Most ihlet nélkül, bambán erőlködöm
szonettet írni, szépet, vereteset.
Nem megy magától, volt már ilyen eset.
Nem sejlik át téma a szürke ködön. Tovább »

(Cervantes nyomán szabadon)

(8.) MI A MEGALÁZÓ?

Ha már a megalázásról beszélek, hadd mondjam el a teljes igazságot.
Korábbi gazdám azért adott el, mert iszákos volt, s amikor a pénze elfogyott, mindenét értékesíteni akarta, hogy piához jusson. Eladta még a házat is a feje fölül, az istállóban aludtunk mi ketten. Azután következtem én.
Don Magasan Hordja az Orrát első piacnapon észre sem vett, de aztán alább adta, mint mondtam, vagyona nagy része elúszott.
Vagyona elúszott, de a becsvágya annál nagyobb. Így lettem jó én, bár a bordám már akkor kilátszott. Tovább »

Mintha csak párhuzamos öntérbe,
keresetlen mozdulattal
lépett át saját személytelenségébe. Tovább »

ezek a szörnyű fekete versek
erősek
világosnak tetszenek
de beszívnak
mint gyors sodrású folyó
titkolt örvénye
vagy ahhoz hasonló indulat
pusztít kegyetlen
kímélet nélkül
bosszút lihegve
mert valamikor ottfeledted Tovább »

Vesztettem már el váratlanul magzatot, a legelső, nagyon várt gyermekemet. Csak azért nem roppantam bele egészen, mert az előző nap olyan sokan voltak előttem a rendelésen, hogy már nem került rám sor a magzati szívhang mérés alkalmával.
Ha meghallom, és utána elvesztem: elvesztem. Így is nagyon fájt, és fáj máig.
Hát még mennyire fáj annak, aki rákényszerül egy döntésre, amit a körülmények szorításában, kényszerből kell meghoznia. Milyen egyedül marad az önvádban és a megaláztatásban. Az a dobogás csak növeli a kínt, nem enyhíti. Aligha menti majd meg a fejlődő életet, viszont az anyát (és rajta át a szeretteit) szinte biztosan hosszú időre traumatizálja.
Aligha van olyan család, ahol ne volna ilyen seb, elhallgatva vagy túl későn elmesélve. Mennyi örökölt sors, mennyi magány, mennyi fájdalom…

Forrás: szerző FB-oldala

1.A ködön át – Dérczy Péter halálára –

Nem vagyok valami nagy tájékozódó, s amikor először mentem a Rezső térre, azt sem tudtam, hol vagyok tulajdonképpen. Prózákat vittem Dérczy Péternek, s a kezdő minden félelme bennem volt.
Pedig nem kellett volna félnem, de egy kezdő mindenképpen fél, csak akadnak, akik bátrabban félnek. Én nagyokat vihogtam, egyik lábamról a másikra álltam, rémes alak lehettem. De Péter jól tűrte, nem pirított rám, nem nézett át rajtam, nem búcsúzott el sietősen.
Minden novellámat közölte, ami akkor legalábbis olyasmit jelentett, mintha a metró miattam állt volna le. Nem lettünk barátok, mert túl gátlásos voltam, azt sem tudtam volna, honnan kezdjem a barátságot, de jóban maradtunk. Tovább »

Olyan volt a gróf, mint a karácsonyfa.
Örökké volt.
Amikor először láttam karácsonyfát,
már tudtam, hogy az karácsonyfa,
bár nem volt előzménye. Tovább »

Áll egy ember a színpadon. Beszél. Kevés idő után már lényegtelen a nézőtér és emelvény közötti távolság, hiszen nekünk szól, közülünk, belőlünk. Ennek a fehér hajú, délceg úrnak az első mondatai után elhisszük, hogy ő a huszonnégy éves Petőfi Sándor. Ott, az előadás idejében nincs mód, sem igény az elemzésre. Minden szava fontos. Meg akarjuk ismerni. Ez az ő akarata is – a nézőnek, hallgatónak pedig nincs más választása, mint vele tartani ezen a bemutatkozó körúton. Tovább »

A möbius-szalag egyetlen
Felületén és kegyetlen
Élén haladok elszántan
Mióta tőled s magamtól
Akaratlan is megváltam
Sietek fegyelmezetten
De nem felelek semmiért
Csak önmagamért, keresetlen
És szabálytalan szavakért Tovább »

(Cervantes nyomán szabadon)

(7.) HOGYAN VÁSÁROLTA MEG ROCINANTÉT

Hosszú ideig az sem volt világos számomra, hogy engem ez a búsképű miért vett meg. Jó, hogy lovaghoz illik egy lónak a birtoklása, de miért egy gebét választott?
Annál is jobban elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy hosszú utakat tervez. Nem gondolt arra, hogy lerogyok alatta félúton? Főleg, hogy nem etetnek rendesen.

– Abrak!

Gebe vagyok. Az oldalbordám kiáll, talán még a Holdról is látszik, bőröm fakó, sörényem ritkás.
Mígnem Caterina elárulta a titkot. Caterina a konyhán teljesít szolgálatot, barátságos teremtés, és nagyon egyedül van. Kijár hozzám, el-elsírja a bánatát.
Engem sajnál, mintha sorstársak lennénk. Amikor tud, hoz nekem, lop nekem valamit a konyháról. Van úgy, hogy csak a káposztatorzsát sikerül elcsenni, máskor az uborka lehántott héját. Ha fél almát rejt el a kötényében, az már vasárnap. Úgy is számítom: ha Caterina jön valami finommal, az a vasárnap, még ha hétfő is lenne a kalendárium szerint.
Szóval tőle tudom, hogy a don elhanyagolta a birtokát, ezért más lóra nem futotta a pénzéből, mint rám, a gebére.
Szomorú tudomásul venni, de ez a megalázó igazság.

(Folytatjuk (8.) * MI A MEGALÁZÓ?)

Más műfaj vagy, mintha szavaid
időnként átbukfenceznének rajtam,
halat eszel, közben én széthúzom a függönyt,
kívűlről fújsz, játszol, rendezőtlenül. Tovább »

Carte poștală

Paharele pe masă,
iubirea ta pretutindeni,
marea ne cântă.

Képeslap

A poharak az asztalon,
szereteted mindenütt,
a tenger a szerelem.

Forrás: szerző FB-oldala

Csak a rózsák
igazak,
hűségből leckét
adhatnak,
földemhez csomózták
magukat,
ezer (gyök)érrel
kapaszkodnak,
hogy soha el ne
hagyjanak.

Szeptemberben

1

Midőn utolszor voltam a szobádba,
hideg, fagyos volt az arcod, kezed,
az asztalon égett a kézi lámpa
halványan, reszketeg.

Folytatása az ujhet.com.portálon

Átköltözöl a középkorba,
középtájt, mielőtt végleg kikötsz
a vöröslő horizont mögött. Tovább »

keskeny peronon
szédül alél az utas
bármerre eshet Tovább »

Forrás: https://transtelex.ro/tarca/2022/09/10/akar-maga-lenni-winnetou

Édes Néném, az a hír járja, hogy a németek dicső és gazdag országában be akarják tiltani a Winnetou-ról szóló könyvet. Valakinek valamilyen baja támadt a regénnyel, a hőssel, a szerzővel, a mondanivalóval, a narratívával. Nekem pedig szólt valaki, hogy mint ősrégi erdélyi magyar indián, emelném fel tomahókomat vagy békepipámat, szólnék oda már, hogy meg vagytok ti húzatva, édes öcséim?! Hát meg vagytok, dikk. Klasszikussá vált irodalmi alkotások ellen hadakozni csak a hülyék szoktak, akik istennek képzelik magukat. Tovább »

Iszonyúan kattogó óra
Éjjeli vágta a sötétben
Vad mutatója egyre rója
útját a kegyetlen időben Tovább »

(Cervantes nyomán szabadon)

(6.) ROCINANTE BÜDÖS GYANÚJA

Nem tudom, mit gondoljak a lovagról. Don Magasan Hordja az Orrát… Mert jó, rá van bízva az ellátásom Panzára, de az talán mégis megfordul lovagom fejében, hogy én is létezem…
– Abrak! – jut erről eszembe.
Szóval miután összekaszabolta a könyvtárszobában a díszkötéseket – Caterina, a mindenes elbeszéléséből tudom – odajön, felugrik rám, vagyis nyeregbe száll, máris megyünk. Hozzám csak annyit szól, lehet, nem is hozzám, hanem Panzának, hogy: Vamos!
De van nekem egy büdös gyanúm: hogy tulajdonképpen mindenről tud, csak úgy tesz, mintha őt az ilyen apróságok, mint az én állapotom vagy a Panzával való viszonyom nem érdekelné. Vagy ha érdekli, azt a taktikát választja, hogy ha mi ketten, Panza meg én viszálykodunk, akkor nem ellene megy ki a játék, mert ő mindenek fölött áll, ez a mi dolgunk.
Tehát ha Panza el is mesélte neki, hogy én megrúgtam, elhalt ott a panasza, nincs megtorlás, nem beszélünk róla.
Illetve azt hiszem, hogy Panza valószínűleg beszámolt az esetről, s a beszámolót don figyelmeztetésnek vette. Ezt abból sejtem, hogy azután nem lapogatta a faram a kardjával, hanem a kantárt erősen markolta, egyszer még a sörényem is elkapta. Biztosan attól tartott, hogy a hátamról ledobom.
Ez történt. Ez van.
– Abrak!

(Folytatjuk * (7.) HOGYAN VÁSÁROLTA MEG ROCINANTÉT)