Oláh István: Zsebregény (18)

A mai napig se tudom, hogy búsuljam, vagy pedig adjak hálát az istennek, hogy nem lettem szász. Mi az utolsó székely faluban laktunk, tőlünk öt kilométerre az első szász falu volt. Apám átjárt az öreg Simon bácsihoz kaszálni. Simon bácsinak sok birtoka volt. Hétfőn átmentünk lóval, szekérrel, pénteken jöttek az asszonyok. Egyszer Simon bácsi felesége ott tartott éjszakára, apámnak azt mondta, istenkísértés elvinni a gyereket, nagyidő lesz. Tőlünk a fél falu átjárt a szászokhoz. A nagyidő ki is tört nemsokára, mi a Gogánból néztünk a falu felé, miközben a korai estében villámok sisteregtek, mindegyik a völgy mélye felé. A templom falán pedig minden csattanás után a villám fényében megvillantak a foltokban megmaradt falfestmények, egyesek szerint a paradicsomi kiűzetés, míg mások szerint a szászság dél-erdélyi bejövetelének képei ezek a templomi freskók. A kettő természetesen nem egy és ugyanaz, ezért is csodálkoztam később az elemzés pongyolaságán. Az viszont tagadhatatlan, hogy ezek az emberek, ahogyan az öreg szász elmesélte nekünk, úgy kerültek el egy Rajna nevű folyó mentéről, hogy aztán itt kötöttek ki Erdélyben. Simon bácsi felesége jóval fiatalabb volt, mint a gazda, első pillanatban nem is értettem, hogy találhat két ennyire különböző korú ember egymáshoz, mert inkább lányának mondhatná, nem feleségének. Ezt bárki megállapíthatta, hétköznap nem annyira, mert akkor soha nem fordultak elő együtt, inkább a vasárnapi templomozáskor, amikor együtt léptek be a vártemplom zömök kapuján és elfoglalták helyük a mindig más és más alakban megjelenő, ámde örök kísértés kígyója alatt. A nagyidő javában fortyogott még, amikor egyszer csak megkérdezte tőlem Simon bácsi felesége: mondd csak, akarsz-e olyan lenni, mint mi vagyunk? Miért, ti milyenek vagytok? Mi szászok vagyunk, akarsz-e szász lenni te is? Ezt úgy kérdezte, ahogy azt szokás kérdezni, akarsz-e boltos lenni, kőműves, harangozó… Na, és mi van, ha akarok? Simon bácsi felesége egészen az arcomba hajolt, és azt suttogta, szájából forróság dőlt szemhéjamra, hogy csukva kellett tartanom a szemem: akkor a mi szabályaink szerint kell majd élned, némelyiket kedvelni fogod, mást nem, de megszokod. Kezét bedugta ingem alá és eljátszadozott a mellemen. Most azonnal el kell döntened, ha szász akarsz lenni, nincs idő a gondolkodásra. Meglásd, mi jól megleszünk egymással, Simonnal nemkülönben, mert ő olyan, mint egy falás kenyér. Én a helyedben nem tétováznék. Hát nem is, mire az öreg Simon felesége egy furcsa formájú fazakat tett a tűzre. Nemcsak a fazék formája volt furcsa, szinte leírhatatlan, hanem az oldalát sűrűn befogó rajzok is: a nyársformájú kard markolatát páncélos kar tartotta, körülbelül úgy, ahogyan a régi szabad királyi város címerében is, csakhogy a kard pengéje szíven, medvefőn, galambon s egy csecsemőn hatolt át. A fazék másik oldalán egy furulyás ember látszott, akit hol patkányok, hol emberek, hol megint patkányok, patkány formájú emberek követnek. A fiatalasszony négy-ötféle füvet, porokat, meg cseppeket szedett elő az ágy alatt tartott faládából, lemez-, pálcika-, meg karikaszerű valamiket hányt bele a fövő vízbe, közben mormogott, ha szóltam hozzá, nem válaszolt. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, belépett Simon bácsi, odament a tűzhelyhez, és egy vödör vizet zúdított a lángokra. Erre most nincs idő, mennünk kell. Csak később tudtam meg, hogy Ukrajnába vitték mindkettőt, az egész falut. Amikor pedig évek múlva végre hazajöttek, Simon bácsihoz úgy hozzáöregedett a felesége, hogy semmi különbség nem volt kettejük között. Én is felnőttem, az asszony tán meg se ismert, de ha mégis, úgyse lettem volna szász.

Hazánk melyik pontján kelt a nap 4,50-kor úgy, hogy majd 20,36-kor nyugszik? Ugyanott, holdkelte: 0,44, nyugta: 11,14. A pontosabb betájolás kedvéért 1991. június 4-én, kedden. Aznap semmi rendkívüli. Azelőtt, meg azután se. Az országban ugyanakkor, s ugyanazon az eddig még nem is sejtett helyen ki és miért volt kíváncsi az időjárásra, közéleti, szakmai és felekezeti hírekre, közlekedésre, sportra, lottóra, tévéműsorokra, hobbira, lapozgatóra, véleményekre, ügyeletekre. Ki klikkelt és hányszor az utazásra, üdülésre, szabadidőre, pénzre, és még több pénzre, piroslámpás házra, iparra, mezőgazdaságra. Belekotort a reklámokba, olasz bútor, svájci bicska, vatikáni valuta, spanyol paprika, spanyolcsizma, spanyolnátha, spanyolviasz, feljöttek ezek a spanyolok az EU-ban, az egyszer igaz! Nyaraló eladó. Telelő megfagy (ha csőlakó). Bérleti jogot keresünk. Híradástechnikai és háztartási gépek javítása. Már megint elromlott szívógépünk, a Manci. Itt van Amerika! A szerdai Hold-Uránusz szextil sugároz biztos és egyértelmű jeleket, hogy mikor érdemes vállalkoznia. Vagy hogy mikor vesse be magát a szerelembe, és mikor a Dunába. Terheit jó árban elteherfuvarozza a teherfuvaros. – Dolgunk könnyíti, hogy sok helyen már csak egyetlenegy lapra tesznek fel mindent a helyi rádióban, s az országos hírcsatornákat (médiumok, spiritizmus) immár lehetetlen megkülönböztetni egymástól. Nem is lehet, nem is kell. Dehogyis köll! Egyformák. Továbbá az is e szimpatikusan unalmas állapotokat jellemzi, hogy a nemzeti gazdagok és a nemzeti szegények egyforma kitartással szidják a zsidókat és az idegeneket. A jelzősítés módját, jelzőik számát és elhelyezését leszámítva igazán semmi közös a két társadalmi végletet leképező populáció életében.

Gyuri bácsi egy rém kedélytelen feleség mellett (de inkább ellenében) élte le életét. Az asszony természetesen soha nem énekelt, még a lakodalmán se, a férfi szinte mindig. – Biztos, hogy ez népdal? – kérdeztem néhányszor tőle. – Hát persze – vágta rá szemrebbenés nélkül. Osztán miért? Hát csak abból, fijam, hogy én vagyok a nép!

Mindenki ül kis budijában és mereng.

– Feküdj a földre, te mocsok! Ott maradj, mert ha nem, szétrúgom a valagad! – mondja fülembe cérnavékony hangon egy legfönnebb hatéves kislány, aki a hátamon térdelve megkérdezi: akarod-e, hogy ismertessem jogaidat? Hagyd, mondom, mert tudom. Jogom van hallgatni, továbbá egy ügyvédre hivatalból, és így tovább. Ez a gyerek júdózik – állapítom meg magamban, amikor fölpattan, a hátára ejt, és minden erőlködés nélkül elindul. A többire nem emlékszem.

Ez a város olyan kicsi, hogy maximum három kilométer sugarú körben történt eddig még minden gyalázatos és minden nagyszerű dolog. Ez minden jó és rossz lehetőségünk végső határa. Ami ezen túl történik, az már nem mi vagyunk, azt már a jövevények követik el (értünk, ellenünk), vagy csak a személytelen idő. A kör peremétől, akármelyik pontjától számítva másfél kilométernyire található a szakrális pont, ahol a jó és a rossz kioltja egymást. Tökéletes nyugalom, semmi se rezdül. Beleköltözünk az isten szemébe.

Karcsikát le kell fényképezni, az apja át akarja vinni a határon. Karcsika most pont huszonkét esztendős, teste mint egy hét-nyolc évesé, értelme szerint másfél-két éves. Valami történt Karcsikával még amikor három-négy hónapos magzat volt. Megszületett, akkor még nem lehetett tudni, hogy baj van vele, de amint az évet töltötte, már látszott, kívül-belül. A fotós a gyerekágy fölé hajlik, amiben a huszonkét éves fiatal férfi gőgicsél. Kezében piszkosfehér rongy, rázza. Gugugugugugu. Nézzél rám, Karcsika, úgy na, most maradj egy kicsit, jól van na, puff! Megijedtél egy kicsit a blicctől, ugye? Nem mindennap lesz sztár az ember. Légy jó, nesze, ezt a kicsi rágót nagy szerencsével forgathatod a szádban, s ha nyersz, akkor pont.
Tulajdonképpen minden tönkrement ezen a testen és ebben a fejben. Ki se fejlődött, az öntudatot és éntudatot harminc méter vastag betonszarkofág borítja. A nagy semmit, mert a beton mögött fekete lyuk, ami a semmit nyeli. A fénykép, ami az útlevélbe kell, már megvolt, amikor telefonált a főorvos: elnézést, én vagyok a hibás. Egy másik kis beteg ágyához vittem, ezek mind olyan egyformák. Kérem, ne jöjjön még egyszer, van fényképezőgépem, még ma megcsinálom a képet az igazi Karcsikáról és postázom, így jó lesz? – Tökéletes – válaszoltam neki, és utólag mind azon gondolkodtam, hol itt a tökéletes.

Beteszel egy galambot a kalitkába, és amint (egy óra, egy nap, egy év múlva) kiveszed, természetesen az a galamb lesz. A gyerek lehajol, nem látom az erkély műkő borításától. Tesz-vesz, szöszmötöl, a szárnyak verdesése áthallik az ablakon. Valami turbékolás – kétségbeesett, lázadó, lehet, hogy belenyugvó, ezt most már nem tudom. Aztán csend lesz, a műkő lap egyik repedésében megjelenik egy vércsepp, lefut a falon. Tán négy vagy öt arasznyit megy lefelé, csillogva megáll. A gyerek most fölegyenesedik, megint látom. Kezében ott a galamb. Visszateszi a kalitkába. A turbékolás,. szárnyverdesés folytatódik.

– Legyetek jók mindhalálig – mondta az a seggfej, álszent nevelő az iskolában, miután végigpofozta a társaságot. – Elvárom tőletek, hogy azután is – tette hozzá egy Prekup nevű idióta, aki szintén álszent volt és ateista, valami iskolai komisszió elnöke, kantinfelelős. Otthon aztán a tükörbe nézett, mármint ez a Prekup, és nagyot ütött a pofájára: ha engem ezért följelentenek, hogy a halálon túli élettel foglalkozom, akkor kirúgnak a komisszióból, kantinból, megnézhetem magam. Nagy marha vagyok, az ám! Attól kezdve senkit nem buzdított arra, hogy mindhalálig, vagy hogy egyáltalán jó legyen, egy francot!

A szerető szeret. Diszkréten, mert felesége is van, csak itt né, a harmadik blokkban. Elbúcsúzott kicsiny, de hercig nőjétől, én akkor a messzi falvakat búvom hét végén, szerussz, jó legyél! Azzal átment a titkoshoz, akit a kínaiak második feleségnek mondanak, így mondták a Ming-dinasztia végnapjaiban is. Harmadikra sajnos nem telik ebben a hitvány világban, a fizetés olyan, amilyen, tudjuk jól mindannyian. Azt mondja Mucika Macikának, akár így, papucsban-házikabátban is levihetnéd a szemetet, hogy aztán az égvilágán semmi ne állja útját szerelmeskedésünknek. A férfi le is viszi, ki tudja, hol jár az esze, hazahajt feleségéhez, az elsőhöz. Úgy, ahogy van, egy idegen szemetesvödörrel a kezében. Belép, mit lát az előszobában? Egy vadiúj szemetesvödröt, a félig nyitott ajtó mögött a felesége viháncol, közbe-közbebrummog egy nagybőgőhangú férfi. Ezt csak azért, hogy ne tessék megijedni hasonló helyzetben, elvégre mással is megtörténik, hogy elnézi az ajtót.

*
Nagyon szűken vagyunk a lépcsőházban. Nem mintha eddig jobban megfértünk volna, de lehet hogy mégis. Amikor ki ezért, ki meg azért (és persze ki innen, ki onnan, ki ezzel, ki meg azzal) lopakodott haza, és a lépcsőház sötétjében egyik a másikat a szuszogása, köhécselése, mormolása, láncainak vagy csak kulcsainak csörgése alapján ismerte fel és azonosította. Ez a minden hely- és helyzetismeretet felülmúló képességünk néhanapján életmentőnek bizonyul; illetve megmenti az éppen vészhelyzetben lévő életét, ha már a földszinten bekapcsolja, és a tizedik emeletig járatja. Mint egy biztonsági rendszert, mint egy radart, feltéve hogy a tető alatt lakunk, ahol már csak a denevérek, és ahonnan csupán a csillagos ég. Életet is mindössze egyszer mentett volna ez a homlokunk elé, a sötétre összpontosító figyelem, utólag most beismerem. Amikor megjöttek a paplanvarró fiáért a hatodikra. A gyerek valami kanállopásba vagy kanáriröptetésbe keveredett. Semmiség. Minden jobb helyen bekísérik, jól megpofozzák és aztán hazahajtják az anyja szoknyájához. Szóval jön haza a kölyök, azok ott az ötödiken lesbeálltak, ami igazán nem nagy kunszt, fekete tehén az alagútban, ráadásul éjszaka. A kölyök a másodikon a fiatalok villámgyors biztonságával azonosította az örökre összenőtt szerelmeseket (lakás nincs, az öregek állandóan otthon ülnek és esznek vagy veszekednek), a harmadikon Kész nénit, aki a félig nyitott ajtóban hallgatózik. Persze hogy ő is mindenkit játszva azonosít – minden fölfelé igyekvőt és minden ereszkedőt.
Kész néni a ház ősanyja. A kőművesek, a szobafestők, a víz- és gázszerelők, a villamosságiak armadája még ott lődörgött az állványokon meg az állványok alatt, amikor megjelent, és nevét bekiáltotta az akkor még töksötét lépcsőházba: Kész vagyok!
Abban a pillanatban a teremtés befejeződött, és a melósok őt magasztalva fennen elhúzták a csíkot. Azóta háromszor, sőt négyszer is cserélődtek a bérlők egy-egy lakásban. Kész néni maradt, és maradt az örök sötétben fogant és megpecsételt konvenció is: tudtuk hogy ez az öregasszony mániája, s ebből nem csinált senki kázust. Nem cirkuszoltunk, nem rángattuk elő farzsebünkből az emberi jogok nyilatkozatát, amelyben egyebek mellett az áll (oldal, fejezet, paragrafus), hogy senki nem korlátozhatja mozgásában a másikat, mert minden ilyenfajta korlátozás: a személyi szabadság ellen elkövetett merénylet. Az egyéni szabadság farba rúgása. Az is igaz, a polgári öntudat e tűzijátékára Kész néni csipőből visszalő, amikor ezt mondja: eredjen már, ejsze kitettem a lábam a folyosóra, hogy uraságod nekem itt hasra essen …
No és a megfigyelés? A diszkrét, ámde kitartó figyelem a pincétől a padlásig, amely mindössze kétszer adta be a kulcsot, most ne részletezzük, mikor s hogyan. Erre is akad passzus az emberi jogokban, de minden jogos vagy több mint jogos vád: falra hányt borsó; különben is, ahol a közerkölcs szintjén él és hat a megfigyelés, nemcsak megkérik, de meg is zsarolják a polgártársat hogy megfigyeljen, nos, ott ki merné kifogásolni Kész néni államilag és hatóságilag védjegyzett-fémjelzett szórakozását?
Ment a kölyök, Kész néni még megjelent a monitoron, aztán mintha rövidzárlat vetné sötétbe ernyőstől a képet. Az ötödiken nem volt mese, a zsernyák ráugrott, de a kölyök fürgébb volt, félrekapta magát, és usgyi, lefelé! Pechére a ház előtt elakasztotta egy hülye stréber civil, a zsernyák meg, aki ezalatt odaért, puff! Maguk is látták hogy késsel ugrott nekem, mondta, miközben a még füstölgő stukkert visszatette a pisztolytáskába. Látták, és ezt tanúsítani kell majd, ne én maradjak a szarban.
Erre becsukódott egykettőre minden ablak, és azóta is csak viccből nyitogatják némelyiket, általában a legtávolabbit. De ennek nincs jelentősége, egyáltalán semmije sincs. Olyan, mint egy szegénylegény, sarkáig kitárt Rózsasándor a szamosújvári börtönben, széllelbélelt Angyalbandi a huzatos bitófán.
Történt, ami történt a gyerekkel, egy ideig megsokasodtak a suttogások, csoszogások, kopogások, krákogások, lánccsörgések a lépcsőházban. A nyáj a bot mennydörgő suhogása, a farkas üvöltése ellen úgy védekezett, hogy összefarolt és megállt a sötétben.
Ami kívülről bolyhosságnak tűnik az infravörössel földerített célkereszten át nézve, az belülről mindenképpen tömörség, tehát az erő és az ellenállás képzetét aládúcoló valami. Már csak azért is jó volt a lépcsőházban járkálni – egyesével, kettesével – sifitelni a láthatatlan mozaikkockákat, hozzáérni tiszta véletlenül a másikhoz, s az egész olyan természetes volt, hogy még bocsánatot se kellett kérni.
A négyszögesített spirálon (mert ez a lépcsőház, attól is függetlenül, hogy soha nem látta még senki. Ablaka nincs, és a világítás menthetetlenül leégett még mielőtt kigyúlt volna) mindenki le- s fölmegy napjában legalább kétszer, de inkább többször. Nem érintkezünk egymással, nem érintjük meg a másikat. Nem akarunk senkit és semmit azonosítani. Ez a befelé fordulás nemcsak a kinti világ iránti közöny, mindazé, ami e tágasnak is mondható világ leltárában megjelenik, hanem a sötétség semmibevétele. Ha nem is lefitymálása, mindenképp indulattalan és nem tudatos kirekesztése érdeklődésünkből. Nem túlzok, ha mondom: életedből és életemből.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 17

Zsebregény / 16

Zsebregény / 15

Zsebregény / 14

Zsebregény / 13

Zsebregény / 12

Zsebregény / 11

Zsebregény / 10

Zsebregény / 9

Zsebregény / 8