A szabadság árvasága

A tavalyi évben sokszor jutott eszembe Vaszi Mária: mi van vele? Sikerült-e állnia a szavát?
Egy esztendővel ezelőtti találkozásunkkor ugyanis azt mondta, hogy akkor megjelent árvaházi könyvének (Tíz év csíksomlyói gyermekotthon. 1983—1993) folytatását tervezi – megírná néhány volt sorstársának az életpályáját, azt, hogy kinek-kinek az árvaházból kikerülve merre kanyarodott a sorsa.
Első könyvéből lényegében az derült ki, hogy miközben a menhelyi élet olyan, amilyen, sőt, a mai, a rendszerváltás utáni „növeldei” módszerek sem képesek gyökeresen változtatni a szülői szeretet nélkül felnövők sorsát – az onnan kikerülő, védtelen „felnőttek” életközege viszont már-már a partra vetett haléhoz hasonlatos: kiszámíthatatlan és reménytelen.
2015. január 15-én rövid levelet kaptam Vaszi Máriától, amelyben tudatta: elkészült Gyerekotthoni sorsok című új könyve, az előző folytatásaként. Ősbemutatója Csíkszeredában, a Hargita vendégváró étteremben lesz 2015.jan.17-én 12:00-kor, amelyre szeretettel vár. És hogy témában lehessek, mellékelte könyvének digitális dokumentumát.

A könyvről

Túl szépnek és kiszámítottnak tűnt számomra minden, az ilyesmire szoktuk azt mondani, hogy talán nem is igaz. Tamáskodva olvastam hát bele a kéziratba, de korábbi illúzióim nem hogy elpárologtak volna, hanem csak még jobban gyökeret vertek bennem. Ez egyúttal végtelen örömmel is járt, hiszen azt jelezte, hogy az egy évvel ezelőtt megjelent olvasónaplóm megállapításai helytállóak: Vaszi Mária következetesen és bátran megmaradt az árva gyermekek és felnőttek (!) szócsövének, ügyvivőjének. Nem vált sztárrá, nem „szállt el” saját szerepétől, hanem vállalt kötelezettségének tett egész egyszerűen eleget – ugyanazokkal a módszerekkel és eszközökkel, mint legelőször.
Már maga a rövid Bevezetés is különösen frappáns és célirányos:
„A„10 év Csíksomlyói gyerekotthon 1983-93″ című könyvem megjelenése óta sokan kérdezték, hogyan alakult a szereplők sorsa. Ezért hozzáfogtam papírra vetni néhányuk életútját: Nyisztor Piroskáét, aki 10 évig osztálytársam volt ugyanakkor másod-unokatestvérem is. Kozák Józsefét, aki már felügyelő volt a gyerekotthonban, mikor én ott laktam, de ő is ott nőtt fel korábban. Tamás Sándorét, akivel a gyerekotthonban közösen eltöltött közös időktől jó kapcsolatot ápolok. Szőcs Calinét, akivel a Csibész alapítványnál dolgoztam együtt. Szász Melindáét, akivel a gyerekotthonban töltött időszak alatt ismerkedtem meg, de ő egy másik, leányintézetben nőtt fel, Segesváron. Végül sajátomat is.”
Ennél többet mondani se lenne sok, de ennyi előszöveg már éppen elég: szinte-szinte belefér az egész könyv. Amely maga is alig több száz oldalnál.
De milyen tömény oldalnál!
Vaszi Mária dicséretesen tovább tartja magát ahhoz a módszeréhez, hogy semmit nem ad alanyai szájába, amit azok ne mondtak volna, amit pedig mondanak, azt is úgy adja vissza, ahogyan a kettejük közötti élőbeszédben elhangzott. (Hogy ez a többször hangoztatott írói program nem fedezet nélküli állítás, bizonyíték volt rá a Hargita Vendégváróba meghirdetett sajtótájékoztató, amelyen a szerző mellett és az ő felkérésére rendre megszólaltak a könyvben beszéltetett árvaházi kollégák, s így alkalmunk volt élőben visszahallani azokat a szófordulatokat és közlésmódokat, amikkel már a könyvben találkozhattunk. Megnyugtató s egyben bizalomépítő élmény volt ez a tapasztalat nem csupán a szerző személye tekintetében, hanem egyenesen a riportos beszámolók hitelét illetően.)
A könyvben sorjázó szövegek így egyszerre jellemzik az alanyokat megszólaltató szerzőt és a mesélőket.
A szerzőről elárulják, hogy igen csak magabiztosan használja alapos tárgyismeretét, képes a minimumra visszaszorítani némileg természetes exhibicionista gesztusait, mindennél többre tartja a nyersanyag iránti alázatot és tiszteli azokat, akiknek a sorsát szavakba foglalja, nyilvánosság elé tárja. Az alanyok megszólaltatásával nem hajszol írói ambíciókat, a szövegekben nyoma sincs a mesterkélt irodalmiaskodásnak, a tetszetős cselekmény-tupírozásnak. Tömény elbeszélő szöveg áll előttünk, tele váratlan személyes szófordulatokkal és gondolati szökdécseléssel, egy olyan nyelvezeten, amit feltehetően az árvaházban élők valamennyien a magukénak éreznek; ám érdekes módon, ez a kollektív kommunikációs forma csöppet sem idegen a köznapi beszéd bevett értelmi szintjéről, ami arra utal, hogy a szóértés esetleges hézagossága nem föltétlenül meghatározó tényező az árvaháziak társadalmi kirekesztettségében.
A társadalmat és az árvaházi intézményekben nevelkedetteket egész egyszerűen már-már látható, jól körülhatárolt érzelmi körök választják el egymástól. Vaszi Mária második könyvéből talán még világosabban kitetszik, hogy az árvaság maga még úgy-ahogy áthidalható hátrány, amit kis szerencsével és céltudatos ambícióval, no meg mindkét oldali erős akarattal valahogy le lehet dolgozni. Ami viszont a legnagyobb bökkenő: az árvaházi gondozottak hiába érik el a hivatalos nagykorúságot, hiába élnek viszonylag tűrhető közösségi életet egy intézmény kerítésén belül – de hát legtöbbször nem is élnek, ezért inkább csak úgy mondom: ha élnének –, megmaradnak örök árváknak, talán még árvábbaknak, mint annak előtte, mert immár egyedül kell hogy róják ország-világ kegyetlenül kalandos országútjait.
Érdekes, hogy a bizonyításhoz Vaszi Mária szinte kivétel nélkül sikeres életutakat, élettanulságokat választott. Emiatt azt is hihetnénk, hogy a belőlük kisugárzó általános kép talán a kelleténél is optimistább – viszont éppen az ellenkezője történik; a sikeres életutakon sokkal jobban látszik a bélyeg, amit semmi sem tud letörölni egy árva sorsról – a szabadság számkivetettsége. Ami az árvaságot végérvényesen betetőzi.
Ennek ugyan más-más konkrét megnyilvánulásait olvashatjuk a könyvben, de a tanulságok végül is egy és ugyanabban a pontban futnak össze.

(Folytatjuk)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2., Árvákról – nem csak árváknak 3., Árvákról – nem csak árváknak 4., Árvákról – nem csak árváknak 5.