DRÁMA 3 FELVONÁSBAN

III. FELVONÁS

1. jelenet

(A Tolsztoj-ház szalonja. A csillárok helyett néhány gyertya világítja_csak be a szobát. Kint süvít a szél, férfikiabálást lehet elmosódottan hallani. Aztán nyílik egy szobaajtó, megjelenik benne a már meglehetősen megőszült Tánya meg egy férfi, aki a kezében egy orvosi táskát tart.)

Tánya: Andrej Petrovics, üljön le egy pillanatra. Restellem, de teán kívül nem tudom mással megkínálni.
Andrej Petrovics: Ugyan, Tatyjána Lvovna… ne szabadkozzon… nos, jólesne egy pohárral, még megyek néhány beteghez… nem mintha segíteni tudnék rajtuk… mert hiszen ennivalót én sem adhatok.
Tánya (tölt az asztalon álló szamovárból): Cukrunk nincs, sajnos már, de egy kis mézet vagy lekvárt tehetek bele….
Andrej Petrovics: Nem, nem… mindig is így ittam magában. Ez a szokásom most külön jól jön… Egyébként is, az ilyen kincseket, mint méz és lekvár, tartalékolják nehezebb időkre, aztán meg az édesanyjának is nagy szüksége lesz rá… ha egyáltalán…
Tánya: Ezt hogy érti?
Andrej Petrovics: Nos, úgy látom, a betegség megy a maga útján… előre. Szofja Andrejevnának minden bizonnyal tüdőgyulladása van.
Tánya: Akár apának annak idején!
Andrej Petrovics: Nekem is eszembe jutott ez, bár nem voltam ott Asztapovóban, amikor ágynak esett. De az édesapja már nagyon idős volt, a vonatút meg a sok izgalom is kimerítette, kevésbé tudta felvenni a harcot a kórral. Édesanyja talán…
Tánya: Anyám… anyám meg nem akarja felvenni a harcot. Mióta meghalt apám, s ennek már majd tíz éve… nagyon apatikus és lemondó. Nem hiszem, hogy élni akarna.
Andrej Petrovics: Ez nagy baj, mert az állapota amúgy is eléggé aggasztó. Nem kertelek, Tatyjána Lvovna: nem sok esélye van az édesanyjának a gyógyulásra. S ehhez még ez a rendkívül nehéz helyzet is… gyógyszerhez hozzájutni ebben az ínségben szinte lehetetlen, élelemhez meg pláne…
Tánya: Idehívtam a testvéreimet Moszkvából, talán ők hoznak valamit.
Andrej Petrovics: Azt hallom, ott sem sokkal jobb a helyzet. Persze ha az embernek vannak kapcsolatai, akkor talán. Mindenesetre jól tette, hogy elhívta őket. Ki tudja, nem ez lesz-e az utolsó alkalom, hogy találkozhatnak az édesanyjukkal. Útra kelni manapság nagyon kockázatos és nehéz, Jasznaja Poljana beleesik a háborús övezetbe… de azt hiszem, ez az a helyzet, amikor rá kell szánnia magát az embernek…
Tánya: Nem sok reményt hagy, doktor úr.
Andrej Petrovics: Nehéz ott adni, ahol alig van. S néha maga az orvos sem biztos abban, hogy jót tesz-e a gyógyulás. Régen kezelem már az édesanyját, azoktól a sötét napoktól kezdve, amikor édesapja temetése után Makovickij doktor úr elhagyta a házat, és szinte naponta kellett neki veronált adnom. Az ilyesmi persze természetes, főleg ha tekintetbe vesszük a körülményeket, de… mint viszonylag tapasztalt orvos, azt gondoltam, ezen a mély csüggedésen majd túljut. De őszintén szólva, ami felváltotta azt a végtelen kétségbeesést, nem egészen az volt, amire számítottam. Ez a parttalan bánat, amiben kóvályog az ön valaha oly energikus édesanyja, mindig is aggasztott. Azt gondolom, szeretne tőle megszabadulni.
Tánya: S itt az alkalom?
Andrej Petrovics: Mindent meg fogok tenni, hogy máshogy találja meg a szabadulást, de mint magánember, a válaszom: igen.
Tánya: Talán igaza van, de akkor sem tehetek mást, minthogy próbáljam megmenteni.
Andrej Petrovics: Mint ahogy én sem. Természetesen segíteni fogok önnek a lehetőig. De kevés a lehető…
Tánya: Azt bízzuk másra… Holnap eljön újra, ugye, Andrej Petrovics? (feláll)
Andrej Petrovics: Természetesen. Próbálja betartani az utasításaimat. Nagy teher ez magának, főleg így, hogy a szomszéd szobákban idegen emberek élnek…
Tánya: Ó, annyi mindent meg lehet szokni. Meg aztán nincs velük bajom. Ha megmaradt volna minden szobánk, s nem kellett volna átadni az állami gazdaság irodáinak, akkor sem tudnám használni őket. Ugyan mivel fűtenék ennyi helyiséget?… Anya szobája meg jó helyen van – nem hall szinte semmit a zajokból. Ma talán megjön Szergej meg Szása, minden pillanatban várom őket. Úgy egy kicsit könnyebb lesz.
Andrej Petrovics (felveszi a kabátját): Nos, jól van. Most mennem kell. Nehéz szívvel hagyom itt magukat, de mit tegyek. Holnap reggel igyekszem korán itt lenni. Kérem, jegyezze fel, mennyi lázat mér este meg hajnalban. A folyadék és az állandó felügyelet nagyon fontos, de ne erőltesse a beszélgetést. Szofja Andrejevna nagyon gyenge, minél többet aludjon. És ha emellett még képes rá, hát: vigyázzon magára.
Tánya: Igen… és mindent köszönök. Nem lehet könnyű ide elvergődni minden nap.
Andrej Petrovics: Nagy szerencse, hogy a maga sógora az állami gazdaság vezetője.
Tánya: A VOLT sógorom. Másenyka férje volt, de hát ő már régen meghalt.
Andrej Petrovics: Igen, de úgy tudom, hogy Nyikolaj Leonyidovics nem szakította meg önökkel a rokoni kapcsolatot a felesége halála után sem.
Tánya: Igen, ez így van. Apám is kedvelte… Azt hiszem, a vejei közül őt látná a legszívesebben itt ilyen minőségben.
Andrej Petrovics: Nem hiszem, hogy ilyen minőségben bárki tetszene neki itt, de hát annyira megváltozott a világ.
Tánya: Megpróbálok erre nem gondolni. Nos, jó utat, Andrej Petrovics!

(Az ajtóig kíséri a doktort, az kezet csókol neki, majd elmegy. Tánya az asztalon lévő négy gyertyából hármat elfúj, s a doktor teáscsészéjéből kihörpinti a maradékot. Aztán leül a gyertya mellé, és kötni kezd. Valami csörömpöl, odafut az anyja ajtajához, benéz, hallgatózik, majd megnyugodva visszaül, s folytatja a kötést.)

2. jelenet

(Egy kis idő múlva halkan nyílik az ajtó, egy magas alak lép be, de az egy gyertya fénye nem világítja meg rendesen az arcát, így Tánya némi ijedelemmel ejti az asztalra a kötést, és néz az ajtó felé.)

– Ki az? Ki van ott?

(A férfi előbbre lép, Tánya arrafelé emeli a gyertyát, s jól kivehetővé válik Szergej megöregedett, borostás arca. Tánya leteszi a gyertyát, odaszalad, Szergej karjaiba veti magát, s rázza a zokogás. Szergej esetlenül áll, simogatja a húga hátát. Majd kibontakozik az ölelésből.)

Szergej: Tánya, nyugodj meg! Rá sem ismerek az én mindig kiegyensúlyozott, okos húgocskámra. Na, hagyd abba, ne sírj! Vagy… későn érkeztem?
Tánya (szipogva igazgatja a ruháját, a félhomályban inkább sejteni, mint látni lehet a mozdulatait): Nem, nem, ott azért hál’istennek nem tartunk. Csak kicsit sok már ez a feszültség. Egy özvegyasszony egyedül a nagybeteg édesanyjával ebben a zűrzavarban…. Annyira vártalak! Ezek csak a megkönnyebbülés könnyei – azért, hogy itt vagy, és hogy épségben itt vagy. Kész csoda, hogy egyáltalán átjutottál!
Szergej: Csodák, azok egyre kevésbé fordulnak elő. Csodák helyett komisszárok meg népbiztosok vannak, de én a legfőbb csodatevőtől kaptam írásbeli engedélyt erre az útra.
Tánya: Kiről beszélsz?
Szergej: Nem ülhetnénk le? És mi ez a sötét? Mindig szeretted a félhomályt, de szerintem ez azért túlzás.
Tánya: Amin lehet, spórolok, de most ünnep van, úgyhogy mindjárt gyújtok még gyertyát. (Meggyújt még néhány gyertyát, a színpad sokkal világosabb lesz) Szóval, ki az a legfőbb csodatévő?
Szergej: Kit érdekel most ő? Mi van anyával?
Tánya: Most ment el az orvos, nem sok jóval biztat, de reménykedjünk. Most mélyen alszik, várd ki, míg felébred. S addig mondd el nekem mégiscsak, ki is az a legfőbb csodatevő?
Szergej:A népbiztosok tanácsának elnöke, Vlagyimir Iljics Uljanov, közismertebb nevén Lenin.. Ő írta alá az utazási engedélyemet személyesen. Még abban a kegyben is részeltetett, hogy megelőszobáztatott a Kremlben, s méltóztatott elcsevegni velem…
Tánya: Nem illik ez az ironikus hang egy legfőbb csodatevővel kapcsolatban, Szergej…
Szergej: Nem így képzelnél egy mindenhatót. Kis, szakállas emberke tatáros képpel. Nem mondanám, hogy olyan tudatlan, műveletlen, mint köztük annyian. Svájcban élt sokáig, s olvasta apa műveit. Már ez magában meglepő. Ezért is hívott oda személyesen, apáról beszélt nekem. Kialakult elképzelése van róla, akinek hajlandó még azt is megbocsátani, hogy arisztokrata volt. Ez mellesleg a mi nagy szerencsénk is, talán nekünk is megbocsátják a kék vérünket apa és főleg Uljanov kedvéért. Nos… szóval leültetett az irodájában, s fel-alá járkálva elemezte apa regényeit…. csak azt reméltem, apa nem látja valahol ott fent ezt a jelenetet… mert amilyen szenvedélyes természet volt, még lekéredzkedik egy dörgedelmes vitára az égiektől…

Tánya: Szergej!
Szergej: Ne legyél már olyan merev, Tánya! Én mindenesetre igyekeztem a szórakoztató oldalát látni a jelenetnek. Egy nagy hatalmú ember, aki a nép éhen halatásán kívül még a művészethez is ért… Eszembe jutott, amit Goethéről olvastam egyszer, akit Napóleon fogadott Weimar megszállásakor, s tanácsokat adott, hogy lehetett volna még jobban megírni a Werthert…
Tánya: Csak nem javítani akart a Háború és békén?
Szergej: Nem, tökéletes műnek találta. De azzal kezdeni kellett valamit, hogy egy ilyen tökéletes mű szerzője egy gróf, és nem a nép egyszerű gyermeke volt. Persze nem volt nehéz helyzetben, tekintettel apa ebbéli igyekezetére… Mindenesetre a legvégén az íróasztala mögé állt (szerintem többször elképzelte ennek a pillanatnak a leghatásosabb koreográfiáját), mélyen a szemembe nézett, és lassan kinyilatkoztatta a végső igazságot: „Nos, azt mondom én magának, hogy ezzel a gróffal jelent meg az első igazi paraszt az irodalmunkban…” – aztán várakozásteljesen figyelt, és én bevallom, Tányecska , eljátszottam a megindultság nagy pillanatát egy ilyen alapfelismerés után… Na, hagyjuk is… Ezután elengedett, sőt még hajlandó volt Szása menlevelét is aláírni.
Tánya: Együtt jöttetek? De hát akkor ő hol van?
Szergej: Igen, együtt jöttünk, de ő kiszállt egy kicsit előbb. Pontosabban a birtok határánál. Mása férje küldött értünk egy kocsit, ezt majd még meg kell neki köszönnöm… persze ha megtalálom ebben a felfordulásban. Szását nem lehetett lebeszélni róla, hogy megnézze, hogyan élnek azok, akik között kiosztotta a birtokot…
Tánya: Hogy aztán elszedjék tőlük az állami gazdaságnak. Szása jobban tette volna, ha megtartja azt, amit apa honoráriumából megvásárolt anyától… a maga módján persze jót akart, s nem láthatta előre, de mégis fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy mindent elvettek a parasztoktól, amit apa akarata szerint Szása odaadott nekik.
Szergej: Valójában szerintem elég mindegy, tőlünk vagy tőlük vették-e el.
Tánya: Nem tudom, hogy ők is így vélekednek-e. Bár azt gondolom, a legfőbb gondja most mindenkinek a betevő falat. Szergej… hoztatok valamit?
Szergej: Jaj, Tánya, ha tudnád, mit futkostam… feleslegesen. A szomszédom megadott egy címet, ahol tojást meg krumplit adnak, de nem kellett az aranybrossom… Tűzifát akart, de hát honnan vegyek… Végül Szása Vlagyimir Grigorjevicset kérte meg, hogy segítsen.
Tánya: Csak nem Csertkovról beszélsz? Azt hittem, nem állsz vele szóba.
Szergej: Az ember mindenkivel szóba áll, ha éhes. Na meg aztán van nagyobb ellenségem is, mint valaki, aki nagyon, habár rosszul szerette az apámat.
Tánya: A fő baj nem az volt, ahogy szerette, hanem az, ahogy Szásával kisajátították őt a halála után.
Szergej: Régen volt, Tánya, és amúgy sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy haragtartó legyek. Ő sem mutatkozott annak. Bár a kommunája szétszéledt, még mindig segítik egymást. Sokan falun élnek, és küldenek neki ezt-azt. Csertkov azonnal a segítségünkre sietett, és egy tömött szatyorral állított be a minap Szásához. Ő sem lett fiatalabb, ha ez vigasztal… Ha beosztod, Tánya, anyának nem kell nélkülöznie…
Tánya: Ó, hogy Vlagyimir Grigorjevics adja a betevő falatot anyának… Nem hiszem, hogy ezt el fogom neki mondani…
Szergej: Én meg nem hiszem, hogy ezeknek a régi sérelmeknek bármi jelentősége lenne ma már. Szása is nagyon megszelídült.
Tánya: Ő is harminc már, itt is van az ideje.
Szergej: Képzeld, átmentünk Asztapovón is. Kedvem lett volna leszállni…
Tánya: Ugyan minek? Mit néztél volna meg? A szobát, ahol apa meghalt, vagy azt a vágányt, ahol anya különvonata vesztegelt, miközben arra várt, hogy a családja a haldokló férje elé engedje?
Szergej: Tánya, szeretnélek emlékeztetni, hogy te magad is arra kérted anyát, fogadja el az orvosok döntését.
Tánya: Igen, de nem vagyok büszke magamra, ha arra gondolok, hogy vonatkocsi ablakából nézte a házat, ahol apa feküdt, s reménye sem volt, hogy megnézhesse vagy a kezét foghassa.
Szergej: De hát ki büszke erre? Biztosíthatlak, még Szása sem, egy csöppet sem. Ami engem illet, én akkor is szégyelltem magam azért az őrségért az állomásfőnök háza előtt. Sokszor látom magam előtt anya megkínzott arcát, amint ki tudja hányadszor arra kér, hogy engedjem be…. De nem tehettem mást. És elsősorban nem is az orvosok miatt. Tudod, mikor apához bementem, az volt az első kérdése, hogy anyával jöttem-e, és páni félelmet láttam az arcán. És akkor megértettem, hogy apa tényleg nem bír tovább ezzel az asszonnyal együtt lenni. Mit tegyek, ez az igazság. Hogy engedhettem volna meg, hogy az utolsó pillanataiban egy IDEGEN fogja a kezét?,… Csak azért, mert ehhez úgymond házastársi joga van?… Nem, apa tényleg el akart menni, mert már nem volt semmi köze anyához. Igaz, nem jutott messzire a betegsége miatt, de én nem tehettem mást, mint hogy hagytam a ROKONAI között meghalni. És anya – ne is haragudj ezért, Tánya… nem tartozott közéjük.
Tánya: Mert Csertkov igen….
Szergej: Igen, ő igen… Apa rendkívül boldog volt, amikorVlagyimir Grigorjevics meglátogatta. Megkönnyezte, mint egy gyerek. Ez néhány nappal a halála előtt volt. De meg kell mondanom, Tánya, minden ajtónyitásnál félelmet láttam az arcán. Még a halála előtt is. Tudod, gondolom, mitől félt… A legtöbb, amit tehettünk, hogy erről a félelemről nem beszéltünk anyának.
Tánya: Szása talán nem volt ilyen tapintatos.
Szergej: Most elárulok neked, valamit húgocskám, hogy kicsit más színben lásd Szása viselkedését anyával. Talán megbocsátja nekem, hogy elmondom. Egyszer nagyon leteremtettem, amikor igazán szívtelenül beszélt anyával… ez már apa halála után volt… és akkor mondta el, mintegy védekezésül… Nos., emlékszel Vanyicskára, ugye?
Támya: Hogy kérdezhetsz, ilyet, Szergej, a testvérem volt, és amúgy sem lehet őt elfelejteni.
Szergej: Biztos emlékszel arra is, hogy ezt az utolsó, kései gyereket apa és anya is kivételesen szerette.
Tánya: Mert olyan nagyon szeretetre méltó volt. Csehov egyszer nálunk járt, és azt mondta, ez a gyerek vagy zseniálisabb lesz még az apjánál is, vagy…
Szergej: Vagy korán meg fog halni…. Igen, tudom. Anya gyakran elmesélte. Az ember valahogy szégyellt mellette rossz lenni. Nem emlékszem, hogy apa vagy anya valaha is veszekedett volna a jelenlétében. Csodálatos volt az arcának az a szelíd sugárzása… Rettentően megviselte apát és anyát is az elvesztése, de főleg anyát… Félőrülten bolyongott, nem akart kimenni Vanyicska szobájából…
Tánya: Igen, Szása elmondta.
Szergej: De van valami, amit Szása – úgy látszik – nem mondott el neked. Maruszja, a szobalány egyszer arra nyitott be, hogy anya térdel Vanyicska ágya előtt, ököllel veri, és azt kiabálja: „Mért nem Szása?” … Sajnos Maruszja elmondta Szásának. El tudod képzelni, mit érezhet egy gyermek, akinek ezt kiabálja az anyja, még ha eszét is vette a bánat?….
Tánya (viszonylag hosszan hallgat): Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom.

(Kivágódik az egyik ablak, eloltja a gyertyákat. Szergej és Tánya az asztalon matat gyufa után.)

Szergej (felkiált): Au, beletenyereltem valami késbe! Mi van az asztalon?
Tánya (miközben újra meggyújtja a gyertyákat): Azok csak a kötőtűim.
Szergej: Mit kötsz te ebben a homályban?
Tánya: Sálakat.
Szergej: „.. kat?” így, többes számban? De hát kinek, az ég áldjon meg?
Tánya: Jó lenne, ha megáldana, és el tudnám majd őket adni a tulai piacon.
Szergej: Jól értem? Tolsztoj lánya sálakat köt egy gyertya mellett, hogy aztán a tulai piacon megpróbálja eladni őket?
Tánya: Minden stimmel, kivéve a „Tolsztoj lányát.”
Szergej: Tán nem vagy az?
Tánya: Az vagyok, csakhogy ez esetben ennek nincs semmi jelentősége. Az ember megteszi, amit lehet és azt is, amit régen nem tett, ha muszáj. Függetlenül attól, hogy kinek a gyermeke. Azt hittem, ezt nem kell neked magyaráznom azután, hogy az aranybrossod nem vette fel a versenyt a tűzifával…
Szergej: Igen… csak kicsit mellbe vágott. Amúgy is fáj a szívem érted, hogy mennyit küszködsz itt egyedül anyával…
Tánya: Ne fájjon, Szergej. Tartalékold az együttérzésedet azokra, akik már nem tudnak segíteni magukon. Nem halok bele egy kis kézimunkába, legfeljebb a tulai út bonyodalmas egy kicsit. Ha szerencsém van, sikerül marharépán kívül egy kis tojást, kenyeret is vennem vagy cserélnem. Néha szinte büszke vagyok magamra, hogy én teremtek ételt az asztalra. Mert a kristálypoharat, amiből az üres teát isszuk, nem lehet megenni. Ez az egyik legfontosabb igazság, amit mostanában tanultam.
Szergej: Munkás, igénytelen élet… Ahogy apa szerette volna…
Tánya: Nem, Szergej, apa nem így szerette volna. Nem kikényszerítve, hanem választva… Én nem azért eszem keveset, mert így akarom, hanem mert nincs módom többet enni… Apa nem a nélkülözésre gondolt, hanem a kevéssel való megelégedésre. De most nap mint nap a semmi félelmével ébredek… Én félek… apa eszményi világában nem félnek a szegények… És nem halnak éhen… Nincsenek riadt tekintetű, pókhasú gyerekek….
Szergej: Apa eszményi világa elmúlt végleg, mielőtt megtapasztalhattuk volna. Ez a helyzet, Tánya. Újabb tapasztalatok előtt állunk, amiket – attól tartok – nem kerülhetünk el. Tulajdonképpen már kóstolgatjuk is, és nekem nagyon nem tetszik ennek az életnek az íze…
Tánya: Igen… .de le kell nyelnünk, mert… mert enni kell valamit…

Szergej: Más táplálékra vágyom
Tánya: Azt elhiszem, csakhogy…

(Kivágódik az ajtó, Filicska, a valamikori kocsis áll ott zubbonyban, csizmában, egész kicsit kapatosán . Háta mögül férfibeszélgetés, nevetés hallatszik.)

Tánya: Filip Szergejevics, nem lehetne egy kicsit halkabban? Tudja, hogy az édesanyám gyengélkedik.
Filicska: Bocsánat, Tatyjana Lvovna, elfelejtkeztem róla… Á, jó estét, Szergej úrfi… Szergej Lvovics… Az elvtársakkal annyira elmerültünk a munkában… rengeteg a probléma, az ember elfárad így estére, leül egy pohár ital mellé… vagyis ital az még akad, de pohárral bajban vagyunk. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy kérjek egy-két poharat kölcsön… ha tudna adni…
Tánya (feláll, fásultan levesz négy kristálypoharat a vitrinpolcról)
Filicska: Nyolcan vagyunk… ha lenne annyi…
Tánya (fog egy kis dobozt, ami ott áll sarokban, belerakodja a nyolc poharat): Tessék. Csak kérem, csendesebben.
Filicska: Nagyon köszönöm, Tatyjana Lvovna, és minden jót az édesanyjának. Minden jót, de igazán… (Kimegy)
Szergej: Jól láttam, a valamikori kocsisunk volt?
Tánya. Igen, ő. Az állami gazdaság gondnoka. Az elsők között adta oda a birtokát, amit Szásától kapott. Amúgy nem sokat változott. Rendetlen, szétszórt, de alapvetően rendes ember. Már elvitt vagy ötven poharat… Nem hiszem, hogy bármit akarna velük kezdeni… Fogalmam sincs, hova lesznek…
Szergej: Ha akarod, megkérdezem majd tőle.
Tánya: Nem számít, és nem nagyon bízom újabban az emberismeretemben. Inkább hagyjuk.

(Halkan megszólal a csengő.)

Tánya: Anya… Felébresztették. Szergej, most akkor bemegyünk. Készen állsz rá?
Szergej: Azért jöttem..
Tánya: Igen, de nem azt az anyát fogod látni, akit ismertél.
Szergej: Már tíz éve nem azt az anyámat látom.
Tánya: Jó, de én most nem erre gondolok. Lefogyott, összement — igazi öregasszony lett. Nem szabad, hogy észrevegye az arcodon a döbbenetet.
Szergej: Gondolom, először elmondod neki, hogy itt vagyok. Addig én összeszedem magam, ha egyáltalán szükség lesz rá.
Tánya: Hát jó, fogd azt a tálcát ott a komódon a gyógyszerekkel. Menjünk.

3. jelenet

(Óvatosan bemennek. Nem sokkal ezután nyílik a szalon ajtaja, s bejön Szása – összefújt hajjal, elázva, agyonfagyva. Lassan kibújik a kabátjából, sáljából, lerakja a táskáját, lerogy egy székre. Láthatóan halálfáradt. Ül, az arcán mély csüggedés.)

Tánya (óvatosan jön ki a szobából, becsukja az ajtót, s ahogy megfordul, egy pillanatra megdermed a meglepetéstől): Szása, te vagy az?
Szása (csendesen, fáradtan): Igen, én. Szervusz, Tánya.
Tánya (közelebb lép): Kimerültnek látszol.
Szása (láthatólag nehezére esik a beszéd ): Nem, csak…. Ha nem bánod, nem állok fel, mert a lábaim nagyon sajognak… Nehéz ebben a sárban gyalogolni.
Tánya: Igyál egy kis teát, az majd felmelegít.
Szása: Majd… később. Ő…hogy van?
Tánya: Nincs javulás. Most éppen bent van nála Szergej, de alig ismerte meg. Megint elaludt, Szergej bent maradt vigyázni rá.
Szása: Olyan erős volt mindig. El sem tudom képzelni… de még kicsit várnék a találkozással. Össze kell szednem magam.
Tánya (odamegy, lehajol, és átöleli a húga vállát.): Lefogytál.
Szása: Le, mint mindannyian. Fogyunk, Tánya. Minden értelemben. Valaha olyan hangos volt ez a ház, bárhová mentél, belebotlottál egy testvérbe, egy rokonba, egy barátba, egy vendégbe. Most meg… leültem, és hallgattam ezt az üres csendet.
Tánya: No, azért csendről nem beszélnék… az irodák elég hangosak szoktak lenni… Szása: Milyen irodák?… Ja, értem már… Azokra igyekszem nem is gondolni.
Tánya: Pedig muszáj lesz. Mert azok VANNAK. A régi Jasznaja Poljana pedig nincs.
Szása: Igen… nincs. „Fényes tisztás…” Micsoda poétikus név egy birtoknak.. Valaha illett rá ez a név, legalább is így gondoltam. De most nem… Még az ősz is más. Nem emlékszem rá, hogy ilyen sáros, csatakos lett volna az ősz valaha is Jasznaja Poljanában.
Tánya: Dehogynem. Ha egyáltalán valami a régi maradt, akkor az eső meg a szél, amitől ugyanúgy járhatatlanok lesznek az utak. Csak régen nem akartunk semerre sem menni innen, így aztán ritkán ragadt bele a lábunk a sárba.
Szása: Apropó, Tánya, sajnos összesároztam a padlót. Ne haragudj…
Tánya: Ugyan, majd megszárad, és felsöpröm. De hát mért is szálltál ki? Szergej mondta, hogy Nyikolaj Leonyidovics kocsit küldött értetek.
Szása: Olyan régen jártam itt, talán nem is láttam igazán a falut, mióta… mióta odaadtam nekik… Meg akartam nézni, mert.. azt hiszem, ez az utolsó alkalom, hogy itt vagyok.
Tánya: Ezt hogy érted?
Szása: Elmegyek Oroszországból, Tánya. Mihelyst anya… jobban lesz…
Tánya: Nem hiszem, hogy anya jobban lesz, Szása.
Szása: Nos, mihelyst… a dolgok eldőlnek, elmegyek ebből az országból.
Tánya: Ezt mikor döntötted el?
Szása: Régen foglalkoztat a gondolat…. Mióta apa műveit sajtó alá rendeztük…
Tánya: RendeztED… Csertkovval.
Szása: Igen… APA akarata szerint, ezt ne felejtsd el, Tánya, ha már ennyire ragaszkodsz az igazsághoz… Szóval mióta ezen túl vagyok, kiváltottam anyától Jasznaja Poljanát, s szétosztottam a birtokot, azóta valahogy olyan üres lettem… Céltalanul élek… magányosan és nem valami boldogan.
Tánya: Szásenyka, de mért nem költöztél ide? Mégiscsak emberek közt lettél volna, velünk, a családoddal…
Szása: Anya nem hiszem, hogy örült volna neki… neked sem lett volna jó a villámhárító szerepét játszanod. Épp elég volt lánykorodban, meg később is anya meg apa között. Amúgy sem arról a fajta magányról beszélek, amit a társaság hiánya jelent. Lelki magány ez… nincs közöm ehhez a világhoz, egyre kevésbé… ha láttad volna azokat a parasztokat ma a faluban… Mit kezdjek itt… mit kezdjek egy világgal, ahol ilyen tompa fásultsággal halnak éhen az emberek, akiket apa meg akart váltani?
Tánya: Szása, apa pontosan tudná: megmenteni őket az éhhaláltól.
Szása: De nem tudom, nem tudom!… (Feláll, az ablakhoz megy.) Már nem az a sorsuk, ami régen: hogy sorban kell állniuk a legkisebb kanállal. Tánya: nincs sor! És nekem sincs egy árva kondérom sem, ami elé odaállhatnának! Itt csak lefeküdni lehet, és éhen halni. És így is tesznek, oly készségesen, a lázadás szikrája nélkül, hogy kedvem lenne jól megrázni őket. De minek? Csak a kiálló csontjaik sajognának tőle, nem a szívük… Amit adtunk, azt mind elvették tőlük… Próbáltam velük beszélgetni, de csak néztek rám, nem is értették, mért kérdezem, hogy mit mondtak, amikor azt hallották, hogy be kell adniuk az állami gazdaságba a földjeiket. Fogalmuk sem volt, mit akarok. A dolgok természete az, hogy elveszik tőlük, amijük van, s ezt a végső törvényt, a PARANCSOT nem lehet vitatni. Majdnem hogy nyugodtnak tűntek -mintha helyére kerültek volna a dolgok, amit az a nagy szakállas, furcsa gróf megbolygatott. Ezt ismerik, ezt tudják, évszázadok óta ez a dolguk: élni az örök hiányban és belehalni. Az a nagy szabadság, amit apa akarata szerint felkínáltam nekik, csak összezavarta őket. Ha voltak is köztük olyanok, akik megpróbáltak kezdeni vele valamit, mára már azt gondolják, a vakszerencse helyett megérkezett a jól ismert végzet. Magukat hibáztatják, amiért ostoba módon hittek a királylányban, pedig a sárkány az egyetlen nagy igazság… É most ők is zokszó nélkül vezekelnek… apára pedig már alig vagy egyáltalán nem emlékeznek… Ó, ha látná ezeket a gyerekszemeket… beleszédül az ember abba a tompa közönybe, ahogy nézik az embert,… nem szaladnak melletted, nem nyitják ki kérőn a tenyerüket… Már nem… És jól teszik, mert… NEM TUDOK ADNI… Nem élhetek egy olyan világban, ami nem vár megváltódásra, mert a megváltók is éhen halnak… Ó, nem, apa szelleme már nincs sehol…
Tánya: Én érzem, Szása. Mindenhol érzem, és nem hiszem, hogy több ezer versztára innen jobban tudnám érezni. Elsétálok ahhoz a nyírfához, ami alatt el van temetve és megnyugszom.
Szása: Nos… én sosem találtam meg őt az alatt a nyírfa alatt. Talán mást keresünk… Mindenesetre útban ide arrafelé kerültem. Most valóban megnyugtatóan csendes… Nekem hallgat ez a csend, nem üzen semmit. Az egyik fába belevéste valaki: „Itt jártam 1912. március 4-én”. Ennyit a halhatatlanságról, meg a kegyhelyekről.
Tánya: Kegyhely! Apa nagy ember volt, de talán nem kellene mégsem ezt a szót használnod, Szásenyka.
Szása: Az én értelmezésemben a szentség nem csupán vallásos fogalom. Valami katartikus megélése a nagyságnak. Erőt adó jelenlét. Ezt hiányzik nekem, és ezért meg kell próbálnom máshol megtalálnom.. Annyian várnak még azzal a bizonyos kanállal a kezükben. Máshol talán hagyják, hogy megetessem őket.
Tánya: Vagy a nagykanalakkal kimernek mindent előlük.
Szása: Az is lehet, mert ilyen a dolgok természete. Csakhogy talán át tudok menteni valamit apa vagyonából. Mielőtt mindent elvennének… Hogy segíthessek a nagy levesmerés közepette…
Tánya: Szása, sok nekem most ez a képes beszéd. Szóval próbálsz kimenteni valamennyit a vagyonodból, hogy nyugalomban élhess valahol a világban?
Szása: Úgy valahogy. Elsősorban lelki nyugalomban. Ez a brutális, tudatlan erő itt semmi jóval nem biztat.
Tánya: Nem mindenki tudatlan azért. Szergej épp az imént beszélt arról az Uljanovról. Dicsérte apa könyveit.
Szása: Én ismerem ezeket, hidd el. Az ő dicsérete olyan, mint amikor egy hadvezér elérzékenyül a béke szó hallatán. Nem érti apát, de érteni majd csak úgy lehet, ahogy ő félreérti…Tudod, nem az a legrosszabb, hogy elveszik mindenünket, hanem az, hogy megrabolják a gondolatokat, megerőszakolják apát…
Tánya: Szása, micsoda kifejezések!
Szása: Ne legyél olyan finnyás, Tánya! Annak lejárt az ideje.
Tánya: Érdekes, Szergej is ezt mondta nekem. Valószínűleg nem vagyok valami időszerű.
Szása: A szelídség – úgy látszik – sosem korszerű. De ezért szeretett téged mindenki a családban.
Tánya: Nem érzem ezt igazán dicséretnek a szádból.
Szása: Pedig a „mindenkibe” én is beletartoztam és tartozom, Tányecska… (Zavartan felsóhajt.) Nos, tényleg jólesne az a beígért tea.
Tánya: Igen, persze. (Tölt a szamovárból).

(Csendben teáznak egy ideig.)

Szása: Mért mondtad az előbb azt, hogy anya nem lesz jobban?
Tánya: Csak mert így van.
Szása: Az orvos mondta?
Tánya: Célzott ő is rá, én meg… tudom. Látom a szemén. Elég ember halt már meg közelemben ahhoz, hogy felismerjem a búcsúzást egy tekintetben. Ha gyógyszert adok neki vagy ételt próbálok beleerőltetni, ott az a csendes csodálkozás a szája körül, ami mintha azt mondaná: „De hát minek ez?”… Amúgy nyugodt beteg, reményeim szerint nem is szenved nagyon. Sokat alszik, és a végső esetre van még itthon morfium.
Szása: Tudja, hogy én is jövök?
Tánya: Gondoltam, elég akkor bármi ilyet elmondani neki, ha már biztos.
Szása: Talán nem is akar látni.
Tánya: Boldog lesz, ha beszélhet veled, én biztos vagyok benne. Sokszor emlegetett, aggódott, mit szólsz majd ahhoz, ami itt történt a földekkel… Bántotta, tudom. Oly sok gyermeket felnevelt, s az ágya mellett most csak mi hárman állunk. És én nem hiszem, hogy ez véletlen.
Szása (feláll): Nem tudom… leveszem most már ezt a cipőt, tudsz adni valami papucsot?
Tánya: A szobámban van, mindjárt hozom…

(Kimegy. Szása sétál, a falakon lévő családi fényképeket nézegeti, aztán Tánya visszajön.)

Tánya: Tessék. Kicsit elnyűtt, viszont jó meleg.

(Szása kicseréli a lábbelit. Közben a betegszobából kilép Szergej. Meglátja a cipőjével bajlódó Szását.)

Szergej: Á, megjöttél? Elég hamar! Tán nem voltak a parasztjaid elég vendégszeretőek?
Szása: Nekem nincsenek parasztjaiM. Egyébként meg nincsenek abban a helyzetben, hogy örüljenek a látogatóknak.
Szergej: Na de ki van? Úgyhogy mi nem panaszkodhatunk, Tánya nagyon is örült nekünk.
Tánya: Szergej, most nincs itt az ideje a tréfának.
Szergej: Tánya, én már régen nem tréfálok. Csak próbálok talpon maradni. Ami neked, Szásenyka, úgy látom, ma nem nagyon sikerült.
Szása: Mindent elnyel a sár. Nem volt valami nagy élmény idegyalogolnom, az biztos.
Szergej: Veszteg kellett volna maradnod a kocsiban, ahogy kértelek. Azt, amit meg akartál nézni, én is elmondhattam volna neked.
Szása: Nincs neked ahhoz elég képzelőerőd… És nekem sem, persze… hagyjuk. Anya hogy van?
Szergej: Most ébredt fel. Hallotta, hogy Tánya beszélget valakivel, és megkért, nézzem meg, ki az. Nagyon izgatott lett, mikor mondtam, hogy valószínűleg te jöttél meg, Szása.
Szása: Látod, Tánya, nem fog jót tenni, ha bemegyek hozzá.
Szergej: Szó sincs róla… Nagyon vágyik arra, hogy lásson. Ha egyáltalán valamire vágyik még, mert…. nagyon… gyanúsan szelíd. Nem tetszik ez nekem.
Szása (rendkívül feszülten): Akkor most mit csináljak? Menjek be?
Szergej: Te mit mondasz, Tánya? Sok lesz ez így egyszerre? Pihenjen inkább?
Tánya: Keveset van fent, egyre kevesebbet. Nem tudom, mikor lesz rá újra alkalom… menj csak be, Szása… És…
Szása: És?…
Tánya: Semmi. Menj csak. De ne maradj sokáig. Hamar kimerül.
Szása (igazgatja a ruháját, már ott áll az ajtóban ): Nem hiszem, hogy nagyon marasztalni fog.
Tánya: Ugyan már, Szásenyka…

(Szása belép a betegszobába.)

(Befejezése következik)

Előzmények: A szerző bemutatása (interjú) * Fényes tisztás (1. rész) * Fényes tisztás (2. rész) * Fényes tisztás (3. rész) * Fényes tisztás (4. rész) * Fényes tisztás (5. rész)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ