Szeretni csupán az asszonyon keresztül lehet, nem pedig magát az asszonyt. A költeményen keresztül, és nem a költeményt. A hegycsúcsról megpillantott tájon keresztül. A szabadosság abból a szorongásból születik, hogy nem sikerül igazán lennünk. Akit álmatlanság gyötör, ide-oda forog fekhelyén, keresi a párna még hűvös csücskét. De jóformán még meg sem lelte, máris langyosnak találja, […]

A csalódás be nem vált fösvénység. Nem egyéb, mint alacsonylelkűség, hiszen miért szűnne meg az, amit eddig szerettél valakiben, ha olyasmit fedezel fel benne, amit nem szeretsz? Csakhogy te azonnal rabszolgáddá változtatod azt, akit szeretsz, vagy aki téged szeret, aztán, ha nem hajlandó vállalni e rabszolgaság terheit, elítéled.

Az emberek tévedésnek nevezik az igazság ellentétét, számukra kétségeid egyszerűen megoldhatók, és ezért tévedés gyümölcsének nyilvánítva elfogadhatatlanként utasítják el mindazt, ami feltörekvésedet serkenti… Hagyd, hadd beszéljenek. Tanácsaik könnyű szívből fakadnak, amely mindenekelőtt boldognak szeretne látni téged. Túl korán kívánják megadni neked azt a békét, amely csak a halálban adatik meg, amikor végre hasznát látod készleteidnek. […]

…Én megvetem azokat, akik maguktól tompulnak el, hogy feledni tudjanak, vagy akik a békesség kedvéért beszűkítik elméjüket, és elfojtják szívük valamelyik törekvését. Mert tudd meg, hogy minden megoldatlan ellentét, minden jóvátehetetlen viszálykodás arra kényszerít, hogy magad fölé nőve beépítsd őket önmagadba… Csak az a templomoszlop dicsőül meg végül, amelyik úgy született meg, hogy közben húsz […]

“Ha sajnálkozol a kapott seb miatt, annyi, mintha azon sajnálkoznál, hogy nem más korban élsz vagy születtél. Mert egész múltad nem egyéb, mint mindennapi megszületésed. A múlt ilyen, érd be vele. Fogadd el olyannak, amilyen, ne rendezd át a hegyeket. Ott és úgy vannak jól, ahogy vannak.”

Hogyan ismernék az emberek saját cselekedeteiket, ha nagy fáradsággal sohasem mászták meg egyedül a hegyet, hogy megpróbáljanak önmagukká lenni a csendben? Minden bizonnyal egyedül Isten képes ismerni a fa formáját. Az emberek azonban azt tudják, hogy az egyik jobbra húz, a másik balra. És mindegyik szívesen megfojtaná a másikat, aki bosszantja és zavarja, holott egyikük […]

…Nem azt kell mondani: “Ennek a városnak harmincezer lakosa van”, amire a másik azt válaszolhatja: “Csak huszonötezer”, mert ebben az esetben mindegyikőtök megmakacsolná magát az egyik szám mellett. És így valamelyik tévedne. Hanem: “Ez a város építészi mű, és időt álló. Embereket hordozó hajó.” Mire a másik: “Ez a város az emberek közös munkában zengő […]

A győzelem nem panoráma, amelyet a hegy tetejéről csak úgy birtokba veszel, hanem izmaid által felépített és a csúcsról megpillantott táj, átmenet egyik állapotból a másikba. Semmi az olyan győzelem, amelyik állandó. Nem éltet, csak elpuhít és unalmassá válik, mert többé már nem győzelem, hanem egyszerű, befejezett táj.

A hosszú kékpikkelyes halak csúnyák a partra kivetve, ami bizony igazságtalanság. De a hiba benned rejlik: ezek a halak ugyanis arra teremtettek, hogy a tenger mélyén ragyogjanak. Ott voltak szépek, ahol vége a partnak. A sivatagi hadak vezérei is csak ott szépek, ahol elhal a városok szekérsorainak lármája, nem hallik többé a kalmárok vásárlót hívogató […]

Semminek sincsen értelme, ha nem adtam hozzá testemet és lelkemet. Nincsen kaland, ha nem kötelezem el benne magamat. Miközben a Tejutat figyelik, csillagjósaim éjszakákon át tartó vizsgálódások eredményeképpen felfedezik benne a nagy könyvet, amelynek lapjai oly pompásan ropognak lapozgatás közben…

Az a férfi, akit úgy csodálunk, mint a megfékezhetetlen fergeteget, vagy az az asszony, akit nem lehet megadásra kényszeríteni, és karjaim között is oly távoli, mint a nyílt tengeren sikló hajó, az a férfi, aki méltó erre a névre, mert nem alkuszik, nem paktál, nem egyezkedik, és sem ügyeskedésből, sem kincssóvárgásból, sem kimerültség miatt nem […]

Nézzétek a virágot nevelő növényt. Mert megalkotta virágát, most boldog? Nem, hanem vége van. És nincs immár egyéb óhaja, csak a halál. Mert én ismerem a vágyat. A munka szomjúhozását. A siker ízét. Aztán a pihenést. Csakhogy senki sem él ebből a pihenésből, mert a pihenés nem éltet. Nem szabad összetévesztenünk a táplálékot a céllal. […]

Az azonban, aki szigorú pontossággal ír, és úgy alakítja eszközét, hogy gondolatai hordozójává tegye, használat közben tovább élesíti a fegyverét, és ily módon fogyasztja ugyan, de egyúttal gyarapítja is a tartalékait. És azt, aki minden nehézség és minden keserűség ellenére szavainak az igazságával uralkodik népén, és miközben felhasználja, egyúttal gyarapítja hitelét, végeredményben jobban fogják követni […]

A fát… nem szükséges feldarabolnunk ahhoz, hogy megismerjük. Ám melyik mérnök tudja mindezt? Ő azt hiszi, ért a bástyákhoz, hiszen ő építi őket. Meg van róla győződve, hogy az ő mértantudása mindenestől magába foglalja a bástyákat, hiszen elég, ha pontosan alkalmazza a cementre és a kőre, hogy erős legyen a város.

Amikor visszamegyek a múltba, a templomot köveire bontom szét. Ez a művelet előre látható és egyszerű. Hasonlóképpen, ha csontokra, belső részekre szedem szét a feldarabolt testet, törmelékekre a templomot, kecskékre, birkákra, lakásokra és hegyekre a birtokot… De ha a jövő felé haladok, akkor mindenkor számolnom kell új lények születésével, akik majd hozzáadódnak ezekhez az anyagokhoz, […]

Nem érdekel engem az olyan népség, amelyik elhájasodik. A kérdés, amelyet felteszek magamnak, nem annak a megállapítása, vajon az ember boldog-e, gyarapszik-e, kényelmesen lakik-e. Én elsősorban arra vagyok kíváncsi, miféle ember gyarapszik, lakik kényelmesen, él boldogan. Mert megtollasodott és biztonságérzetükben felfuvalkodott kalmáraimnál többre becsülöm a nomádot, aki örökösen vándorol és megy, amerre a szél viszi, […]

Ha azért háborúskodom, hogy békét nyerjek, a háborút valósítom meg. A béke nem olyan állapot, amelyet háború útján lehet elérni. Ha hiszek a fegyverekkel meghódítható békében, fegyvereimet lerakva meghalok. Mert a békét csak úgy tudom megteremteni, ha szilárd alapokat adok a békének. A békét én nem erőszakolom rá az emberekre. Ellenségemet alapozom meg, az ő […]

Apró egyházak keletkeztek, amelyek gyűlölték egymást, mert megszokták, hogy csak tévedést vagy igazságot ismerjenek. És ami nem igazság, az tévedés, ami pedig nem tévedés, az igazság. Én azonban jól tudom, hogy a tévedés egyáltalán nem ellenkezője az igazságnak, hanem csupán másfajta elrendezése ugyanazoknak a köveknek, ugyanazokból a kövekből emelt, sem nem igazabb, sem nem hamisabb, […]

Csak hallgatás közben fogan meg és ver gyökeret az igazság. Mert mindennél fontosabb az idő, éppúgy, mint a szoptatásnál. És maga az anyai szeretet is szoptatásból van. Ki látja nőni gyermekét a jelen pillanatban? Senki. Az idegenek mondják: Mennyire megnőtt!” Az anya vagy az apa azonban nem látta nőni gyermekét. A gyermek az időben lett. […]

Láttam táncosnőket, akik maguk tervezték meg a táncukat. Aztán persze, miután elkészültek vele és eltáncolták, egyikük sem vitte haza munkája gyümölcsét, hogy otthon elraktározza. A tánc átszalad rajtuk, mint a tűzvész. És én mégis azt a népet nevezem kulturáltnak, amelyik maga alkotja meg a táncait, jóllehet a táncot se nem arathatod le, se csűrbe nem […]

Ha hagyod elszaporodni a csótányokat, mondotta atyám, akkor megszületnek a csótányok jogai. Amelyek természetesen kétségbevonhatatlanok. Aztán énekeseik támadnak, és magasztalják őket előtted. Arról énekelnek, milyen megrendítő a pusztulástól fenyegetett csótányság sorsa.

Ismerem én azokat az elkorcsosult fajokat, amelyek már nem írják a verseiket, csak olvassák őket, nem művelik többé a földjüket, hanem kizárólag rabszolgákra bízzák magukat. Teremtő nyomorúságukban Dél homoksivatagjai ellenük szülik szüntelenül az életerős törzseket, amelyek egy napon feltámadnak, és elindulnak holt gazdagságuk meghódítására. Nem szeretem az eltunyult szívűeket. Akik semmit sem cserélnek el magukból, […]

Az emberek azt hiszik, hogy a nekik adott ház önmagában végleges. Mert annyira erőssé lesz a bizonyosság, ha egyszer felmutatják. Aki hajón lakik, már nem is látja a tengert. Vagy ha észreveszi is, nem egyéb számára, mint a hajó dísze. Ilyen ereje van az emberi észnek. Azt képzelte a tengerről, hogy a hajó hordozására való.

Nem hederítek a hülye fecsegőre, aki azt veti szemére a pálmafáknak, hogy nem cédrus, a cédrusnak, hogy nem pálmafa, és összevissza olvasva jó és rossz könyveket, a káosz felé halad. Persze, jól tudom, a fecsegőnek igaza van a maga képtelen tudományában, mert az életen kívül cédrus és pálmafa egy volna, és porrá omlana szét. Ám […]