Ágoston Hugó: Húsz éve már
Ha az ember az I. Károly sugárúton az Egyetem tér felé haladtában elhagyja az örmény templomot, megy még egy keveset, és valahol jobbra tér, előbb-utóbb ráakad arra a helyre, ahol az a ház állt. A ház, amelyet nem járhatnak szellemek, mert nincs.
Ahol Dankanits Ádám lakott, a Popa Rusu utca 11. szám alatt (de hát inkább fölött, hisz valamelyik felső, talán a legfelsőbb emeleten volt a lakásuk) néhányszor elnéztem este a csillagokat. Emlékeimben náluk mindig tiszta egű este van, ahogy a szerkesztőségben természetesen mindig nappal.
Gyakran járok gyalog a környéken, s olyankor elmegyek a Popa Rusu 11. elé. Azon gondolkoztam el ott legutóbb, hogy húsz év múlva mi Dankanits Ádám halálának az üzenete.
Eljött Bukarestbe. Vissza akart menni Erdélybe, talán Marosvásárhelyre, talán Kolozsvárra. (Én mindig egyetemi tanárnak képzeltem el őt és sok kötetes történelemtudományi munkák szerzőjének, reményeimben akadémikusnak.) Milyen öregember lenne Ádám? Az idén lett volna, január 2-án, hatvanöt éves; meghalt negyvenöt évesen. (Nyolc évvel már túlnőttem.) Mi hatalmas mennyiségű összegyűjtött anyag – kartoték, feljegyzés, kézirat – pusztult oda vele!
Együtt halt meg a kisfiával. És a Szilágyi Domokoséval. Harminchoz az egyik, negyvenhez közeledne a másik. Milyen emberek, milyen felnőttek lettek volna, lennének ők? Lehet, hogy ebben a pillanatban – és akkor nem kellene ezt írnom – Dadival éppen együtt teáznánk, lehet, hogy a cikkét vagy a versét olvasnám A Hétben, lehet, hogy hoznék neki Pestről holland pipadohányt, mint az apjának.
De kérdezhetek bármit, írhatok bármit – nem tudunk semmit. A halálnak nincs üzenete, mert eltörli a potencialitásokat. Ádám legfeljebb a torokszorítóan nevetséges „vigyázzatok jobban magatokra és egymásra, ha nem akartok úgy járni, mint én”-t üzenhetné a túlsó partról.
1977. március 4-én volt a nagy földrengés Romániában. (1997. február 14. / A Hét)
Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001
Az eddigi fejezetek:
Pusztai Péter rajza