A Nagy Imre-csoport elrablása / VI.

Férfiak perben

Január vége felé először Lukács Györgyöt, majd engem vittek be Bukarestbe azzal, hogy magyar elvtársak kívánnak velünk beszélni. Előtte Lukács Györggyel sokat beszélgettünk arról, hogy milyen magatartást tanúsítsunk. Lukács György kezdettől fogva azon az állásponton volt, hogy ha mód van feltételek nélkül hazatérni, ő hazatér. Én úgy gondoltam, hogy egyszerre kell hazatérnünk, a többiekkel együtt. Ő akkor azt mondta nekem, hogy ez egy igen rosszul moralizáló logika, mert hiszen voltam én is börtönben Horthyék alatt, és ugye különösnek találtam volna, ha azt mondom, hogy én pedig nem megyek haza a börtönből, ha letelt a büntetésem, addig, amíg az elsőrendű vádlottat nem engedik el. Az a logikus, hogy az ember hazamegy, és tesz valamit azoknak az érdekében, akik még a börtönben vannak. Én ezt az ő részéről el is fogadtam. Ő, az európai hírű nevével, elképzelhető, hogy ha hazatér, akkor szabadon többet tud tenni mindenkinek az érdekében. Magamra nézve azonban nem tarthattam alkalmazhatónak. Az én hazatérésem, az egyszerűen a deszolidarizálás kifejezése lett volna. És ebben maradtunk tulajdonképpen…
Mikor engem bevittek, kiderült, hogy Kállai Gyula van lent a magyar Központi Bizottság részéről, aki engem baráti kedvességgel üdvözölt, kifejtve azt, hogy semmi okom itt maradni. Az én tevékenységemet meg nézeteimet, álláspontomat ismerik, az a kötelességem, hogy hazatérjek, segítsek a konszolidációban. De becsületére legyen mondva, hozzátette, hogy bizonyos dolgokat tudomásul kell vennem – tehát azt, hogy vannak, akik ellen eljárás indul. Mikor én megkérdeztem, hogy csak nem akartok még egy koncepciós pert? – akkor felemelte a hangját, és erről tudtam meg, hogy nemcsak ketten hallgatjuk ezt a beszélgetést, mert felemelte a hangját, hivatalosra fogta, és közölte, hogy visszautasítja a föltételezést; itt tényleges bűnök történtek, és azoknak a felelősségre vonása, akik ezt elkövették, az meg fog történni. Azt is hozzátette, hogy én a minisztériumban voltam, s most ő a miniszter, és hogy neki velem kapcsolatban más tervei vannak, úgyhogy menjek haza, a minisztériumba. De tudnom kell azt, hogy a fehér térrorra otthon vörös terrorral válaszolnak, és azt is tudnom kell, hogy barátaimat, otthon lévő barátaimat éppen most készülnek letartóztatni – vagy már lehet, hogy le is tartóztatták őket. Fölsorolta Déry Tibort, Háy Gyulát, azt hiszem, még Benjámin Lászlót is említette. író barátaimat, mondta, és ennek a tudatában kell hazamennem. Mondtam, hogy ennek a tudatában én nem tudok hazamenni. Akkor ő azt felelte, hogy ne hamarkodjam el, gondolkodási időt ad nekem, és addig nem is kerülök vissza a csoporthoz, amelyikből behoztak engem. És akkor valóban, engem is áthelyeztek egy külön kis dácsába, hogy gondolkodjam. Mondtam, hogy felesleges gondolkodnom, mert változatlan az álláspontom. Akkor megígérték, hogy jó, visszavisznek vagy oda, vagy… mindenesetre nem hagynak egyedül, teljesen elszigetelve. (Dr. Újhelyi Szilárd)

Amikor Mladin mondta, hogy hát itt vannak a magyar elvtársak, akkor Haraszti Sándor azt felelte, hogy ha beszélni akarnak velünk, akkor tán üljünk le. Mire Rajnai megszólalt: erre semmi szükség nincsen, mert ők bennünket a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Ügyésze nevében őrizetbe vesznek, és felolvasta a Biszku Béla akkori belügyminiszter aláírásával ellátott letartóztatási parancsot. Ez az egész drámai fordulat pillanatok alatt zajlott le, és most megint, ugye, a klasszikus Levante, ázsiai módszerek szerint ránk tört ilyen óriási gorilláknak egy egész hada. Ott álltunk, többnyire melegítőkben, egy szál ingben, hát, ahogy este a vacsorához lementünk, kétoldalt megragadtak bennünket, és még úgyszólván lépni se tudtunk, mert úgy, a levegőben cipelve vonszoltak ki bennünket külön-külön egy-egy személyautóhoz, ott megbilincseltek… bennünket az autóban, és úgy szállítottak be az éjszakába, az estébe, sötétben Bukarestbe, egy épületbe.
Az épület udvarán szálltunk ki, ahol azonnal ilyen elsötétítő fekete motorosszemüveget raktak ránk, és most már két oldalról megfogva a kezünket, vezettek bennünket, és az elsötétítő szemüveget akkor vették le rólam, nyilván a többiekről is, amikor egy nagyon szűk, kicsi, alagsori zárkában találtam magamat… Na, itt töltöttem néhány napot, nem tudom pontosan, mennyi lehetett, három-négy nap, közben megborotváltak, a borbély ugyanaz volt, aki hónapokon át fehérbe öltözve, szabályos borbély egyenruhába bujtatva kint nyírt, és az asszonyok haját is rendben tartotta…
Néhány nap múlva Földes nyitott a zárkámba, és azt mondta, hogy készüljek fel, mert rövid időn belül szállításra kerül a sor, végezzem el a szükségleteimet, mert a repülőgépen nem lesz mód megmozdulni sem, tehát így készüljek fel az utazásra, majd ezután rövid idővel megbilincseltek, fekete szemüveget raktak rám, bevonszoltak egy autóba, azt éreztem, hogy személykocsi és egyedül vagyok benne. Kivittek egy repülőtérre, ott a szó legszorosabb értelmében ilyen „gólya viszi a fiát” módon két smasszer fölcipelt a repülőgépre, mert fekete szemüvegben, megbilincselve én nem tudtam volna mozogni, hát ez volt a legegyszerűbb mód, hogy beraktak a repülőgépbe. Beraktak az ülésbe, kétoldalt leültek mellém, nyilván mindannyian így voltunk elhelyezve, de hát nem tudtuk… Utólag megállapítottam, egy repülőgépen repültünk mindannyian, s így voltunk elhelyezve, a különbség csak az volt, hogy Donáthot, Nagyot és Losonczyt akkor tartóztatták le és a lakásukról egyenesen szállították ki a repülőtérre, tehát ők nem töltöttek néhány napot a Sziguranca fogházában… Hazahoztak bennünket… a szemüveget a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogház épületében vették le rólunk. Itt már a szokványos eljárás, sorra leltárba vették a dolgainkat, elvették az óránkat, más nálam nem nagyon volt, majd két őr lekísért abba a zárkába, amelyik ezután kisebb megszakításokkal júniusig, a következő év júniusáig, ’58 júniusáig az állandó tartózkodási helyem volt. (Vásárhelyi Miklós)

Arra lettünk egy idő után figyelmesek, hogy a ház körül felállított őrszemek, az ablakaink alatt felállított őrök egyszerre borzasztó szorgalmasan tanulni kezdtek, valamilyen brosúrákat tanultak állandóan, de nem kapcsoltunk egyáltalán, hogy most miért folyik ez az oktatás itt, mi lehet ezekben a brosúrákban, amelyeket ezek ott őrtállás közben állandóan olvasgattak. Aztán később nyilvánvalóvá lett, hogy közben lezajlott a per… mármint a férfiak pere, amiről nem tudtunk, de egyéb jelek is voltak, amelyekből rájöhettünk volna: megszüntették az Előre című lapnak a juttatását, a legképtelenebb meséket adva be nekünk. A mesét nem fogadtuk el, de mégse gyanakodtunk igazán; hogy elfelejtette a parancsnok megrendelni… most már megrendelte, de most már várni kell, ameddig újra, nem tudom én, iktatják, nem emlékszem pontosan, de valami ilyen típusú elmés magyarázatokat adtak…
Akkor világosodott meg a mindezen jelenségek mögött meghúzódó értelem vagy szándék, amikor sor került a per ítéleteinek a közlésére. Ez… most úgy látom, hogy két hónappal a per megtörténte után következett be… amikor is közölték a románok, hogy megérkeztek a magyar elvtársak… Különösen mikor azt mondták, hogy a gyerekeket természetesen hagyjuk lenn, mi gyülekezzünk az ebédlőben. Ez a követelés, ez még inkább hirtelen hisztériánkban alátámasztani látszott azt, hogy valamit a gyerekekkel akarnak, s miután valamennyien be voltunk zárva és megvédeni őket nem tudtuk, az ember kínjában már a legostobább megoldásokat is valamelyest megoldásnak érzi: az én szobámnak volt egy erkélye. Fogtam a gyerekeket, és kiraktam az erkélyre, mintha ez valamennyire is védelmet jelenthetett volna, és ezek után besereglettünk az ebédlőbe, és ott megjelent egy másik elvtárs, aki mondta, hogy foglaljunk helyet, és arra kér bennünket, hogy a most elkövetkezendőket kommunista fegyelemmel fogadjuk. Ezek után elővette a Népszabadságnak az aktuális számait, amelyek az ítéletet, ítéleteket tartalmazták, és szétszórta az ebédlőasztalon, hogy ki-ki vegye ki a magáét. Természetesen mindenki a közlemény végét kezdte el olvasni, és az is természetes, hogy borzalmas hatást váltott ki mindaz, amit abban olvashattunk. Arra talán nem figyeltünk föl, amikor besereglettünk oda az ebédlőbe, hogy az ebédlő ajtajában már ott állt Szóra /sora – románul ápolónőt jelent/, vagyis az a nővér, aki az egészségügyi feladatok ellátásával volt megbízva, tehát ha a gyerekek belázasodtak vagy valakinek valamilyen kisebb betegsége volt, gyógyszert adott. Szóra már ott állt, kezében az injekciós tűvel, úgyhogy rögtön akcióba tudott lépni, amikor azokat, akik ott tudták meg abban a pillanatban, hogy a férjük már régen nem él és elájultak, azokat eszméletre tudta téríteni. (Vásárhelyi Miklósné)

Azért tartottak minket ott, hogy itthon ne tudjunk propagandát csinálni a férjeink mellett, és hogy itthon meg se tudja senki, hogy le vannak tartóztatva. Mert hiszen ’58 nyaráig senki nem tudta, hogy a Nagy Imre-csoport börtönben van. Azért kellett az egész hírzárlat, hogy ez ne derüljön ki, mert akkor nemzetközi tiltakozás lesz – hiszen volt a Vidics-féle megállapodás. Aztán jött a nemzetközi tiltakozás, meg jött a jugoszláv tiltakozás, hát ennek a viharait akarták megvárni azzal, hogy minket csak ősszel hoztak haza. Őszre kitűzték a választásokat – választási propagandának hoztak minket valójában haza, október végén. De azokat, akiknek a családjában halálos ítélet vagy haláleset volt, azokat nem is hozták haza, csak karácsonyra… Mikor hazajöttünk, akkor rögtön kapcsolatba léptem Feri ügyvédjével, akit szintén Kádárnak hívtak, már nem tudom, hogy mi volt a keresztneve. Őtőle se tudtam meg különösebben többet, mint amennyi aztán utóbb kiderült a férfiak tájékoztatásából is, hogy Imre bácsi mindent magára vállalt, hogy teljesen reménytelennek tartotta a saját helyzetét, és azért igyekezett a többieket minél inkább mentesíteni… És… az ő perükben, azt hiszem, nem is volt más halálos ítélet. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

A kihallgatáson lényegében semmi különöset nem akartak megtudni, a mi egész perünk és a kihallgatásaink sokkal jobban hasonlítottak a 30-as évek szovjet pereire, mint, mondjuk, a Rajk-perre vagy a Kádár-perre, vagy általában a magyarországi perekre, mert nem kényszerítettek bennünket arra, hogy valótlan dolgokat állítsunk, koholmányokat támasszunk alá, olyanokat mondjunk vagy írjunk alá, amik nem felelnek meg a valóságnak. Tulajdonképpen alaposan végigmentek az életünkön 1953-tól vagy ’54-től kezdve aszerint, hogy ki mikor kezdett tevékenykedni, mindent megkérdeztek; kapcsolatunk Nagy Imrével, kapcsolataink egymás között, hogy alakult ki a mi körünk, hogyan folytak a beszélgetések. Különösen az ’56-os eseményekről kérdeztek, ezeket jegyzőkönyvbe vették, és azután minősítették. Szóval, a tényeket ők minősítették, és ahol mi azt mondtuk, hogy Rákosi-ellenes harc, a Rákosi-rezsimmel való szembefordulás vagy a párton belüli ellenzék, azt ők egyszerűen átváltoztatták ellenséggé, összeesküvéssé, a rendszer megdöntésére irányuló cselekedetté és így tovább, és így tovább, így állt össze a vádiratunk, és így született az ítéletünk is. Hát most így durván mondom el és nagy vonásokban, de a technikája a dolgoknak ez volt, tehát nem az, mint hallottuk más perekben, ahol teljesen képtelen, lehetetlen dolgokat fundáltak ki és írattak alá. (Vásárhelyi Miklós)

Gyuri ’62-ben szabadult, ami azt jelentette, hogy 15 év börtönből 5 évet töltött le, S egyéni amnesztiával szabadult. Azt hiszem, ketten-hárman szabadultak akkor, mert ’61-ben volt egy szélesebb körű amnesztia és ’63-ban is. ’62-ben nagyon kevesen szabadultak. Mind a kettőnket kikészített ez a pár év. Annyival voltunk nehezebb helyzetben, mint a többiek, mert mi voltunk a legfiatalabbak, minket ott egy gyerek se nénizett, mindegyik tegezett. Mi borzasztó keveset éltünk együtt ’56 előtt, tehát nehezebb volt visszaszokni a békés életbe meg az együttlétbe. Sokszor veszekedtünk, de egy abszolút fix pont volt: mind a ketten tiszteltük egymást, és az élet alapvető dolgaiban tökéletesen egyetértettünk, legfeljebb a mindennapok dolgaiban nem mindig. Szóval Gyuri idegeit a börtön nagyon megviselte, ebben voltak jobb periódusok és aztán egyre rosszabb periódusok, amikor egyre reménytelenebbnek látta a dolgot – és végeredményben ez vezetett az öngyilkossághoz is. (Bácskai Vera – Tánczos Gábor / György özvegye)

Az ’53 és ’56 közötti időkben, leegyszerűsítve, azt szokták mondani, hogy azért következhetett be az eredménytelenség ebben az időszakban, mert kötélhúzás folyt Rákosi és Nagy Imre között, valamiféle hatalmi vetélkedés. Ami ilyen értelemben megint nem igaz, mert tegyük fel és tételezzük fel, hogy Nagy Imrének voltak ambíciói a politikai hatalmat illetően, Rákosinak voltak ambíciói a politikai életet illetően, de az egyenlőségjel-tétel Nagy Imre és Rákosi ambíciói közé – ez egy végtelen nagy igazságtalanság. Nagy Imre a hatalmat eszköznek tekintette arra, hogy az országot megpróbálja kivezetni ebből a csődből, amibe az ötvenes évek politikája juttatta, Rákosi pedig a hatalmat célnak tekintette, öncélnak tekintette, és hát világos, hogy a kétféle ambíció között tartalmilag óriási különbség volt, és ezt az egyenlőségjelet nem lehet közéjük tenni..
Az igaz, hogy Nagy Imre valóban követett el hibát azzal, amit már elmondtam, hogy hajlandó volt belemenni az együttműködésbe olyan emberekkel, akik eleve a programja, és ezzel a párt programja ellen voltak – hiszen a Központi Vezetőség ’53 júniusában elfogadott egy programot… Akik eleve ez ellen voltak és ezt szabotálták. Arra hívtuk fel Nagy Imre figyelmét, hogy ezt a hibát még egyszer ne kövesse el. Ebből született aztán az a támadás, hogy ott mi különböző hatalmi pozíciókat osztogattunk egymás között, amiről szó sem volt. Az igaz, hogy Nagy Imre töprengett azon, hogy kikre számíthat egy reformprogramnak a keresztülvitelében, és sok név fölmerült, de ez a névsor nem velünk kezdődött, ez Kádár Jánossal kezdődött, Münnich Ferenccel folytatódott, Szántó Zoltánnal, Köböl Józseffel, Mód Aladárral és sorolhatnám még, sorolhatnék még számtalan nevet. Köztük Nagy Imre természetesen a mi támogatásunkra is számíthatott. Ez volt az óriási összeesküvés, ami úgy került bele bizonyos történelmi dolgozatokba, hogy az ellenforradalom vezérkara együtt ült, és a rendszer erőszakos megdöntéséről gondolkodott.
Hogy kerül a tüntetés kérdése oda? Hát ebben eléggé hiteles tanú vagyok, mert én ültem a telefonkészülék közelében, és egyszer csak csengett a telefon, és a vonal másik végén Tánczos Gyuri – hivatalos nevén Tánczos Gábor volt –, aki Gézával, Losonczy Gézával akart beszélni arról a helyzetről, hogy együtt van egy nagy ifjúsági tömeg, ki akarnak vonulni, közben pedig a belügyminiszter a tüntetést betiltotta. Ebben a kérdésben akart konzultálni Losonczy Gézával, hogy mit tegyen ő, mit tehetnek a Petőfi Kör tagjai ebben az ügyben. Egy betiltott tüntetésnél… megkíséreljék-e visszatartani a fiatalokat a kivonulástól? Én vettem fel a telefont, és mondtam, hogy én a saját véleményemet közlöm, nekem az volt a véleményem, hogy ne vonuljanak ki a tüntetés betiltása esetén, ne vonuljanak ki, mert provokációtól tartottam, de hát persze mondtam, hogy én majd közvetítem a többieknek ezt a kérdést. Valahol olvastam, hogy én azért elleneztem ezt a kivonulást, mert úgy gondoltam, a tüntetésre való felhívásnak csak néhány tucat fiatal fog eleget tenni – hát ez badarság. Hiszen pontosan az volt ennek a telefonhívásnak a lényege, hogy nagyon nagy a tömeg, és épp az a gondunk, hogy ezt a tömeget lehet-e megfelelően mederben tartani, pláne ilyen helyzetben, mikor a tüntetés be van tiltva. Azzal, hogy ne vonuljanak ki, meg kell mondanom, ebben a társaságban teljes kisebbségben maradtam, Nagy Imre volt az egyetlen, aki osztotta a nézetemet, és. aki szintén arra gyanakodott, hogy itt provokációról lehet szó.
… Az egész vita tárgytalanná vált, mert közben ismertette a rádió, hogy a belügyminiszter a tilalmat visszavonta, és a tüntetést engedélyezte. Ezek után nem volt olyan erő és olyan hatalom, amely visszatarthatta volna a fiatalokat. Bennem viszont elmélyült az aggodalom, hogy itt provokációról van szó. Így jöttem el a lakásról, Losonczy Géza lakásáról, ezzel a szorongással a tudatomban, és aztán, ami azután történt, amikor néhány óra múlva már fegyverek szóltak, akkor bennem az a keserű érzés volt, hogy ez a provokáció sikerült…
Úgy éreztem, hogy az, ami az utcán történik, az túlcsapott mirajtunk, ehhez – magamról beszélek – nekem már semmi közöm nincs, itt már nem a mi ügyünk van az utcán, nem sikerült megakadályoznunk egy katasztrófát… (Dr. Újhelyi Szilárd)

Az egészről sokat mond nekem, amit Nagy Imre az utolsó szó jogán mondott, nevezetesen bejelentette, hogy ő nagyon készült, hogy az utolsó szó jogán elmondja a véleményét, de az egész tárgyalás lefolyása annyira törvénytelen, képtelen és a legelemibb szabályokat megsértő volt, hogy ő ezt nem legalizálja azzal, hogy itt az utolsó szó jogán bármit is elmondjon. Vastag jegyzettömböt mutatott meg, hogy bár neki volna sok mondanivalója, de ő nem él az utolsó szó jogával ebben a perben… Így zajlott ez le valójában és nem úgy, mint ahogy elterjedt és azt hiszem, könyvben is szerepel, hogy az utolsó szó jogán ő olyasvalamit mondott volna, hogy nem akarom, hogy azok rehabilitáljanak, akik most elítéltek, semmi ilyesfélét nem mondott… (Vásárhelyi Miklós)
* A szerző által rendezett, tizenegy órás film (készült a Balázs Béla Stúdióban 1988-ban) szövegkönyve alapján (megjelent: 1989, Szabad Tér Kiadó, Budapest) – válogatta és szerkesztette Cseke Gábor

Előzmények: A menekülés; Élet a követségen; Hová tartanak a buszok?; A repülőút; Snagov, Călimănești, megkörnyékezések 

1. Skandikamera:
   2016. július 13. 16:57

   „arra kér bennünket, hogy a most elkövetkezendőket kommunista fegyelemmel fogadjuk”

   Ebben a mondatban benne van majdnem minden azokból az évekből…

   :-(

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ