelenik Blaskó Károly, a jegyző. Odaszól nekem, hogy menjek vele. Nem mondta, hogy hova, én meg nem kérdeztem.
A városháza nagytermébe vezetett. Leültetett a fal mellé, hogy csak várjak nyugodtan. Odament az asztalhoz, ahol katonák meg civilek, a kitelepítési bizottság tagjai ültek. Hogy miről beszélgettek, nem hallottam, de nem is értettem volna, mert szlovákul folyt a tárgyalás. Csak azt láttam, hogy a mi jegyzőnk egy katonatiszttel beszél, aki élénken hadonászik a kezével.
Kis idő múlva jön Blaskó. Mondja, hogy elmehetek, ne kérdezzek tőle semmit.
– Hát akkor minek hívott ide, Blaskó úr?
Faggatózásomra végül megmondta: Lévárt neve ezután szlovák lesz. Meg van pecsételve a falu sorsa.
Magyarok ki, szlovákok be…
Az összes ki- és bevezető utakat katonai járőrök lepték el. A kiírt családokat fölpakolták a teherautókra. Bevitték Tornaljára a vasútállomásra. Ott aztán átrakták őket tehervagonokba. Éppen úgy, mint háború alatt a zsidókat.
Egymás után több csoportban vitték a családokat a Turóc-völgyi falvakból. Úgy gondolták, hogy az első transzportok után megadják magukat a magyarok, aláírják a szlováknak valló papírt…
Az elhurcolást megelőzte egy megalázó orvosi vizsgálat. Hogy a világ előtt igazolják magukat, a kitelepítési bizottság orvost küldött a faluba. Nem egyedül jött. Vele voltak azok, akik intézték a hivatalos dolgokat és kimondták a verdiktet, hogy annak menni kell, aki nem beteg.
Az orvost Kleinnek hívták. Zsidó volt. Tornalján lakott. Életben maradt a koncentrációs táborban. Szerencsésen hazakerült. És most ő küldi vagonokba az embereket. Neki muszáj volt csinálni, nem tehetett mást. A bizottságban ő volt az egyetlen, aki szánakozott rajtunk…
Öttagű volt a családom. Édesanyám, a feleségem, a lányom, a kisfiam és én. Hála Istennek, egészségesek voltunk. Az orvos kiállította rólunk a papírt. Közölték velünk, hogy a következő transzporttal minket visznek. Öt napot adtak arra, hogy felkészüljünk az útra.
A kövi és a nandrázsi szlovákok ott kóvályogtak a faluban. Lesték, mint a sas, mikor lehet a bárányra lecsapni. Fillérekért felvásárolták a búzát, árpát, zabot, kukoricát meg mindent. Amit nem vihettünk magunkkal, adtuk, legalább kaptunk egy kis pénzt…
Nagy lelki gyötrelmek között teltek a napok. Ládákat csináltam deszkákból. Azokba pakoltuk a szükséges holmikat. A ruhákat, ágyneműket, edényeket. A bútorokat és a sparheltot is előkészítettük.
Aztán elérkezett az idő. Megjöttek a teherautók.
Az átkos 1946 januárjának utolsó napján nagy hatkerekű katonai teherautók dübörögtek be a mi kicsiny falunkba. Az egyik jött egyenesen az én házam elé. Megállt a kapu előtt. Én nem nyitottam ki. Zárva volt, nehogy azt higgyék, hogy várom őket. Egy katona leugrott a platóról. Kitárta a nagykapu két szárnyát, aztán a sofőr farral betolatott az udvarra. Azután a többi katona is leugrott az autóról, nekiestek a ládáknak, bútoroknak, poggyászoknak, és sietve pakolták a ponyva alá.
Álltunk az udvaron. Néztük a szomorú jelenetet. Cudar hideg volt, csak úgy ropogott a hó. Édesanyám jajolt, a feleségem meg a gyerekek is sírdogáltak…
Utoljára még bementem az istállóba. Megsimogattam a két hűséges lovamat, a teheneimet és a két szép üszőtinót…
A katonák felpakoltak. Félrehúzódtak. Rágyújtottak. Láttam a tekintetükből, hogy szánakozva néznek ránk.
Még várakoztunk a hivatalos emberekre. Egy Kvetko nevű ember volt a vezetőjük. Egy papírra felírták, hogy mi maradt a portán. Két ló, két tehén, két üsző, széna, szalma és így tovább.
Amikor ez is megtörtént, elindult velünk a nagy hatkerekű teherautó.
A nagykapu nyitva maradt utánunk.
Megadtuk magunkat a sorsnak.
A falu végén Szent János szobránál könnybe lábadt a szemem. Megemeltem a kalapomat…
A tornaljai teherpályaudvaron állt meg velünk a teherautó. Az első vágányon állt egy hosszú szerelvény. Az elején néhány személykocsi, a többi fedett tehervagon.
Amikor megérkeztünk, már több százan toporogtak a hóban. Sokat elkísértek az akkor még otthon maradt rokonok, barátok. A nők sírtak, jajoltak. A férfiak káromkodtak, szidták az egész kutya világot.
A hó olyan tömötten esett, hogy szinte alig láttuk egymást. A pakkjainkat a katonák berakták a vagonokba. Mi egy kupéba felkapaszkodtunk.
Tömve voltak a kocsik sánkfalusi, harkácsi, lőkösházi, rási, otrokocsi népekkel…
A mi szerelvényünkre is álnok felírás került nagy betűkkel: „Önkéntes mezőgazdasági munkások”. A szöveg szlovák nyelven volt. Megtévesztésül azok számára, akik majd látják vonatunkat az állomásokon. Ezt hitetik el a külföldi kormányokkal is. Önként megyünk.

* Részletek

(Folytatjuk)

Előzmények: Bevezetés / 1. rész  / 2. rész / 3. rész /