4.

[Albert Schwetzer] Életének utolsó szakasza mindinkább a hanyatlás jeleit viseli magán. Rájön arra, hogy eszményeit egymaga, mások segítsége nélkül, képtelen megvalósítani, őtőle viszont mindenki csodát vár. Bár küldetés-elhivatottsága magas, rosszul érzi magát a nagy fehér varázsló szerepében. Elvbarátsága Albert Einsteinnal kiteszi őt és az általa képviselt ügyet a hidegháború célpontjának, az atomháború elleni kiállását kommunista befolyásnak bélyegzik meg. Titkosügynököket szabadítanak rá, hogy terhelő bizonyítékokat gyűjtve ellehetetlenítsék fellépéseinek politikai súlyát. A háború utáni hatalmakat zavarja a jeles tudós Afrika-koncepciója is, aki elméleti munkáiban nyíltan hangoztatja: Afrika az afrikaiaké, ezért elidegeníthetetlen joguk van a kontinens földjére, kincseire, jövőjére, nemzeti szervezkedésre.
Mint minden nagy embert, úton-útfélen megpróbálták sztárolni. Ehhez sikeresen hozzájárult kitűnő zenei előadói tehetsége, illetve szónoki képessége. Meghívásra hosszú, fárasztó előadókörutakat járt be. Azt remélte, az így befolyt összegeket a betegek hasznára fordíthatja. Közben egyre inkább eltávolodott a missziós munka gyakorlatától. Családi életében is mulasztások gyötörték, főként a gyermeke és az unokák irányában. Tudatában volt annak, hogy sokkal többet kellett volna jelentenie számukra a valóságban is. Kilencven éves kort élt meg, de úgy érezte, hogy a számára legfontosabbal adósa maradt az emberiségnek. Túlélte feleségét, s Európától távol hunyt el. Halála után még kap egy megtisztelő titulust: Afrika fogadott fiának tekinti a nagy doktort, akinek erkölcsi mottója a maga fogalmazta gondolat, amihez mindvégig tartotta magát: „Humanista feladatunkat nem felekezeti vagy nemzeti hovatartozásunk alapján kell megítélnünk és végrehajtanunk.”
Albert Schweitzer élete önmagát kínálta íróknak, filmeseknek, hogy kibonthassák egy sokoldalú ember sorsának tanulságait. Az egyik alapmunkát, egész estét betöltő dokumentumfilmet Erika Anderson filmrendező készítette a nagy doktorról 1957-ben, majd könyvet is írt a Schweitzerrel való kapcsolatának történetéről. A filmezés legelején, egy ebédnél azt kérdezte hősétől, hány filmet látott életében. A válasz: „Azt hiszem, hatot… Azt hiszem, játékfilmek voltak. Mert mindegyik azzal végződött, hogy a hős és a hősnő egymásra talált. Ezeket a filmeket a hajón láttam, amikor elhajóztam Európából. És be kell vallanom, hogy az ég, a csillagok és a tenger nagyobb hatással volt rám. Ráadásul a vásznon minden olyan gyorsan ugrál, hogy az ember feje belefájdul.” De azért elvállalta, hogy ő írja meg a róla szóló film forgatókönyvét. Ehhez mindvégig keményen ragaszkodott: remélte, hogy így elkerülheti a róla szóló, feleslegesnek vélt magasztaló szólamokat. Idős korában egyre kevesebb nyilvános állásfoglalását jegyezhették, visszavonult afrikai kórházába. Újságírók szegezték neki a kérdést: miért nem foglal állást ebben vagy abban a kérdésben? Hiszen ő nem mindennapi ember, a szavaira mindenütt odafigyelnének.
– Éppen ezért félek attól, hogy valami feleslegeset mondjak – volt a rövid, határozott válasz.

5.

Az utolsó éveiben érte őt a legtöbb nemtelen támadás. Kikezdték praxisát, életmódját, tudományos módszereit, elméleteit. De a kor nagy személyiségei a védelmére siettek. Bertrand Russel így fogalmazott:

„Nem nagy felfedezés kijelenteni azt, hogy a modern orvostudomány eszközei háttérbe szoríthatják doktor Schweitzernek ama magányos próbálkozásait, hogy segítsen a betegségektől pusztított népen. Ámde az is nyilvánvaló, hogy a technikai haladás ára mindig az, hogy megjelenik a személytelen technika, amely nélkülözi azt az emberséget, amely egy önfeláldozó személyiség cselekedeteit és példáját áthatja… Ámde nem kellemes az, amikor egy nemes ügyet anélkül kezdenek szemlélni, hogy megérteni kívánnák, és még dicsekednek is a megértés e hiányával azok előtt, akik sohasem lennének hajlandók ilyesmire.”

Egy amerikai orvos pedig így foglalta össze Schweitzer „történelmi” vétkét: „Amennyire tudom, csak egy hibát követett el – kilencven évet élt; túlélte a legenda normális korát.”

A második világháború után különösen megszaporodtak a látogatók a dzsungelkórháznál. Jöttek a világ minden tájáról: amerikaiak, oroszországiak, angolok, franciák, mindenféle náció. A Schweitzer-féle gyógyítási mód idegenforgalmi látványosság (is) lett. A doktor tűrte a vásári zsibongást, mert ez is hozzájárult a támogatásra szánt összegek gyarapodásához. Borisz Noszik orosz író, aki 1971-ben életregényt írt a doktorról, s benne benyomások egész sorát jegyzi le Lambarénéba látogató turistáktól, ekként írja le egy amerikai csoport látogatását:

„Az amerikaiak reggeltől kezdve ott ültek az ambuláns rendelésen, és fényképeztek, jegyeztek, átlapozták a betegek kartotékjait. Észrevették, hogy a betegek nem tudják, hány évesek. Bajukat nem írják le pontosan, de annál költőibben. Az egyik törzsfőnök ezt mondta az egyik süketnéma asszonyról: Ez az asszony a szemével beszél, de a szívével hall.”Valaki a következő francia szöveggel küldte feleségét a doktorhoz: Kérem kutassák át a feleségem testét felülről egészen leig.” Ám a betegek legtöbbször azt mondják, hogy befészkelte magát a féreg a testükbe…
…A doktor bebocsátja a mai első beteget. Neve? – N’Zambu. – Falu? – Medemgogoa. – Törzs? – Fang. – Mi a panasza? – Féreg van a mellemben. – Karton? – A páciens leakasztja nyakából a gyűrött kartont, s a doktor a naplóban megkeresi a nevét és a diagnózist.”

Igen, ez is a legenda egy apró szelete.
De igaz, akárcsak az egyik legnagyobb orvosi elme stílusos temetési szertartása: leprások ásták meg a sírját, gyalulatlan fakoporsóban helyezték a sírba, a lepratelep gyermekkórusának éneke kísérte utolsó útjára. Kórháza területén temették el, sírján egyszerű fakereszten ennyi áll: Albert Schweitzer…
És a legendák igazság-részéhez tartozik az az epizód is, amelyről ugyancsak Noszik könyvében olvashatunk:

„1948-ban történt valami, amit valószínűleg nem vettek észre Lambarénéban, és általában a világ sem figyelt fel rá, mindamellett arról tanúskodott, hogy a lambarénéi doktor eszméi terjedni kezdenek az orvosok között. Genfben a világ orvosai a Hippokrátészi eskünek új, módosított szövegét fogadták el, amely utalt azokra az új lehetőségekre, hogy a nácizmusban és a háborús esztelenség közepette hogyan torzulhat el az orvosi hivatás, és egyúttal visszatükrözte azt a szerepet, amelyet napjainkban az élet tiszteletének eszméje játszik. Íme egy részlet ennek a módosított eskünek a szövegéből: Az emberi életet a legnagyobb tiszteletben fogom tartani, a fogamzása pillanatától. Még a fenyegető veszély sem kényszeríthet arra, hogy tudásomat az emberiesség törvényeinek megszegésére használjam fel.”

Mintha csak dr. Schweitzer szájából hallanánk vissza e szavakat. Az élet tisztelete az ő egyik makacs eszméje, amiért bármikor kész volt kiállni. Az újrafogalmazott orvosi eskü birtokában pedig egyre nehezebb orvosoknak azzal védekezniük, hogy embertelen cselekedetekben „parancsra” vettek részt, „mást nem tehettek”, „életük volt a tét…”. Ami nem jelenti azt, hogy ezután ne lennének olyan orvosok, akik átlépik a hivatás erkölcsi határát. De jó, hogy létezett egy orvos, aki több volt, mint gyógyító ember, aki egész életével bizonyította ennek az elvnek a hitelét s ezzel meghúzta azt a határvonalat, mely az emberséget az embertelenségtől örök időkre elválasztja.

(Folytatjuk)

Orvossorsok 1; Orvossorsok 2; Orvossorsok 3; Orvossorsok 4. Orvossorsok 5. Orvossorsok 6. Orvossors 7.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ