Oláh István: Zsebregény (17)

Erdély legújabb összevisszaságairól. Mi légyen Erdéllyel? Ezt nem a jó isten kérdezi, hanem egy székely hidalgó. Beállt a seregbe, és most dönteni kell. Fejedelemség legyen, amit majd ő, vére hullásával. Ha pedig principátus lészen, akkor kivel szövetkezik s ki ellenében? Patagóniával meg a Húsvét-szigetekkel természetesen semleges, bármikor barátira fordítható kapcsolatot ápol. Közeledjen-e a románokhoz? Távolodjon? A magyarokkal megvolt az unió, s a két világháborús békeszerződések ezt a kétdátumú uniót törték össze. Százados úr, sejhaj, százados úr, sejhaj, ha felül a lovára. Egy herflis elhatározta, hogy addig herflizik, míg Erdély autonóm lesz, esetleg fejedelemség. Ezért gyephokizik a gyephokizó. Ó! Ezért teniszezik egy teniszező. Ő! Kerekezik a kerekes. Hess. Az önrendelkezésre márpedig szükség van, épp úgy kicsiben, mint nagyban.

Apám és a nyitott kocsiablakon behajló százados története, hogy ott találkoztak az ötven perc múlva összeroskadó hídon, smafu. Az az igazság, hogy Bukarestbe mentek, ebből tiszta kár s vétek valami valachofíliát kibogozni. Apáméknál nem úgy tevődött, hogy szeretjük vagy utáljuk a románokat. Apámék tudomásul vették, hogy Erdélyben rajtunk kívül még mások is vannak (véletlenül? készakarva?). Bukarestben pedig szinte csak ők, hiába tért vissza valami okostojás a Guiness-rekordként is tálalható felfedezéssel: Bukarest a legnagyobb magyar város Romániában, mert százezer magyar lakik a „Dambovitza” partján. Bukarest változatlanul a legnagyobb román város, ahová apám és öccse a több pénz reményében ment. Utaztak egy napot s egy éjszakát, mindez elég ahhoz, hogy az öreg ne álljon ott a hídon egy 1934-es vagy hányas Opellel, amelynek ablakán behajlik a százados, és azt mondja, húzzon haza, fiam, csináljon egy gyereket az asszonynak!
Ami úgy is lőn, hogy megtörtént a nőn, mondaná a narrátor. A kórusvezető a 2300 éves tragédiában.

Gyapjas az ég. Mintha egy hasban feküdnék.

Ortó Manus, az ortopédus fölfedezte a lyukat, mint közösségformáló erőt. A lyuk történetesen egy födetlenül hagyott akna volt a Gyár utcában, amely mint neve is mutatja, igen jó forgalmú hely. Ortó Manus házacskájában élt boldogan, ámde annál szerényebben, míg egy éjszaka valami ócskavasgyűjtő el nem lopta az aknatetőt. Tél volt, későn virradt, s a hajnali töksötétben legalább egy tucat gyárba igyekvő melós lábát törte. Ortó Manus, az ortopédus csekély hárommillióért gipszelt a város kórházában, és amikor a mentők besivítottak gyors egymásutánban húsz pácienssel, és mind az ő utcájából, mi több, az ő háza elől, s ez így ment a második, harmadik huszonharmadik napon is, hogy a gyár leállt, mert a kétkeziek, irodisták már mind gipszben feküdtek, ki otthon, ki meg a kórházban, azt mondja Manus: na kész, én ezt a tömegbalesetet elfogadom spontán közösségszervező elvnek. A mormonok, a másként (vagy ellenkezőleg, ugyanúgy) gondolkodók, szakácsok, diplomaták, leszbik, régipénzgyűjtők, szabadkőművesek rég hogy együtt fordulnak elő, újabban neten tartják a sokszor életre szóló kapcsolatot. Mi lenne, ha a Gyár utcában balesetet szenvedettek nem is kicsiny csoportját bejegyeztetnénk, mégpedig ezzel a programmal: bennünket még a gipsz se gátol a politikai pártok és a piacgazdaság építésében! A mozgalmat (pártot) minden hepciáskodás nélkül bejegyezték, miután Ortó Manus kellő számú tagsági aláírássál igazolta, igenis van helyük a nap alatt. A legújabb hír szerint most abban jár, hogy privatizáljon. Egy magánfektetőt épít (EU-s támogatással) házának udvarán, a helyi napilapban már megjelent a hirdetése, apróban: nem alkoholizáló kőművesek és becsületes, jó magyar csontkovácsok jelentkezését várja ezen és ezen a telefonszámon. Amikor az egyik szomszéd megjegyezte, hogy be kellene födni a közveszélyes aknát, Ortó Manus felüvöltött: ez a párt ellen elkövetett aljas támadás, s a gazembert csak azért nem nyilvánítjuk persona non gratának, mert a gipszelőnkben szeretnénk látni mihamarabb. Akkor aztán megnézheti magát!

Kicsi fiam, meg kéne már egyszer komolyodnod, ezt nagyanyám, született Nyerges Vilma mondja, nyilván ő se komolyan, s ha mégis, lehet, hogy nem fogadom meg, bár nagyon szeretném.

Ez egy mindmáig figyelmen kívül hagyott szöveghelyzet. Ott sétál Justh Gyula, a függetlenségi párt elnöke Valentsik doktorral a főtéren. Az állomáson már megvoltak a díszbeszédek, a céhek zászlóik alatt vonultak ki, Nagy János pedig a helyi, függetlenséggel politikai házasságra lépett polgárság nevében megígérte, hogy a harci lobogót a város soha nem hagyja el! A lovas bandérium után a Justh-párti vöröstollasok jöttek, szemre egyáltalán nem csúnya népség. Mindezzel meg lehetett elégedve a nagy látogató, nemkülönben az ebéddel, amely egyesek szerint vacsora volt, lévén hogy az estébe nyúlt. Jó ebéd volt a Budapest szállóban (amit pontosan tíz év múlva egyetlen nap leforgás alatt át is keresztelnek Bucureşti hotelra). Megállnak a millenniumi emlékmű előtt, azt mondja Justh: tudod-e te Feri, mit nem bírok bennetek minden marha nagy becsületességetek ellenére? – Mellett – veti közbe Valentsik, mire a kegyelmes úr megismétli: ellenére. Szóval én azt nem bírom bennetek, hogy olyan rajongók vagytok. A rajongás nem a legrokonszenvesebb valami ebben a kiábrándult korban. Arra viszont jó, hogy az embert retardáltnak nézzék, úgy is bánjanak vele, mint valami hülyegyerekkel. A miénknél civilizáltabb országokban utoljára ötszáz évvel ezelőtt még megvolt ez az egyéni, sőt kollektív képesség, amit aztán máglyán égettek meg. – Csak nem az orleans-i szűzre gondolsz, kegyelmes uram? – De biz én rá, senki másra. (Ami azt illeti, körülnézhetünk az itthoni helyszíneken is, mondta magában a vendéglátó, szüzek vannak itt is, bár nem ez a culoeur loca1.) Justh folytatta: ha szabad kérnem, ezentúl ne legyen rajongás se nagyban, se kicsiben. – De hát ti is rajongók vagytok, és nem kisebb ügyért, mint a függetlenség, Deákékkal száznyolcvan fokos ellentétben. Szerintetek nincs kiegyezés, se dualizmus, a Monarchia eleve olyan, mint egy érvénytelen házasság. – Ez nem rajongás, ez csupán csak alternatíva – mondta erre Justh, majd folytatta: nem morál, sem etika, egyszerűen csak alternatíva. S hogy mire gondolt, meglehet, a székelység sorsával szoros közelségben, nem annyira fontos, mint amire nem gondolt az emlékezetes látogatáskor. Utólag bevallhatjuk, a magyar polgári újkort egy csomó nem nagyon szerencsés alternatíva kísérte hű ebként.

Enyhén naftalinszagú úr kérdezi szinte csak mellesleg Kaptafejeőt, a városi ipartestület elnökét: csak nem a nagy Justhot látják szemeim? – Juszt is Justh – válaszolja erre nagyon szellemesen Kaptafejeő, majd a beavatottak mindentudásával hozzáteszi: ő most azért jött városkánkba, hogy fellázítsa legalább annyira Deák, mint a deákizmus ellen a jónépet.
A bejelentés pont jókor jött, negyvenhárom évvel a kiegyezés után, amikor minden visszájára, s mi visszáján volt, színére fordult. Addigra már Ferenc Jóskából, a kelet- és közép-európai Edward királyból nyájas, népeinek boldogulását kormányzó császár és apostoli király lett. Erre érkezett – pont jókor! – Justh városunkba, ahol volt egy jó ebéd, egy tucat torokkköszörüléses szónoklat „a haza javáról és felemelkedéséről”, „a magyarság szent és nagy hivatásáról ebben a felbolydult világban” és persze „a székelység szerepéről az egészséges nemzeti fölfejlődésben”. Független pályán! Érdekes, hogy a székelység kettős szerepvállalásban jelenik meg, ami esetleg megtévesztő is lehet! Hol „előcsapat” (a honfoglalást is megelőzve), hol „utóvéd” (a Kárpátokon túli világ felé). Ha mást nem zavar ez a kettős helyzet- és küldetésértelmezés, holott elől is, meg hátul is egyszerre nem lehettünk, bennünket tényleg nincs miért.

Justh folytatja (ez még a séta Valentsik doktorral, lassú körjáratban megkerülték a millenniumi emlékművet): e legjobb esetben is gyermeteg rajongásról jut eszembe, ahogyan ti János Zsigmond fejedelem kezére adtátok Pálfalvi Nagy Györgyöt meg Gyepesi Ambrust. Már az szar dolog volt, bocsánattal legyen mondva, hogy a fejedelem, Erdély princepse ellenében a mindent ígérő osztrák Ferdinándhoz pártoltatok. Szabadságjogaitok visszaállítása zsibvásári érvelés. S amikor beijedt a társaság, ti magatok fogtátok el a két vezért, mert Bánnak volt annyi esze, hogy még idejében meglépett. Ti választottátok meg, ti adtátok tálcán hóhérkézre. Ez volt az 1562-es felkelés, aminek szégyenéül megépíttették veletek a Székely Támadt várat. Nincs messze, sétáljunk egyet a Csonkavárig! Mire Valentsik doktor: Gyula kedves, ne is folytassuk. Lehetünk infantilisak, sőt hülyék, de nálunk a szabadságnak nincs alternatívája. – Elnézést, a szabadság illúziójának – válaszolta erre epésen Justh, mert az igazi szabadságban soha de soha nem volt részetek, még ha azt hiszitek is.

December 31. estéjén teljesen elcsitulnak a határok Kelet-Európában, még Románia felé is. Délen és északon, keleten és nyugaton. Kocsik sehol, és nagy pelyhekben hull a hó.

A vágás előtti pillanatot, a hús félelmét hányan, de hányan átélték a háborúban, kocsmában, egyéb professzionális vagy alkalmi ölőhelyeken. A húsban feszültségeket kelt a félelem, annyira, hogy nem ritkán szinte ehetetlenné válik. Még tiszta szerencse, hogy nem vagyunk emberevők, mi a civilizált Európában élünk. Ezt akár Milosevic egyik tábornoka is mondhatta az utolsó Balkán-háború akármelyik napján, miközben egy bosnyák falu teljes lakosságát az árokba lövette.

– Hát, ami azt illeti, nem nagy ez az ország, de szép. Hamarjában nem is tudok egy másikat, amire azt mondom: itt szívesebben élnék.
– Ott – javította ki a másik lovas az előbbit -, mert az itt, nyilván a mi hazánk.
Nos, az ott a patakon túl kezdődött. Más világ, más emberek. Vagy csak a világ, csak az emberek.
A két lovas szolgálatot teljesít. Egy hétig minden délben a forrástól indulnak, s este, rendszerint már a patak beömlésénél távcsövezik a tájat. A térkép léptékrendszerében számolva pontosan huszonnyolc kilométer-hatszáznegyven méter a zóna. És mi történik a patakkal? A patakkal semmi sem történik azon kívül, hogy fölszívódik egy még nagyobb patakban, amit (a térképre pillantva) bízvást kicsi folyónak mondhatunk. A nagy patak (vagy kicsi folyó, optika kérdése az egész) északról délre halad, s ahol az országhatár nyugatnak fordul, egyszerűen kinnfelejti magát a szomszédos államban. Ha ezt egy honpolgár követi el, azt mondjuk, disszidál. De itt szó sincs lelépésről, a tiltott sáv éjszakai megkísértése emberi dolog, s a bűnvádi minősítések bármelyike hidegen hagyja még a folyócskát is. Az őröket nemkülönben.
– Valami zörög a cserjésben – áll meg az egyik lovas. Biztos, hogy ők, emlékszel? Itt, vagy fennebb, vagy lennebb.
– Azért meg kellene tanítani kesztyűbe dudálni ezt a patakot – mondja a másik, mintha nem is hallotta volna, mire figyelmezteti társa. – Ha rám bízzák, én megtanítom, meg én.
– Ne mind taníts, a tanítómesterek kora lejárt. Meg aztán milyen a kesztyű, ha dudál? Te hallottál már kesztyűt dudálni?
– Én nem azt mondtam, hogy a kesztyű dudál, hanem kesztyűbe dudál.
– Kicsoda?
– Kicsoda, ki, hát ez a patak, amelyik ukmukfukk lefut a mi térképünkről. Átfut az ellenség térképére.
– Mondd csak, szükségszerűen, netán véletlenül köt ki az ellenség térfelén, akarom mondani, térképén?
– Mindig egy szükségszerű véletlennel zárul a kaland, mint olyan, a szomszéd is arra való, hogy ellenség legyen. Látásközelben. Karnyújtásnyira. Nem kunszt, ha a kicsi zöld marslakók ellenségesen viselkednek velünk és viszont; a java akkor következik, amikor megjelennek és éjjel benéznek az ablakon, és te azt hiszed, álmodsz, valójában az ellenséged látod.
– Mi nem nézhetünk be az ő ablakukon? S ha benéznénk, minket ellenségnek mondanának álmukban, amely tulajdonképpen a legéberebb ébrenlét? – kérdezte a határőr, aki úgy látszik, egy kicsit nehézfejű volt.
– Mi még nem fejlődtünk oda technikailag, hogy benézhessünk a marslakók ablakán – mondta a rangidős, s ezzel a kérdés le volt zárva.
– Valami zörög a cserjésben – ismételte meg társa az oldalpillantást -, biztos megint itt vannak, csak mi nem látjuk őket.
Azzal fegyveréhez nyúlt, ezt a reflexmozdulatot főleg az idősebbek ismerik, akik megjárták a világháborút. A mozdulat: reflextüzelés. De kire, mire a senki földjén, senki-semmi határán, amelyet mint a lakott világot, fákkal, bokrokkal, kövekkel, honcsoktúrásokkal szórt tele a természet, és ami mégis annyira más, mint a benépesített vagy benépesíthető világ. Itt mintha betonból volnának a fák, a cserjék, a szögesdrót. A honcsoktúrás egy-egy ólomkráter, s a cinkék a levegőben cinből, a verebek szürke vattából, a füsti fecskék a semmi füstjéből… Nem tűnt fel neked semmi?
A kérdést követően a határőr egészen fölrántotta a ló zabláját, annyira, hogy az már két lábon táncolt, s mintha ragyogó hályog fedné szemét: csak a zománc fehérje látszik.
– Ne kínozd azt a lovat, akár van valami a cserjésben, akár nincs, így nem bánhatsz vele.
– Jól van, de esteledik, s a nagy dolgok mindig este, éjféltában szoktak megtörténni ezen a szakaszon – mondja az idegesebbik.
– Ugyan mi, halljam? Hisz még nem is voltunk a világon, amikor itt legutoljára történt valami. Néha erre gondolok, és szinte kívánom, hogy történjen már valami megint. Amíg nem történik valami, nincs jogunk a történethez se.
– Miféle történethez?
– Hát, ami megtörténik veled vagy velem, velünk. Utoljára a múlt őrjáratot megelőző, s tán azt megelőző őrjárat idején történt valami, de hogy mi, pontosan nem tudom. Azok mondták, akiknek joguk van a történethez, mert velük megtörtént, és ami megtörtént, amellett nem lehet csak úgy elmenni, mintha meg se történt volna.
Nos, megnézzük őket. Igen, ott a határcserjésben, senki földjén. A hold feljött. Telehold. Óvatosan széthajtogatták az időtlen cserjés ágait. Ott állt megint a falka, mintha bronzból öntötték volna valamennyit. Legszélén a fiatal hímek, kék holdfénnyel agyarukon. Középen az árnyék és a hímek oltalmában az anyakocák, és apró sivításokkal a csíkos kismalacok. Leghátul, a nagy fa legsötétebb árnyékában ott dőzsölt a Kényúr, a társadalom vagy csak a törzs despotája. A Kan. A Vezér, aki bármit megengedhet magának és bármit megtilthat másnak. Egy kidőlt fatörzsnek támaszkodva vakarózott, nem is, láthatatlanul beleolvadt a tájba. Kitéphetetlenül és örökre, vagy csak addig, amíg meg nem jelenik a gyér fényben a nála is erősebb hím, ugyanazt a fegyvert használja a párharcban, mint ő – kunkori agyarát, és az az agyar erősebb, mint az övé, mindennél és mindenkinél erősebb – mint a szenvedély, mint a hatalomvágy, mint a téboly.

Az üveg hűtőpult fölé hajlik, azt mondja az eladónak: azt kérem! Rámutat Hófehérkére, aki mínusz tizenhét fokon alussza örök álmát közszemlére téve, de még ez se zavarja. – Megkérdezem a főnökasszonyt, mert úgy tudom, hogy dekoráció… – Rosszul tudja, fiam, egy halott soha sehol nem dekoráció! Tessék csak kivenni a hűtőből, megmérni és ideadni, mert ha itt kekeckednek, meg se állok a fogyasztóvédelemig, és akkor aztán megnézhetik maguk! Mit volt mit tenni, Hófehérkét kivették az üveg alól, lemázsálták, perc múlva már egy kocsi csomagtartójában utazott az ismeretlenbe. Erre bezzeg nem gondolt sem a mesemondó, sem pedig a hét törpe.

Akarsz-e műkedverő hasbeszélő lenni, kisfijam? Há má hogyne, igazából erre születtem. Ráadásul csufadék se lesz több, mint volt tennap.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 16

Zsebregény / 15

Zsebregény / 14

Zsebregény / 13

Zsebregény / 12

Zsebregény / 11

Zsebregény / 10

Zsebregény / 9

Zsebregény / 8