Kétféleképpen lehet újítani: vagy úgy, hogy már az elején közlöd, te bizony nem a régi szabályok szerint beszélsz, vagy úgy, hogy úgy teszel, mintha azok szerint beszélnél, és közben másfelé viszed az olvasót – mondta Nádas Péter egy kolozsvári beszélgetésen. Kincses Réka nem alkuszik:

Ha hihetünk a politikusoknak – és ugyan bizony, már miért ne lennének szavahihetők, amikor pontosan tudjuk: mindig az ellenkezőjét teljesítik ígéreteiknek –, akkor a romániai politikusok hol környezetüket, hol pedig saját magukat tartják kész állatseregletnek.

Itt élnek közöttünk. A Kárpát-medencében. Hétköznapi hősök és a mindennapok diplomatái, csak nem vesszük észre. De a magyarországi média segít a helyzeten.

Van, hogy az ember nehezen kap levegőt. Megrökönyödés okából. E helyen írok ki pályázatot annak a bölcs embernek, aki meg tudja nekem mondani, mit vétett Weöres Sándor és kinek, valamint mikor? És mivel? Itt és most kell gátat szabnunk a magyar költészet és jelképei ellen folyó hadjáratnak, én a magam részéről bízvást megígérhetem, hogy ha […]

Beszélgetőtársam: Nagy Sándor – Szóval Te vagy az Alexandrosz, the Great. – Igen, és egész életemben a legjobb barátom egy ló volt. Bukephalosz. – Megöletted apádat. – Nem tudjátok bizonyítani. Apám rám, és nem gyengeelméjű, csökött bátyámra hagyta birodalmát.

Vannak, akiknek a moldvai csángók mindenekelőtt kiváló filmes és televíziós témát kínálnak. Hiszen ugyancsak hatásos felvételeket lehet készíteni, amint zászlóikkal a Gyimesek hegyein-völgyein vonulnak át a csíksomlyói, pünkösdi búcsúra,vagy amint hajnalhasadtán, a felkelő nap sugárkoszorújában, kiballagnak a szent hegyre. És persze, a kamerákra a csángó miséken is szükség van, hiszen egy magát valamire tartó magyar […]

— Mi nem szeretnél lenni? — Ostoba ember. — Foglalkozásra értettem. — Ez foglalkozás! Méghozzá éjjel-nappali! A párbeszéd a váradi Könyvmaratonon esett meg Simon Judit és köztem, két hete. Egyfajta Proust-kérdőívet válaszoltatott végig velem, és erre a kérdésre ez jött ki belőlem. Magam sem tudom, miért éppen ez — talán a fáradtság okán.

Kapkodtuk ki a szót egymás szájából. Mindketten akartunk már darabot-forgatókönyvet írni belőle, és egyikünknek sem sikerült. És senki másnak – hogy egyebet ne mondjak, Bujtor Istvánnak sem. Hát lehet ezt, szabad ezt?! Logikátlan cselekmény, funkciótlan poénok, odavetett alakok, jellem-telen jellemek. Borzasztó.

A letűnt diktatúra idején nem adatott meg számunkra, hogy nyilvánosan is megemlékezhessünk Kós Károly születésének századik évfordulójáról. Mindaz, amit a neve tudatunkba idéz, éppen akkoriban került újból anatéma alá. Ezúttal Raoul Şorban feljelentése alapján.

Nézem a brassói tereken, a tévében a verespataki bányaberuházás ellen tiltakozó fiatalokat. Mi vezetheti őket? Gyanítom: nem elsősorban az, hogy elkötelezett természetvédők lennének valahányan. Inkább az az érzés, amely elöntötte hajdan a párizsi tavasz tüntetőit vagy a vietnami háború ellen protestáló amerikai hippiket. A haszontalanság, a kirekesztettség elviselhetetlen érzete.

Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe.

Néhány bódéval indult, amelyekben kenyeret árultak. A kenyér mindig friss volt, jóízű, a kifli, a perec, a bagett csak úgy ropogott, az ember boldogan vitte haza, amit vásárolt.

Noha igyekeztem kerülni a közművelődési témát, a politikai ágenda napirendjén lévő történésekről kellett volna inkább írnom, nem tudtam elhessegtetni a borús felismerést – s ami ebből kelt, az aggodalmat, hogy ez nem partikuláris jelenség –: nemrég úgy esett, hogy nemcsak egy nappal korábban, hanem pénteken is csütörtököt mondott a brassói magyarság.

Király László költészetének egyik alaptörekvését egy kritikámban nemrég az egyszerűség kihívásában próbáltam meghatározni. Köztudott, az egyszerűség mint stiláris sajátosság nyomon követhető 19. századi irodalmunkban, de a 20. századi újító mozgalmak s a modernség egy-egy nagy alakja is pályája valamely szakaszában hitet tett mellette, s esküdött eme stiláris jegyre.

Az elmúlt hét végén a marosvásárhelyi Bernády-házban a nyolcvan éves Hunyadi László szobrászművészt köszöntötték, és három szobát betöltő kiállítás emlékeztetett művészi pályájának legfontosabb útvonalaira. Persze, a szabadtéri szobrairól készített fotók is megtölthettek volna még néhány termet, és ahogyan az ötvösmunkáiból is megtekinthettünk egy kis válogatást, ugyanúgy az általa készített dísztárgyak, míves ékszerek is vonzhatták volna […]

Egyeseket zavar a pénzgyűjtés, és a Nagy Menetelésről is olyanokat mondanak időnként, amiket nem értek. Kezdjük az elsővel.

Lapok, viták, antológiák A két világháború közötti korszak eszmetörténetéből is tudhatjuk, hogy az egymást követő nemzedékek önértéktudatát és célképzeteit a legszignifikánsabban az írói antológiák manifesztálják.

Miközben a hírtelevíziók csatornáin követem a szerdai fővárosi pedagógustüntetések történéseit, az jut eszembe: de vajon mennyit ér egy jó tanár? Van egy olyan sejtésem, hogy az oktatás színvonalának növelése nem csupán társadalmi érdek, de akár gyorsan és búsásan megtérülő befektetés is lehet.

Aki műszaki tökéletességre vágyik, alighanem azonnal otthagyja a helyszínt. Vetítővászonnak ugyanis nem volt se híre, se hamva, a fénysugarak omladozó, piszkos-fehér falakra, sőt a szokatlanul meleg novemberi estében még levelekkel teli ágakra zuhantak, a program menüpontjait sem mindig találták, a vetítést vezérlő számítógép olykor meg túlságosnak lassúnak bizonyult. Azután meg a mintegy másfélszáz álldogáló nézőnek […]

Mialatt a „grózásokkal” foglalkoztam éppen egyik interjúmban, felötlött bennem a nagy kérdés: tulajdonképpen ki volt dr. Petru Groza, vagy Gróza Péter, ahogyan annak idején magyarjaink mondták. Szobra, amely a róla elnevezett líceum előtt állt, fogalmam sincs, hova került, miután ledöntötték.

Tizennégy évvel ezelőtt, amikor a rendszer váltás után alakult Romániai Magyar Szó 3000. lapszámát készítettük elő, az volt az egyik feladatom, hogy számba vegyem, név szerint kikből állt az a csapat, aki mindennapi erõfeszítésével, az olvasó-előfizető anyagi támogatásával és néhány vállalkozónk hirdetési kedvétől éltetve és lelkesítve, nap mint nap előállítja a bukaresti magyar napilapot.

„Tulajdonképpen bárki lehet egy hálózat középpontja” – mondja Barabási Albert-László, aztán megköszöni a figyelmet, a kolozsvári Egyetemiek Háza Auditorium Maximuma pedig tapsolni kezd.

Anakronizmus-e az, hogy az erdélyi magyarság politikai üzenetei a templomokból áramlanak ki? Változatlan maradhat-e az egyház szerepe az erdélyi magyar közéletben? S e szerepvállalásnak pozitív hozadéka vagy ellenkezőleg, hordaléka van, lesz?

Brâncuşi alighanem elsárgulna – nem az irigységtől, hanem a dühtől. Történt ugyanis, hogy nagy hirtelen sárga lett târgu-jiui remekműve, a Csók kapuja. A világhírű szobrot restaurálása közben lemosták, amivel nem is lett volna baj, a szobrokat időnként meg kell tisztítani.

Ahogy közeledik a bemutató, úgy bolondulok egyre megebb. A csütörtöki sajtótájékoztatón már mondom is, hogy olyan az ember ilyenkor, mint akit megműtöttek, és nem varrtak össze: egy lüktető, jajgató, forró seb. Ez senki máson nem múlik, csak rajtam, bár tulajdonképpen még csak rajtam sem, inkább valami nem-tudom-min, ami bennem van, s amire még a lélek […]