Leszakítottam, hogy éljen. Bíztam a víz erejében. Ó, már meghalt rögtön, szóltál ekkor.

Akár a madár, úgy ismerem ezt a nagy várost. Most felette repülök halkan. De alig van itt ég, oly kicsi ez, ami van.

homlokom vasdudor arcoddal ütközött

Napok óta jelzi a mobil, egy videót akarsz megosztani velem. Hát akarj! Szarok rá! Persze az is lehet, véletlenül nyomtál meg valamit az okos telefonodon.

A nyitott ablakon át fürdőszobámba, hol felkészítem testem a napra, berepülnek a madarak.

Egyedül hagylak testeddel a bájoló hangú nők között, a versek között, mik már szabadok.

Már második napja vagyunk együtt: én hordom neki a kávékat, ő dolgozik nekem; fekete cserepeket hord a tetőre. Siet, hogy elkészüljön vele, míg megérkezik az eső. Sohasem érkezik úgy, ahogy a rádió jelenti, és ebben most sem hiszek.

(még nem kezdődött el, de mi már itt vagyunk, hogy legyünk!)

El kell fogadnom a testet! Az izmok szomorú-könyörgő helyzetet vettek fel, anélkül, hogy irányítottam volna őket. Összeszorítottam combjaimat.

A mozgólépcső visz felfelé, nagyot lépek, lendülök a világosság felé. Ez a két japán nő megint itt van – a Szelkalmanter hol? – ő a legmagyarabb akcentussal magyarázza nekik angolul, hogy hol is. Rögtön kérkedve megjegyzem, nálunk jobb az angol kiejtés. Mosolyog, félénk, én bátrabb vagyok.

Kezében egy fekete zsineggel ül a buszon a gyermek. Mint egy fekete nyál, úgy csüng ujjai közül ez pompás játék.

(lányomnak) A kócos John, ő juttatta eszembe azt a cseresznyés fehér ruhát, mit húgomtól kaptam, talán emlékszel, de nem hiszem, mert kicsi voltál még,

nyakamban csontjaim, mert semmilyen rendszerbe nem sorakoznak,

Egy helyben állok, de mintha lengne testem. Mereven, akár a fém.

A​ városból érkező szél a​z erdő kinyújtott karjába ütközik. ​​Az asszony arca naptól piros és a dühtől. Várja a halált, vagy a férfiét.

Elborított Látásom bordó Barna arcélek harcban

Betonról felszállni, aztán zuhanni, közben madárrá változni, hogy ne zúzzam magam agyon.

Ha bekopogna a szőke nő az ajtómon ráüvöltenék

Te is ide helyezheted a hintaszéked, most, hogy már a paradicsomföld beköltözött az üvegházba.

Apám fiúra vágyott, nem rám, gondolom én, de ezt sohasem mondta.

elvékonyult hámrétegen sérülékenyek apró érzéseim csatornái; rendszerben folydogál bennem érzéketlenségem.

de ami valóban van az szebb. Ha éreznéd ezt az édes elhalást. Feküdj mellém a nedves földre, i​tt helyén van minden a lerakódott összes mocsok felett.

Ilyen kertet kell keresnem, hol a lápos talaj, melyen nehezen terem a betennivaló

Középen a törés patakot ölel. A fiú a hűs vízben nem mosdik meg, nem hisz tisztító hatásában, menekülni próbál.

Egy ölelkezés a város. Körutak karjai hidakra vasalva. Kartondoboz-utcasarkok: tűzfényben égőket ismerek!