Mikor hallom a globális vádat, hogy a magyar nomád vándornép, lovas nemzet, amely nyereg alatt puhította a húst és Európát fenyegette, akkor fojtogató gombóc képződik a torkomban. Valóban? Ilyenek lennénk? Ez lenne az objektív képünk, hogy ha egyszer becsületesen, hosszabban elnéznénk magunkat a tükörben? Pedig az szinte biztos, hogy jöttünk valahonnan, sokak szerint Ázsiából. Szinte mindegy már, hogy halszagú rokonként vagy ujgur-török ivadékokként, mert a leendő – mai – hazát bizony-bizony, le kellett ám rohanni, meg kellett hódítani. Mi azzal vigasztaljuk magunkat (bocsánat, ha valakit megsértenék vele), hogy a honfoglalás tárgyát képező csodás síkság – egyesek szerint tejjel-mézzel folyó Kánaán – üres volt, lakatlan. Már-már bennünket várt. Hogy elfészkelődjünk rajta és belakjuk. Kijárt nekünk! Most meg úgy teszünk, mintha öröktől fogva ugyanaz az égbolt – a „nagy magyar ég” – fedte volna le a hazát, hogy akik időben jóval mögöttünk jönnek (valamilyen oknál fogva), szintén galoppban, bár csak gyalogosan és kétségbe esve, űzötten, cókmókjukban az egész életükkel és vagyonkájukkal, azok az életünkre, a javainkra törnek. Nincs helyük mellettünk, közöttünk. Tatárok. Sáskahadak. Hódítók. Terroristák. Muszlimok. Még a szemük se áll jól. És honnan van nekik mobiltelefonjuk, ha olyan ágról szakadtak, ahogy mondják?

*

Nekünk szabad, „nekik” nem… Miért természetes a történelemben több hullámban megvalósult, tömeges magyar migráció, és miért természetellenes a másoké? Mi mindig benne vagyunk valamiben, de úgy teszünk, mintha kívül állnánk. Mi sose csinálunk semmi zűrt, abba mindig csak mások kevernek bele. Ez akár igaz is lehet – de talán a jót is mások követik el?

*

A huszadik század hajnalán annyira akut lett a ki- és bevándorlás kérdése – és nem csak a monarchia viszonylatában, hanem világszerte! -, hogy nemzetközi tanácskozásokon próbálták egyeztetni az álláspontokat. Az egymással viaskodó két véglet akkor is megvolt: az egyik az egyén szabadságjogait védelmezte, a másik a társadalom, az állam, a család felé való személyes kötelezettségek és felelősségek szempontjait helyezte előtérbe. Megegyezni azért nem tudtak – bizonyítja be Hegedüs Loránt 1899-es tanulmánya (A magyarok kivándorlása Amerikába. Az amerikai magyar telepek – a Felvidék nyomora – A kivándorlás és bevándorlás szabályozása; megjelent a Budapesti Szemlében) -, mert mindkét véglet makacsul ragaszkodik az elvekhez, ahelyett, hogy a valóságos helyzethez igazodna. Mert ha ezt tennék, akkor könnyebb volna megegyezni az egységes, közös megoldásban is. (Hányszor lenne érdemes felmelegíteni ezt a fajta tanulságot: minél jobban, minél görcsösebben ragaszkodunk elveinkhez, annál könnyebben szem elől tévesztjük egy probléma megoldása felé mutató célirányt…Idézetbe foglalva – ne mondhassa senki, hogy mi adtunk véleményt a szerző szájába -: „A régi absolutérvényű jogok helyett, most a relativ születésű szabályok csatáznak egymással és ezek a parvenu-szabadságok épen úgy heveskednek, egyik felök az államot, másik részök az egyént tartva szülőjének, mint a régi «örökös» elméletek. Én pedig azt hiszem, hogy épen itt van az a tévedés, mely elkápráztatja az embereket, összeveszíti őket, mikor ugyanegyet akarnak és így kettőbe fejti azt, a mi egy, hogy mindenki az olló két szárát nézi külön, elfelejtvén, hogy az egy szerszám. Azt gondolom, hogy a mikor egyéni jogról, másik részről állami (köz)hatalomról beszélnek, akkor nem két dologról van szó, hanem egyről: ugyanazon társadalmi állapotnak a két oldaláról, két szempontjáról. A lényeg, a társadalmi állapot egy s csak mi látunk kettőt, mert elszakítottunk két szempontot, ugyanolyan kettős törése ez egy sugárnak…”)

*

Magyar mítosz, Apáczaiék hímporával megcukrozva: azért mennek el fiaink, hogy hazahozzák a nyugati tudást népük érdekében. Csak azt nem tudni, hol van az a nép, amelynek érdekében manapság valaki valamit is felvállal… Olyasmit, ami lemondásba, erőfeszítésébe kerül. Amikor adni kell, és nem kapni…

*

(Viszonylag) friss eset:
Érvényes papírok nélkül akart Magyarországra menni egy román állampolgár hétfőn, hajnal egy óra körül. Két embercsempész bújtatta egy furgonban. A nagylaki határátkelőnél jelentkezett belépésre hétfőn éjjel egy óra előtt két román férfi. A furgont átvizsgálták a rendőrök és egy szintén román állampolgárt találtak a járműben. A férfinek nem voltak érvényes iratai, így nem léphetett volna be Magyarországra. Az embercsempészek és a férfi ellen is eljárás indult – közölte a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság. (Origo)
Ez is egy migráns-történet, vagy nem? Karikatúra? Valamikor nem az volt… Román állampolgárok csapatai migráltak át a zöldhatáron. Emlékszünk még rá? Vagy túlságosan rég volt? „Csak” a múlt század nyolcvanas éveiben?

(Folytatjuk)

Előzmények: Migránsok ideje (1), (2) (3) (4) (5)