Oláh István: Zsebregény (14)

Ágnes. A név sok évtized után is izgalomba hoz. A Mezőség egy kicsi falujában élt valami rokonságunk. Az ötvenes éveit taposó özvegyasszony, aki azon a héten, míg ott nyaraltam, az istálló paticsfalát taposta, majd a jócskán magasított falakat finom agyagos sárral megtapasztotta. A szomszéd, akit Grigorica bácsinak hívtak, átnézett a kerítésen, s az épp a falakon álló asszony hirtelen szétvetette lábát, térden alul érő szoknyája alól olyasféle sistergés hallatszott, mint amikor patakparton, súgó közelében nézelődik az ember, és szinte abban a pillanatban vékony ér kezdett folydogálni a taposással tömörített falon. Az asszony harsányan felnevetett, és Grigorica bácsira, rám se pillantva folytatta munkáját.

Az arisztotelészi logika szerint – s ez a klasszikus logika – A vagy egyenlő B-vel, vagy sem. Harmadik lehetőség nincs. Úgyhogy nekem ne tessék hablatyolni, hogy úgy egyenlő, hogy mégsem, és nevelés, némi előítélet s főleg optika dolga, hogy egyszer így, másszor meg úgy. A valóság sokkal bonyolultabb, sziszegik a ködösítők, te pedig egy primitív dogmatista vagy, változatlanul kitartasz az arisztotelészi logika mellett. Ez a feketén-fehéren látás kortól s a dikció divatjától független dicsérete, és tudd meg, erre is szükség van.

1943 késő nyarán, amit rossz kedvében koraősznek mond az ember, jöttek haza öregeink. Karády énekel minden ablakban, a Zserbóban fagylaltoznak, a Lánchídon egy 1934-es Opel halad át éppen. A nyilasok még nem vették át a hatalmat. A tábornok előrehajol, azt mondja a sofőrnek, nem árt magának tíz nap szabadság, fiam, ha jól tudom, erdélyi. Hazamegy, megnézi az öregeket, megvannak-e még, jobb kedvre deríti az asszonyt, azzal vissza!

A tizedelők újabb áldozata egy erdélyi, s épp a kínai vendéglő előtt. Malteres zubbonyával, másfél atmoszférával a fejében. Előbb felépíti az országot, aztán meg kiissza, így indult el otthonról. Zsebéből kilebben egy ezres, egy csöves észreveszi, rávetődik. Az ő emlékére pálinkáznak egész délután. A kínai vendéglőben aznap már a második majom agyát kanalazzák ki apró, szertartásosnak mondható mozdulatokkal. A majom kezdetben jól érezte magát. Elkábították, bár tudtommal az EU-s normákat csak a sertések, borjak, juhok és szárnyasok vágóhídjain alkalmazzák, a majom nem jelenik meg a keretszabályzókban, sem a metodológiában. Ettől függetlenül minden oké. Jin Jang kisasszony is jól érzi magát, őt is elkábították körülbelül akkor, amikor a majom már nem érzi magát. Divatba jött ágyba bújni aprótermetű mongoloid szépségekkel, akiket rendszerint apró termetű élő majmok kikanalazott agyával szokás elkábítani. A kábulat nagyjából addig tart, míg az emésztés is a „belek alagútjain”. Nagyjából egyszerre három, bágyadt fehéren világító lélek indult az utcakereszteződésből a magasba: a két majomé, illetve az erdélyié. Honnan tudja majd a kapuőr, hogy melyiket kell beengedni a háromból? Ha igazat adunk Platónnak, akkor ez egyáltalán nem probléma, mert az állatoknak nincs is lelke! S amit a pogány filozófus elkezdett, azt a keresztény rendszerint be is fejezi: ha nincs lelke, akkor nem is üdvözül, mert ez kizárólag a lélek esélye és képessége az örök életre. Úgyhogy végre megnyugodhatunk, a mentők is elhúztak, egyenesen a hullaházba. Nem fogják összetéveszteni senkivel és semmivel, mint ahogy eddig se, sőt, állítólag ezerszáz éve nagyon jól tudják, kicsoda-micsoda szerzet az erdélyi.

Egy székelyföldi kisváros buszpályaudvarának betonkorlátjára valaki fekete festékszóróval rásziszegte a székely-magyar eredettörténet számunkra nagyon is hízelgő szentenciáját. Hogy székely szarta a magyart. A csupaüveg-csupahideg váróterem ablakából a körülbelül százötven esztendős bölcsességre lát székelyünk és megnyugszik. Az óvatos, de érthető körülírás, amely természetszerűen behelyettesíti az egymondatos szöveg szókimondó nyerseségét, azt kellene érzékeltesse, hogy ki jött korábban a világra, s a másodszülött hogyan. Csak találgatni lehet, miért fújja földink a fekete lángot korlátaira, amelyek korlátaink is. Nem az elsőszülött fölénytudatának korlátai, mert az – a fölény s tudata – korlátlan.
Míg csak ki nem menekülünk a nagyvilágba. De itt, a Székelyföldön magunk vagyunk. Mi választjuk a dózsét, a városi tanácsot, mi adjuk az utcák nevét, mi vagyunk a föld sója, borsa. Mi úgy beszélünk, ahogy akarunk, és természetes, hogy úgy akarunk beszélni a törvény előtt, a boltban, a hivatalban.
Mi köze dózseségünknek a lángszórós felirathoz? Hát csak annyi – és e pillanattól kezdve szabadon találgatunk a Kriza János gyűjtötte népmesék kezdő formulájához ragaszkodva -, hogy az illető elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba. Minden népmesén innen és túl a konkrét családtörténet ebben az indulásban ismétli magát: a nagyvárosban ismertem meg nagyanyádat – mondogatja apó -, a Vízivárosban volt cseléd, én meg jeget hordtam nekik, hajaj, mikor! Nagymama és nagytata megboldogult lány-, illetve legénykorában szomszéd falusi volt, és meglehet, soha nem találkoznak, hacsak a nagyvárosban nem.
Ezzel a legény föllépett a buszra, s ha szerencséje van, minden jégnél időállóbb munkákra szegődik. Mindamellett nincs akkora fantáziánk, hogy megelőlegezzük: nagyapjához hasonlatosan ő is fölfedez egy szomszéd falusi lányt, akit száz év múlva a család ősanyjaként emlegetnek majd, és mindannyiszor hozzáteszik: ha ők ketten nem találkoztak volna a milliós nagyvárosban, akkor most mi sem ülnénk itt, az asztal körül!
Hol, mikor csorbult az utazó fölénye, alighogy elhagyta a várost, a vidéket? Orbán Balázs mind mondhatta, hogy Udvarhely nem a teljes világ, mellette ott van még Maros-, sőt Aranyosszék, átellenben meg Csík- és Háromszék, valahol egészen lenn pedig a Barcaság… Ha a marosludasi hegyen kezdődik a hacacáré vagy a tordai nagytemplom falainál, ahol három és félszáz évvel ezelőtt kimondták – először Európában! – a vallásszabadságot, ami viszont még Erdélyben sem jelenti a nációk szabadságát, mert az unitáriusok, akárcsak a katolikusok, a reformátusok magyarok ugyebár, de hol vannak az ortodoxok?, ha tehát ott kerül élbe valakivel, a helyszín még mindig az ismeretlen, de szűkebb pátria. És akkor a festékszóró is ennek megfelelően működik. A kor s a kortárs kötött jelzőit írja az egymás mellettiség purparléjában, visszanyilazva a bozgor, szittya, netán ázsiai hun kifejezésekre. De nem, az utalás a közös eredettörténetre egyértelműen lokalizálja a sérelem helyszínét. Ezek szerint az álomlátó farzsebéből a negyedik típusú találkozás pillanatában egy csészealjlakó kiemelte az útlevelet teljes vagyonával, háromezernégyszáz forinttal egyetemben. Mindez még a Keletinél történt, s az illető a villanyfának dőlve azért látja korábbi álmát, mert ebben az álomban a tettes is ott van, mindmáig észrevétlenül. Vagy már elszegődött a budai soron (a Vízivároshoz közel!), a munka is jó, mert jó pénzt ígértek, de nehéz, mint általában a kubikolás. És a szombat is eljöve, de kifizetés nem jöve, sőt örökre elmarad. Netán a rokonság tessékelte a Metró-hotelbe a vidéki rokont, aki a Déli pályaudvar alatt a napi információzuhatagra hajtja fejét, két profimód szerkesztett napilapra? Az egyikben a határokon túli magyarságról írnak éppen. A másikban is. Hogy olyasmivel szerencséltette egy újabb típusú találkozás, amit otthon is csak orcapirulással és félszavakkal szokás sejtetni, nos, ez kizárt, mert a világjárónak pénze nincs (lásd az 1. sz. helyzetváltozatot). Végül is minden megtörténhetett a félmúltban velem, veled, vele, amint nagyjából minden meg is történt velünk, velük. Veletek is, ez a ragozás demokráciája. Aztán amikor befutott a visszabusz a kisvárosi pályaudvarra, valaki utolsónak szállt le fekete lángú betűivel a régtől ismerős koraéjszakában.

Óvakodj az AIDS-től, mert ha nem, úgy jársz, mint a Queen! Akkor én is olyan szépen éneklem a Barcelonát meg a többit? Olyan meghatóan, és világsztár leszek? Nem, te is halott leszel, te marha. Radírozd ki világképedből a pirosbugyogós lányt, de gyorsan.

Azt mondta a felséges császár a csíkiaknak: csak engem játsszatok, hadd kerüljek plebejusi figyelmetek középpontjába! Mire a csíkiak: szó sem lehet róla. A tandráma azért tanít, hogy valóban dráma legyen belőle. Ha jól meggondoljuk, minden tanítás dráma, ami egyszer a történelemről szól.

A mozgólépcsőn megtanultunk állni, az állólépcsőn mozogni, s ez nem kevés! És még valami: a természet mindentudó. A háborúban megtizedelt férfilakosság például 10-12 esztendő alatt pótlódik. A békében megtizedeltek tömegét valamivel nehezebb pótolni, de ez sem elképzelhetetlen.

Ha még nem untuk meg a helyzettudatból fakadó értelmezéslehetőségeket, akkor tessék köldöknézőbe menni. Hogy mi vagyunk az ütközőnemzet (háborúban) és a hídnemzet (békében) a Kelet és Nyugat között. Szó sem lehet ilyesmiről, egyrészt mert önzőbbek vagyunk, semhogy képesek lennénk bármilyen világpolitikai vagy kontinentális szerepvállalásra. Meg aztán milyen egy törpeállam? Még bár Hófehérke szerepét se játszhatjuk el, mert ez már több mint nemi eltévelyedés, s leghamarabb a többi törpe nem veszi jónéven.

Homér újabb szokása, hogy bekapcsolódik a tévéműsorba. Ezt újabban úgy hívják: interaktivitás. Miért iszik? – kérdezi a „sómen” egy alkoholistától, a kérdésre természetesen Homér válaszol, magát a kérdezettet is megelőzve: Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva. Egy házasságszédelgő volt az esti társalgóműsor fénypontja, akkor meg, karszékében üldögélve, arcpirító dolgokat mondott, ilyesmiket: a harmadik feleség gyapja sokkal természetesebb, mint a másodiké („a gyep, amit állandóan nyírni kell”). Ezek után természetes, hogy a lehető legtöbb nőt begyűjti maga köré az ember, nemcsak a szeretkezés, de a hasonlítgatás és főleg a különbségek izgalmáért is. Mi minden nem volt Homér e minden esti szereposztásban! Tűzoltó Velencében, önmagát is eltüntető bűvész, lánchídi öngyilkos, a Himalája meghódítója, a Fehér Ház fekete szelleme, extróger és exkancellár, klónozott magzat a retortában, Hab úr, aztán meg polgártárs a forradalom tortáján, s ez még semmi! Amikor Trianon áldozataként jelent meg (önmaga s a nemzet előtt), egész éjjel nem jött álom a szemére. Megcsonkítottak, s én hagytam magam, Európa is hagyta, suttogta a sötétben, és kezét végighúzta a megcsonkítható részeken – a Partiumon, ő, persze, belső-erdélyi -, de szerencsére minden a helyén volt. Hát nem blaszfémia? A megaláztatás profán mítosza, vigaszdíj pedig a magyar feltámadás ígérete.
– Ön is betétet használ az első erősebb napokon? – kérdezte ebben a pillanatban a televízió, mire Homér gondolkodás nélkül rávágta: igen!

Kakó bá és Feri bú: két testvér. A hatvanas években nyolcvanon felül voltak, az egyik Amerikát megjárt székely kovácsmester, aki boldogtalan volt, mert senkinek se kellett már a kovácsoltvas. Összekaparta valahogy a hajójegyre valót, hazajött. Annyija azért mégis volt, hogy a zsindelyt cserépre cserélte a házon. Elvásott a kút stiftje. A gémeskúté. Az egyik ütötte, a másik föléje hajolva figyelte. Hát nem orrbavágta a testvérét, svungból, a nagykalapáccsal? Tisztára tönkrement az arca, mint amikor egy tükörbe ököllel belevág az ember. A szomszédasszony úgy kacagta, hogy szabályosan odapisilt, ment hátra a kertbe, és húzta maga után. Colorado Street a krumpliágyások között. Az ajtóban Nénje, aki minden nőies foglalkozást utál. Olyan, hogy nő is lehetne, meg férfi is, de ő inkább kőműves, két kezével rakta fel a házat. A németek visszavonulóban voltak, felmászott az állásra, ott vakolt. A katonák meg füttyögtek neki, különféle derűs trágárságokat kiabáltak. Néhány nap múlva az oroszok jöttek nagyjából ugyanazon az úton. Nénje még mindig vakolt. Fütyülni ők is fütyültek, ám gyanús gyorsasággal békén is hagyták, ami kész csoda volt.
Az oroszokat megelőzte hírük. Két történet forgott közszájon akkoriban: hogy az orosz beleengedett egy sorozatot a berregő vekkerórába, s a másik: hogyan ment végig egy teljes század a gödei molnár feleségén. Nem voltak valami jó idők, az egyszer százas. Most már tudom, hogy Nénje mutáns volt.
Nénje megemelte az új ház cserepeit. Amíg csupaszok voltak a fiókák, nem ért hozzájuk. Amikor tollasodtak, megfogta, hopp! Levitte, egy feketeribizli-bokor fölött a nyakukat egy kicsit elmozgatta, a küpüket le, akkorák voltak, mint egy naposcsibe. Kibelezte, krampuszlábacskáikkal fölfelé, jó paprikás lesz. Az utca gyerekei pedig ették, a lé kétoldalt lecsorgott állukon. Utána zöld almával dobálóztak, valaki eleresztett egy követ is, amivel kidobta egy kis kopasz kölyök szemét.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 13

Zsebregény / 12

Zsebregény / 11

Zsebregény / 10