A kolloidkémia megalapítója és egyik legkiválóbb kutatója, a Nobel-díjas Zsigmondy Richárd (1865–1929) Bécsben született, egy az osztrák fővárosba költözött magyar nemesi család gyermekeként. Münchenben végezte tanulmányait majd Grácban lett egyetemi tanár, pár évvel később a magyarok által is szívesen látogatott, híres göttingeni egyetem professzorává választotta, ahol csaknem két évtizeden át, a haláláig dolgozott.

Az orosz főváros egyik híres műemlék-együttese, a Donszkoj kolostor tőszomszédságában található az a temető, ahol tömegsír rejti a sztálini belügyminisztérium, az NKVD számos neves és névtelen áldozatát. E sírba fektették a két világháború közötti Magyarország legtehetségesebbnek tekintett konzervatív politikusát, Bethlen Istvánt (1874–1946), aki 1921–31 között a kormány élén állott.

A román Geo Bogza és az erdélyi Asztalos István kortársak voltak. Talán még jól ismerték is egymást. Esztétikai eszményeikben is rokoníthatók: mindketten elkötelezett hívei voltak az emberközeli valóságmegismerésnek és -ábrázolásnak. Hivatásszerűen végzett, legtöbbször köznapi szállítóeszközökön, de akár gyalog is megtett utazásaik nem maradtak nyomtalanul írói munkásságukban.

A Harz-hegység lábánál fekvő patinás egyetemi város, Göttingen/Göttinga számos magyar fiatal tehetséget indított el a tudományos pályán. A sorozatunkban szereplők közül többek emlékét márványtábla örökíti meg egykori göttingeni szálláshelyének falán. Közéjük tartozik Kármán Tódor (1881–1963) is…

A 20. század első felének egyik nemzetközileg legismertebb kommunista szereplője Zalka Máté (1896–1937) volt, politikai és katonai szerepvállalása mellett irodalmi tevékenysége okán is; 1936-ban, a spanyol polgárháború kitörésekor az elsők között indult a köztársaságiak megsegítésére. 

A Vörös tér nemcsak az orosz főváros központja, de a szovjet állam és a nemzetközi kommunista mozgalom egyedülálló panteonja is. Lenin mauzóleuma mögött sorakoznak a Szovjetunió legismertebb párt- és állami vezetőinek mellszoborral ékesített sírjai, a Kreml téglafalában pedig urnatemetőt alakítottak ki, ahol a Nagy Honvédő Háború hadvezéreitől Jurij Gagarinig számos nevezetes személyiség hamvait őrzik az […]

Az 1919-ben kikiáltott és 133 napig létezett Magyar Tanácsköztársaság tényleges vezetője Kun Béla (1886–1938?) volt, aki 1904-ben, félbeszakítva kolozsvári jogi tanulmányait a „kincses városban”, és kezdett Nagyváradon újságíróskodni. Még kolozsvári tanulóévei alatt Ady Endre ismertette meg budapesti baloldali értelmiségi körökkel. 

Már a középkorban is számos magyar diák tanult a francia főváros egyetemén, a felvilágosodás és a francia forradalom nyomán pedig megkülönböztetett figyelmet fordítottak a műveltség kovácsai a Szajna-parti metropolisra. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – írta Batsányi János, s felszólítását azóta is híven követték megannyian.

A magyar és a lengyel államelnök 2011 márciusában felavatta Varsóban azt a kétnyelvű emléktáblát, amellyel a lengyel nép köszönetét fejezi ki a magyar népnek az 1919–21 közötti években országának nyújtott – lőszer- és fegyverszállítmányban megvalósult – katonai segítségért. 

Lengyelországban, az 1914. november 28. és december 18. közötti limanowai csatában az osztrák–magyar csapatok megállították és a Dunajec folyó mögé szorították vissza a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat. A Limanowa melletti Jabloniec-hegyen a magyar Honvédelmi Minisztérium és a Kislengyelországi Vajdasági Hivatal a csata centenáriumára mintegy 15 millió forintból felújította a temetőt. 

Az izraeli főváros Sion-(Cion-) hegyi protestáns temetőjében számos német és osztrák halott mellett néhány magyar katona is alussza örök álmát. Abból a nyolcszázból, akit az I. világháborúban, 1916 májusában – török szövetségese kérésére – vezényelt a Szentföldre az Osztrák-Magyar Monarchia. A Központi Hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi-csatorna bevételére.

Ötszázezernél több magyar katona esett fogságba az első világháborúban (1914–18), az orosz fronton 1917 októberéig. Legtöbbjét Szibériában és Közép-Ázsiában – akkori nevén Turkesztánban – őrizték, sokan még a Bajkálon túlra is elsodródtak. Ahol munkalehetőség adódott, bányákban, az iparban és a mezőgazdaságban is foglalkoztatták őket. 

Az 1917. októberi forradalmat követően, az oroszországi polgárháború éveiben – egyes értékelések szerint – százezernél is több magyar harcolt a Vörös Hadseregben. „Internacionalisták” gyűjtőnév alatt más nemzetiségű hadifoglyok is bekapcsolódtak a küzdelembe a bolsevikok oldalán, megint mások – például az ugyancsak nagyszámú cseh „legionárius” – a fehéreket erősítették. 

Lászlóffy Csaba József Attila-díjas költő, író, esszéíró, műfordító három évvel ezelőtt, 2015 április 14-én hunyt el, és jövőre lenne 80 éves. Az alkalmat az emlékezésre a Kriterion és a Polis kiadók közös gondozásában megjelent Memóriapróba című kötet szolgáltatja, amelyet a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten mutattak be. A könyvet Lászlóffy Csaba munkásságának két kiváló ismerője, Balázs Imre […]

Az 1917. októberi forradalmat követő oroszországi polgárháborúban – mint arra sorozatunkban több helyen utalunk még – a magyar hadifoglyok nagyobb része a bolsevikokkal rokonszenvezett, tőlük remélte mielőbbi hazatérését. A legtöbben fegyverrel is részt vettek a fehérek és az Antant-csapatok elleni harcokban, és akadtak olyanok is, akik más módon fejezték ki szimpátiájukat a vörösök iránt.

Első világháborús magyar katonák tiszteletére avattak emlékművet az olaszországi Asinara szigetén. A magyar közvélemény előtt hosszú időn át teljesen ismeretlen, Szardínia melletti börtönszigeten magyar katonák ezrei raboskodtak. Őket „Asinara szellemkatonái” néven is ismeri az utókor – áll a magyar Köztársasági Elnöki Hivatal tájékoztatásában, az emlékművet ugyanis Áder János avatta fel.

Az olasz határ szlovén oldalán felújították, majd felavatták az első világháborúban ott harcolt 4. honvéd gyalogezred már-már elveszettnek hitt emlékművét. Az olaszországi Goriziával egy gyökerű szlovén városka, Nova Gorica mellett, a Škabrijel-hegy déli lejtőjén álló, az I. világháború hősi halottainak emlékét őrző emlékművet magyar kutatók találták meg, szlovén és olasz barlangászok, természetjárók segítségével.

Az eredetileg gyógyszerésznek tanult Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) a festészet iránt érzett tehetségétől vezérelve negyvenegy évesen otthagyta állását, és jeles mesterektől – köztük Hollósy Simontól – tanulta az ecsetkezelés művészetét. Bár külföldi kiállításairól a legnagyobb kritikusok is elragadtatással nyilatkoztak, itthon nemigen ismerték el, inkább gúnyolták különc életvitele okán.

A római katolikus egyház székhelyén, a Vatikánban áll a Szent Péter székesegyház, jelenleg a nyugati kereszténység legnagyobb temploma. A többi (részben nemzeti) katedrálisok mind elférnének benne. Márványpadlóján a nemzeti egyházak bazilikáinak hosszméreteit jelzik a fémvésetek, mellettük a számmal. Képünk tanúsága szerint a ferrarai katedrális és az esztergomi azonos méretű,118 méter hosszú. 

Domokos Gézáról sok ábrázolás maradt fenn: gazdag személyes levéltárán kívül hírügynökségek, szerkesztőségek, intézmények, magánemberek őrzik emlékét képeken is. Közülük az alábbi három a Romániai Magyar Szó archívumából. Életének ama stációjáról, amikor az addigi megszokott, de már terhes fővárosi-közéleti nyüzsgésből alkotó magányba vonult. Brassó, 1993. (Fotó: Albert Levente) A kép hátáról: „Szerencsés kézzel készült felvétel, mely […]

Magyarok a Földön mindenütt  megtalálhatók. Népes emigrációról azonban csak a Rákóczi-felkelés bukása, illetve az 1848–49-i forradalom és szabadságharc leverése után beszélhetünk. A 19. század második felétől aztán százezreket megmozgató, útnak indító kivándorlási hullám zajlott le, amelynek úti célja elsősorban az amerikai kontinens, az Egyesült Államok volt. 

Szlovénia délkeleti végében, a horvát határ közelében található Rogaska Slatina, egykor használatos nevén Rohics, amelynek gyógyforrásait a hagyomány szerint 1640 körül a költő Zrínyi Miklós fedezte fel és kúrálta is magát a „savanyú vízzel”. Nemrégiben a Mikszáth Kálmán-emlékbizottság és a Mura-vidéki magyar közösség közreműködésével Rogaska Slatinán, a Pegazus téren emléktáblát avattak a tiszteletére.

Kelet-Afrika fehér ember addig nem járta tájait fedezte fel a világ és a tudomány számára a 19. század nyolcvanas éveiben a kor ismert vadásza és utazója, gróf Teleki Sámuel (1845–1916). A magyar arisztokrata Berlinben és Göttingenben tanulmányozta a természettudományokat, majd katonai és politikai kitérők után végleg elkötelezte magát az utazások mellett.

Nagykárolyból már kifelé jöttünk, amikor Króni megkérdezte: – És merre van Érmindszent? A járókelők a fejüket csóválták: – Olyan itt nincs.

Az egyik legismertebb magyar Kelet-kutató, Vámbéry Ármin (1832–1913) Wamberger Hermann néven szegény zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot Szentgyörgyön, Pozsony közelében (ma: Svätý Jur). Hároméves korában megbénult a bal lábára, így járta be később Közép-Ázsia országait. Édesapja röviddel az ő születése után meghalt, a család Dunaszerdahelyre költözött, születési helyeként is sokszor tévesen ezt a […]