(tréfás sopánkodó) Már látszik Mekka, Karcsú templomával, Idefénylik messziről Csipkés ablakával,

a lélek urbanizációjáról városi túlfinomultság lelkeket ólba terel visszaparasztosodással jelzi az elme a kórt

Fehér Illés műfordításaiból Parancsok – Zapovesti Ki Babilonból, a nyelvek sokaságából, az ősi füstből – egyedüli elfogadható vidékek a csigák. Szakadj, imádkozz, siess, gyere ki, a dél sorsodat enyhíti.

Meggy pirosa Hómezőbe lobban az otthon Zöld gyepén. 1975

csíkos a macskák háta a fűben padra leülhetsz ölbe vehetsz egy kis vadat akkor szól a doromb elragadó lény jelleme nincsen ettől a bája nyal a tenyérnek ám az ütőér karma között Budapest, 2019. VIII. 5.

Temető a sarkkörön túl Temetőim már sokak voltak. De ez a dombhát elijeszt: ahány sír van itt – annyi csillag, csak sehol egy kereszt.

Farkas Árpádnak I. KÉSŐ EST Szemhéjam alatt rossz mozik és a szempilla rebben: függöny színházat álmodik ripacsot főszerepben

Elképzelem, hogy a halálom utáni első reggelen felébredek a szokatlan tejfehér huzattól

Vannak kényelemben született versek, amiket valószínűleg virágos pongyolában, vagy pipacsos pizsamában írnak álmatlan éjszakákon, pettyekkel díszes lampion alatt,

(Episztola leendő gyermekemnek) Most írom neked e dalt. Anyád? Anyádat még nem ismerem.

a főnök halk szavu munkásból alakult a büszke fölöttes ekkor a paklit összekeverték s lett nemulass nőtt a feszültség, senki se tudta mit hoz a holnap hajdani sáros langy pocsolyából semmi se lett Budapest, 2019. VIII. 6.

Születésnapokon gallérodra kihajol az érdem és a kétely,

Az elsöprő többség nem söpört el egészen, vár még a percre, hátha egyszer, mint ő, épp olyanná válnék.

Penészes falak – a lélek belső rekeszei. Árvízutáni szagok csókolják a vermet –

Emlékezés Táncsics Mihályra Kend volt, Táncsics Mihály, A mi kora lelkünk: Attila ugarján, Táblabírók földjén, Szenvedő szerelmünk.

Gyermekkoromban kagylót szorítottam a fülemhez hogy már fájt,

egy járdányi vers nincs fölösleges föld nincs meddő kietlenség le nem járt sétáimat tartalmazza a tér Budapest, 2019. VIII. 1.

Nyitott könyv vagyok egyedül egy poros polcon olvasásra várok

(Mizantrófikus piramis) Legfelül a kegyelmesek mellettük az élelmesek s akiknek a hatalma sok alattuk a nyalalmasok még lejjebb a bujanyalók akiknek a kurvannya jobb

– a repülés értelméről – szédít a föld magasba szállnék kék égbe látnék szabadon is földhöz köt álmom

volt-e a kezében sörösüveg nem emlékszem hátrafordult és elindult

csak felette aratott nehezen elért győzelme érdekelte

Ó Ember! Az Embert én sajnálva szeretem, A gyűlölet nem borom, kenyerem. Mert jó az Ember, csak a sors gonosz, Az bujtogat, sebez és ostoroz.

az a csillag nem piros sárga meg kék inkább tilos – könnyű, mint az egyszeregy

Bismarck idomította így a Reichstagot, tehette, mert nem csak bajjal, de korral is jár az ész, állva ordított a népnek, mintha csak neki lett volna kitalálva