Oláh István: Zsebregény (1)
Egy-egy ötvenlapos iskolai irkát hosszában kettévágok már vagy harminc éve, papírcsíkjai pedig ki nem kopnak a zsebemből. Ilyesmiket jegyezgettem rájuk: honnan tudja a harangozó ott fönn, a toronyban, hogy mikor kondítson, ha már a pap a cinteremben kimondta az utolsó szót (és tudja!). Vagy: mi történt a Telekikkel, Bánffykkal, Keményekkel Erdélyben, s mi Orfeuszszal a marosvásárhelyi alvilágban. Hogyan kerültek más-más járdára a baszkok és baszmegek, e két igen figyelemre méltó náció Európában. S mond-e valamit önnek a marcona férfinév: Hari Batasuna, legalább annyit, mint a Petőfié a sosemvolt szabadságban, és a mindig-lesz szerelemben. De ugyanbiza ki az ördög ez a Hari Batasuna, mert hogy Petőfi ki s mi volt, nagyon jól tudjuk még több mint másfélszáz esztendő teltén is, Fehéregyházáink örökös veszedelmeiben. Továbbá, hogyan került vidékeinkre egy, a távol-keleti ölelkezéstechnikákban módfelett jártas leányzó Nyugat-Európából, egy protestáns szeretetszolgálat révén. Az erdélyi nációk és felekezetek, a késő középkori, olykor azt hiszem, örökösen középkori erdélyi társadalom egyként megjelentek előbb az ötszázszor csonkolt füzetben, és aztán a Zsebregényben.. Mindamellett regény, és nem szín-, főleg pedig nem vígjáték, de nem is tragédia ez a könyv, ez a szándékos torzó. (A szerző)
*
Az első napon megteremté a fény és a sötétség, a következőkön a föld és a vizek, az állatok és a füvek történeteit, utána pedig az embert, hogy általa megtörténjenek ezek a történetek. Mi másért vagyunk e földön?
Ez egy.
A ház, ahol lakunk, nem mindennapi. Ha nyugatról fúj a szél, napkeleti szobáiban elviselhetetlen huzat tombol. Ha keletről: a nyugati épületszárny lakói szipákolnak és szédelegnek naphosszat felkötött állal. Amikor majd egy délután megérkezik a semleges északi szél, senkinek sem lesz bántódása, jól tudom.
Ez kettő.
Toszogatás a lépcsőházban. Merő rutinból ma is megkérdezem a cingár hadnagyot: miért viszik? – Kollaborésen – válaszolja a tiszt egy patagóniai bennszülött tökéletes angolságával – kollaborésen a hatalommal.
Egy férfit fognak közre, csuklóját hátul nagykockás gyapjúsállal kötözték össze. A katonabakancsok ütemes dobogását, a hatalommal együttműködő civil ellenpontozásos mókuslépteit elnyeli az itatóspapír-utca.
A földszint-kettőben lakik a szép fegyverkovácslány. Az ablakok sarkig tárva, ő pedig anyaszült meztelen áll a tükör előtt, zokog. Hová lett szépívű lábam, gyönge derekam, a gyöngyház fényét villogtató, sötét ölem? Mellem iker-hava, hajam, fogaim, frissen mosott juhocskák?
A szép fegyverkovácslányról mindenki tudja, hogy szegénnyel baj van. Elítélték ötvenhat után, leülte. Amikor szabadult hatvanötben, senkinek sem kellett az gyászos öregségben.
A zokogás erősödik. Hová lett, hová – faggatja magát sírva a tükörben. Vagy mást? Ha három nap egy esztendő, akkor ő egész pontosan 1094 évet és négy hónapot ült, ezalatt csak megöregszik, hát nem?
Sicc úr zseniális lakóháztervező. Szinte hetente megszerkeszt egy magasföldszintes épületet a monitoron. A szabálytalanra tervezett homlokzat egyik ablakán kinéz az asszony, a bukszusokkal dúsan meghintett udvar gyepén három, máskor négy gyermek játszadozik – ha Sicc úr jó hangulatban van. Alapmélység, tartószerkezet, teherbírás, a tető alatt manzárd, lehetőleg Svájcból vagy a franciáktól hozassanak rétegkezelt alumínium nyílászárót, az annyi mint… Kikapcsolja a tervezőkomputert, lehúzza a könyökvédőket. Sicc úr egy másfélszer-három méteres helyiségben lakik, ami félig illem és egészen kényszer. Itt élek, másként nem tehetek. A reformáció hatalmas csarnokában álló nagymestert idézi ülve. Ha este lesz, faltól falig elheveredik.
A harmadik emeleti ablakban egy nő fésüli aranyhaját. Kiszedegeti a fésűből a szálakat, szélnek ereszti. Egy dzsekis fiatal férfi a járda szélén áll. Cigarettázik. – A fene egye meg, már megint a dohányban felejtettek egy nejlonharisnyát! – Vállán fölfedezi a szélfútta, ragyogó hajszálakat. Felnéz, füttyent. Te ki vagy? Loreley vagyok, válaszolja a nő, és te? Én Jászon, és általában a kaland kockázata nélkül szerzem meg az aranygyapjút. Fölmehetek?
Gyere.
Az öregember éppen most csapja fel napóleonosan az ország egyik legnépszerűbb napilapjából kihajtogatott csákót. Mi minden van a fején! Egy vajhegy az Európai Közösség nagyraktárából. Egy japán kiskocsi kamatmentes részlettörlesztéssel. A főváros, továbbá öt vidéki nagyváros füstölgő szemétgödrei. A pihekönnyű kohóipar és a könnyűipar neheze. Az óvszerbotlasztó AIDS vagy az AIDS-botlasztó óvszer, folytatásosan. Neki ugyan mindegy. Három látványtalan és két annál látványosabb panama, természetesen jó távol a Panama-csatornától.
Az öreg lassan szájába vesz egy piros, aztán egy fehér, végül egy zöld cukorkát. Lassan olvad. Ledől az ágyra, a csákót arcára teszi.
Malacka a másodikon almát eszik. Egy falás a torkán akad, és neki hirtelen eszébe jut, Hófehérkével is ez történt, ha már héttörpe van elég. Hófehérkét üvegkoporsóba teszik, jön a királyfi, a paccer kistörpék leejtik a gyászzenére, én a tied, te az enyém, ásó, kapa, nagyharang. Hófehér Malacka boldogan fuldoklik. A halála előtti pillanatban átvillan agyán az utolsó s tán legnagyobb felismerés: hogy a fenébe jöhetne az a királyfi, amikor megszülettünk (és együtt nőttünk) a nép köztársaságával, és egyszer majd a polgárok állama áll itt sziklaszilárdan, királyság kizárva. Nem menti meg senki és semmi Malackát, itt a vége, fuss el véle.
Öcsike törpiszörpit iszik. Amióta a tévében látta, mint vadássza Hókuszpók a törpikéket, és ha hupikékül, akkor se eszik törppörköltet, ő pedig annyi törpiszörpit kap, amennyit csak akar, veszettül boldog. Egy liter pontosan harminchárom málna-, maracuja- vagy narancsízű törpi főzete. – Mi a pénzünkért azt is megkapjuk, amit Hókuszpók soha! Öcsike mesterien kezeli a számítógépet, bár a szó gutenbergi értelmében írni-olvasni nem tud. Betáplálja a gépbe: írja ki, hány liter törpiszörpire elég mondjuk egymillió törp? Válasz: harmincezerháromszázhárom liter-három decire. Kétmillió? Hatvanezer-hatszázhat liter-hat decire. Tízmillió? Húszmillió? Öcsike elájul az örömtől: nekem és a családnak az idők végezetéig elég a törpiszörpi, még akkor is, ha ettől a pillanattól kezdve a törpök nem szaporodnak. Ám egyszer csak kinyitja valaki a sötét gyerekszoba ajtaját, a világos keretben árnyék: üdv, kistörpe, így mondja, mert az vagy te is, bármi kéjjel káromkodik – és gyakran! – apuka.
A mosókonyha örökös lakója Töppedtzseni. Hogy honnan vették Töppendték az Özsenit, tán Balzactól, és ráadásul megfogták a szarva közt a tőgyét, mert a fiút leánykanévvel keresztelték. Így legalább nincs ki, nincs hogyan átforgassa az államilag helyes írás szabványai szerint. A hivatalban sem vette észre senki!
Töppedtzseni egy eredeti versén dolgozik, a pénz leértékelését próbálja a fogyó hold térképével összehozni, és lévén született optimista, így kezdi (vagy végzi): Ne félj nagyon Nagy, és te se, piciny Kiss / Lesz a Hold tele, és az erszény iss.
– Én nem ajánlom, hogy cápauszonylevesre, amit a hongkongiak küldtek segélybe’ a forradalomkor, és a forradalom után, prézliben kirántott puskaagyat rendeljen – majmolja a kapualjban rögtönzött kocsma vendége a Maros vagy az Olt, a Szamos főpincérét. – A puskaagyas paszulykonzervet nem enni küldték, hanem a zönvédelemre.
Röhög a banda. De ha kikötötték, hallgat benne a sötétség.
A félemeleten nyüzsögnek, Lilluka, anyuka, apuka, nagytatuci, és a már csak emlékben élő nagymamuci. A nagy út előtt. – Mi most elmegyünk Svébországba vagy Svégországba, és nem jövünk vissza, de ez titok – üvölti Lilluka, és a világítóudvar visszhangja megötszörözi a titkot. – Ha visszajövünk látogatóba, svégül vagy svébül azt mondjuk majd mindenkinek, hogy le vagytok ejtve!
Azzal leejti a kiszúrt szemű, hajatépett babát. A baba egy kóbor kandúrra esik. Elvágtatnak. És te mégis bízva bízzál, mert ember vagy, és mondottam néked.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza
2010. szeptember 16. 11:28
[…] Zsebregény / 1 […]
2010. szeptember 22. 08:45
[…] Zsebregény / 1 […]
2010. október 4. 08:05
[…] Zsebregény / 1 […]
2010. október 12. 11:08
[…] Zsebregény / 1 […]
2010. október 16. 05:58
[…] Zsebregény / 1 […]