Verőér – merő vér /gergely

Reptér, esőben Reptér. Kisrepülők tere. Májusi esőtől áztatott. A kifutópálya keskeny, körülötte a gyep egyenletesen kefefrizurás. Körben a hangárok zárva. Fészek építő fecskék repdesnek idegesen ide-oda. Olykor merész bukórepülésben. Vijjogásuktól hangos a reptér. Megannyi őszi, nemzetközi járat.

A költők és a versfaragók túl sokat írtak a rózsáról, és a bogáncsról igen keveset. Pedig bogáncs éppen olyan csodálatos, mint rózsa. Sőt, kevésbé művi. Műrózsát már nagyon sokat láttam; műbogáncsot még egyet sem.

/Vadmalac-félpercesek/ „A temetőőr fújta be őket.” „Azt a’!”, Vadmalac nem is tudta, hogyan nyilvánuljon meg, nem akart szentségtörőnek lenni. Legszívesebben ordított volna, de idegrendszere másként akarta, úgyhogy megnémult. Ez volt minden, ami a száján kijött.

/Vadmalac-félpercesek/ Mutatja Vadmalac, hogy merre bújócskáznak. „Ezen az ajtón be, abba a kamrába, majd még egy pitvar, az ott az átjáró, látsz engem?”

Éhség az első vérig Tovább olvasok a háborúról, az éhező leningrádiakról. 1941 telén kétgyerekes anya körmöli naplójába: „… Gondolatban azt akartam, hogy a halál engem és a gyermekeimet egyszerre érjen utol, mivel attól féltem, ha például engem az utcán eltalál egy golyó és meghalok, akkor a gyermekeim keservesen sírnak és hívogatnak majd: — Anya, anya! […]

/Vadmalac-félpercesek/ Vadmalac észre sem vette, mikor kezdett el énekelni. Egyszercsak teli torokból fújta. A rádióban bálnatemetőről beszéltek, Stockholm belvárosa fölött helikopter keringett.

Levéltárban Háborús irodalmat, feljegyzéseket olvasok. Most éppen az 1941-es leningrádi blokádról. Az állami tudományos levéltár igazgatójának naplójából: „Ma végigjártam az egész irattárat, számos utasítást adtam.

/Vadmalac-félpercesek/ Komája félreértette: „Polip a szíved?” Vadmalac elmagyarázta még egyszer – hogy a polip feje az ő szívében, karjai a polipnak kinyúlnak az ő, mármint a Vadmalac testébe, főként a végtagjai mentén. Legjobban szívben szorít, mint egy nagy marok, olyan.

/Vadmalac-félpercesek/ Addig nem is volt baj, míg előre nézett. Ám valamiért, talán számadást akart végezni, visszapillantott a – múltjára. Nagy csattanást hallott, mintha vasmarok, még inkább egy óriás vasvilla két ága csapott volna össze a háta mögött.

/Vadmalac-félperces/ Az idegen meséli, hogy tizenhárom éves volt, térdepelve és tátott szájjal várta, parancsra, hogy a lágerőr harákoljon végre össze, amennyit az ő szájába beköphet. Ha nem nyelte le azonnal, büntették. Ha kihányta, büntették. Vadmalac hallja a harákolást, érzi a hányingert. Mit tehet – odamegy és megöleli a Idegent.

/Vadmalac-félperces/ Vadmalac várt türelmesen. Teltek az évszakok, mintha az élet vonult volna el szeme előtt, néha megsárgult levelekkel havazott. “Mire vársz?”, kérdezte tőle a komája, de Vadmalac nem válaszolt, megőrizte magának a titkot. Ha kételkedett maga is, senki nem tudta meg. “Legalább bevehetetlen az a vár?”, próbálta bosszantani a komája, de Vadmalacot nem lehetett. Hozzászokott […]

Elképzeltem, hogy húsvét keddjén József Attila éppen kórházban van. Ül csíkos pizsamában, barna házikabátban az asztalnál. Hozzák a rakott krumplit. A tojások egyike-másika piros és zöld foltos a festéktől. Eszébe jut a piros-fehér-zöld. Magára méri — jóformán étvágytalanul — a nemzeti rakott krumplit. Budapest, 2014. IV. 20.

/Vadmalac-félperces/ Szarka a háztetőn egyensúlyozott, jobban mondva élvezte a kémény adta meleget. ”Mire gondolsz?”, kérdezte tőle Vadmalac a földről. Jobb mancsát a balra helyezte, hogy érezze magát magasabbnak. Tulajdonképpen azt akarta megtudakolni, hogy: ”Kemény-e a kémény?” de vasárnap volt, azt akarta, legyen filozofikusabb… ”Nekem nincs gondom”, válaszolta Szarka, azzal tovaszállt. ”Gondolhattam volna”, motyogta Vadmalac, miközben […]

Menekülő kapitány Elítélték az elsüllyedt sétahajó elsők között – hanyatt-homlok – menekülő kapitányát, miközben sok utasa veszett a vízbe. Lebukását egy ártatlan videófelvételnek köszönheti: az egyik utas hidegvérrel rögzítette a süllyedő hajón történteket.

/Vadmalac-félperces/ ”Kettő vagyok!”, kiáltott fel felfedezésétől Vadmalac. Nem úgy értette, hogy ő most már skizofrén , hanem hogy skizo a helyzet. ”Már megint titkolnom kell, ki vagyok.” Ez alatt azt értette, hogy egy vadmalac odabent, s egy másik, s azt titkolni kell, a külvilág számára. ”Cseberből-vederbe”, vetette a komája elé a gondolatot. ”Vagy vederből cseberbe”, […]

Mintha egy tengerésznóta lett volna a fülében. De nem volt. Azt hiszem, nem. De ha lett volna, befeketült volna a ráméretett „mikrocsapástól”. Mert a mikrocsapás csak másoknak volt mikro-, neki valódi volt. Vagy visszatérve a légbőlkapott tengerésznótára, előfordulhat, hogy mégiscsak hallotta aznap, csak nem tudta megjegyezni. Amolyan oldalági emlékeztető lehetett, nem tudom. Az a helyzet, […]

Változatok bárányra A szopós bárány védtelen, de nem gyámoltalan. Ha úgy hozza a sors, és hagyják, akár bátor vezérkos is lehet belőle.

Márquez Még egy Nobel-díjassal kevesebb. Gabriel García Márquez halála már-már borítékolható volt. Be a kórházba, ki a kórházból. Állapota stabil… Most aztán tényleg. Ennél stabilabb nem is lehet. Ámbár… a temetői stabilitás is oly relatív. Mint minden ezen a világon.

s én kiugrom azt a te szemedből

/Vadmalac-félperces/ Vadmalac megigézve bámulta: újra elhúzták a makkosiak szeme előtt a mézesmadzagot, és azok ezúttal is bedőltek neki. Kezdetben zavarta Vadmalacot az idétlen populizmus, megalázónak tartotta, s dühében a haját tépte, a szőrét. De komája figyelmeztette, hogy megkopaszodik tőle, hát abbahagyott az önemésztéssel, igyekezett tárgyilagosan viszonyulni a fejleményekhez. ”Ez egy ilyen rezsim”, mondta a komája. […]

/Vadmalac-félperces/ Vadmalac úgy érezte, hogy már nyakig van… Mivel is, a szarral? Talán, bár nem akart közönségesen fogalmazni. Nem egyébért, csak hogy az leegyszerűsít. Pedig itt éppen az ellenkezõje kelne el. Jó lenne végre árnyaltan gondolkozni. Komája mintha kitalálta volna a gondolatait, azt mondja: ”Nekünk itt árnyaltan hazudnak.”

/Vadmalac-félperces/ Nézte a nyitott tenyerét: hogy ujjainak vonala egy pontban összefut. ”Ideje összegeznem…?”, tette fel magának Vadmalac a kérdést. Viszont ha az ablakon kinézett, sütött a nap, végre kisütött, új élet ébredt, azon vette észre magát, hogy beleszagol a levegõbe, keresi benne a tavasz illatát. ”Éppen most?”, kérdezte. Érezte, megfájdul a lelke.

Restitúció Régi szerkesztőségembe érkezett fotókat szortírozok: visszaadnám őket szerzőiknek, amennyiben találkozom velük. Egyikükkel a minap összehozott a véletlen: a valamikori fiatal emberből őszhajú, megereszkedett nagypapa lett.

/Vadmalac-félperces/ Egy régi képet mutat: lelőtték, lelőtték, elgázosították, megszökött s beállt partizánnak, lelőtték, elgázosították, lelőtték, elgázosították…