(1.foszlány) a szólásszabadság ürügye alatt magamba fojtom a kimondhatatlant

magamra ismerek a világban amiben élek körülnézek az vagyok amiben hiszek

1 Elfelejteni a hitvány hajszát, ezt a szolgalelkű, elhülyült európai vonaglást, az elhalkuló morajt, a kérlelhetetlen történelmet s a történések itthagyott sarát. Elnézni a hosszan figyelő csillagok alatt, a rosszízű nemlét hogy vonzza be, mint rossz kölyköt a bűn, a tudás titkos rejtelmeibe az agyat.

darazsak szállnak méhecskék zsonganak tikkasztó forróság perzseli a nyarat árnyékba húzódnak a vadak

kezd begyűrűzni egyre inkább a harci kedv étvágyat gerjesztve parázs vitákra megoldhatatlan kérdéseket feszegetve ne csörgedezzen békésen ne áradjon lustán elterülve fodrozzon hullámokat kavarjon hatalmas vihart mossa ki az áporodott izzadtság langyos rétegét bőrünk alól is 2021-07-12

illatos kenőcs lapul a pléhdobozban megkezdetlenül

azt álmodtam hogy háj zsuj fán ez egy kínai mondatrész sosem tudtam mit jelent

selyembe öltözött az éj fátyla mögött rejtély hallgatnám titkait lesném a szavait

Időszámítások Vasárnap van a menetrend szerint, valamelyik arcod az ajtóban áll, miként azt a mosolygó, kosztümös halál időnként teszi.

Elmarad a régi szánkóverseny, elemista értesítőmben a piros tintával írott tízesek, vizsgák izgalma, s az a diszkrét, fűszeres illat, mely az esküvői csokromból áradt a fényképészre várva –

azt vettem észre, versemben azonosulok azokkal, kiket szeretek átveszem szomorúságukat örömüket, velük lélegzem fájdalmuk, vígságuk nem enyém

Minden nap szakad ujjnyit, karnyit a vitorla, nem tudom, meddig tombol az átok vihara, mikor s kibe harap, vagy ha valaha is lohad –

Egész idő alatt tépelődtem Végigízgultam Végül kitúdódott Kifelejtettek benne se voltam Forrás: szerző FB-oldala

Fonott kosárban púpozottan nagy halom dió szárad mostan

hangszertokban áll vagy hangszertokban fekszik ó karácsonyszag Budapest, 2021. VII. 9.

a halászkikötőtől egy kissé balra jókora hal úszott ki a partra

ne felejtsd el illata van a teáscsészémnek- kedves emléke

Kovács András Ferencnek Elmennék egyszer szép Utópiába, hol Rembrandt is él, ki seholse járt, hol tán nem élnek emberek iázva, nem művelik maguknak a halált,

ahogy a fejsze a tölgybe hasít majd belenő és zsenge ág sarjad belőle

otthon sosincs akkora csend mint anyámnál ha alszik ő az én csendem benépesül apróbb készülékek állapotaival

„… vajon miért arra lettünk megtanítva, hogy féljünk a boszorkányoktól, és nem arra, hogy azoktól féljünk, akik elégették őket…?” (ismeretlen) az ember túlél mindent úgy hiszi akkor is ha már nem ugyanaz marad kezét nem fogják már sem anyák sem apák szépen csomagolt elvek irányítanak

egy meleg nyári nap virágok enyhe szellőben lengenek mézelő méhek zümmögnek rád gondolok és mosolygok

Belesuhanok most a múltba Sorsomat nem én vezetem Csak némán figyelek az útra Ahogy kanyarog szememen

Délcegen áll még / gyökerein a sziklák / között, ahová született. Néhány napja bő mutatványt, illetve Hadnagy József kommentjeit közöltük Székely-Benczédi Endre Szülőföldünk, szülőegünk c. űj kötetéből, illetve azok kapcsán. Az időközben befutott mutatványpéldány alapján most a szerkesztő Bölöni Domokos bevezető interjúját közöljük a szerzővel. – Mondjon valamit világra jöttéről. – Amikor Édesanyám Testében laktam, […]

mint kohóba be úgy megyek utcára ki szúr a verőfény