7.

A betegségei… A halála után a sajtóban feldobott diagnózisokból kereken elutasítottam, hogy egy magyar zsenit elmebajosnak, meghasadt lelkűnek vagy szkizofrénnek nevezzek. Igy is furcsállottam, hogy a búskomor fiatalember miként lehetett annyira szerelmes! És még míves versekben is megszólaltatni az érzelmeit! Hát még amikor megállapíthattam, hogy tizenhét éves korától úgyszólván szabályos időközökben adta ki köteteit, s hogy az elsőhöz (Szépség koldusa, Szeged, 1922) Juhász Gyula írt ritkaszép előszót! Kinek jutott még ki ilyen útravaló a magyar költészetben? Senkinek… (Csodával határos, hogy Juhász Gyula milyen csalhatatlanul ki tudta érezni a kamaszfiúból a világra szóló tehetséget!) Költői indulása tehát egy cseppet sem volt „sokkos”: a magyar irodalom szeretettel ölelte magához a boldogtalan szegedi költő üdvözlő szavaival. Nem így az élet! Két és fél éves korában elvesztette az apját, aki egyszerűen faképnél hagyta feleségét és három gyermekét, és kivándorolt Brailába, az óromán királyság akkor fontos városába. A nagy amerikai kitántorgások évei voltak ezek, így nem csoda, hogy egy ködös családi legenda szerint József Áron is az Újvilágba készült kimenni, hogy majd onnan támogassa árváit; de erről szó sem volt, megmaradt a Duna vizénél, csak éppen keletebbre, ahol román anyanyelvén beszélhetett. Az első világháború kitörésekor – mint egykori magyar huszárnak – vissza kellett térnie a Monarchiába. Nem volt fiatal, s nem is került ki a frontra, hanem egy újvidéki hadiüzemben főzte a szappant a hadseregnek, a háború végéig. Itt kezdett együtt élni egy fiatal lánnyal, Kiss Júliával, akit Pőcze Borbála halála (1918) után feleségül vett. S vele tért vissza később Nagyromániába.
Azt lehet mondani, hogy József Attila nem is ismerte az apját, hiszen személyes emléke nem lehetett róla. Kétségtelen, hogy az apa távozása negatív hatással volt a család életére: az örökös küszködés a betevő falatért; a két kisebb gyereket az anyának nevelőszülőkhöz kellett kiadnia egy időre;
következtek a nyomorúságos háborús évek, egyre nagyobb nincstelenségben az üresboltú Budapesten. Tudjuk, hogy a kamaszodás évei a legfontosabbak a személyiség kifejlődésében, és Attila életében ezek voltak a legrosszabbak! Megviselt szervezettel, megviselt idegzettel lépett át a Békébe. És mindezért Áron is felelős volt.
De a költő soha egy bántó szóval nem illette az apját!
Ellenkezőleg, már-már dicsőitette, amikor azt írta róla, hogy „jó volt szájából az igaz”. Azt hiszem, nem is emlékezhetett a hangjára, hát még szavaira! (S József Áron nem is lehetett mestere a magyar szónak.) S igyekezett megszépíteni az emlékét azzal is, hogy „félig székelynek” nevezte; ezen egy kicsit nevetni is lehet, hiszen miként lehet valaki „félig székely”, ha „tán egészen román”… Persze, nem tudhatjuk, hogy miket hallhatott a családban az apja eredetéről; mi csak azt tudjuk, hogy Iosif, Aron egy Arad megyei, oláhcigány eredetű családból származott, s a – régies román helyesírással – Iosifu családnevet az ezernyolcszáznyolcvanas években kapta, az állami anyakönyvek bevezetésekor. (A család egy ideig valóban Józsefi-nek írta a nevét, önkéntes magyarítással.)
Nos, nevezzük csak József Áronnak, hiszen így emlegette a költő is. Furcsa, nyughatatlan természetű ember volt. Ezt nem én állítom, hanem Juliska néni (az egykori Kiss Júlia leányzó) mondta nekem, amikor – évtizedekkel később –  megismertem Temesváron. Csakugyan, józan ésszel nehéz megérteni, hogy miért hagyta el – hipp-hopp – örökre a családját, s hazudta azt, hogy Amerikába akar menni, holott ez esze ágában sem volt. Istenem, előfordul, hogy a férj elhagyja a feleségét, ki tudja, miféle – és csak reájuk tartozó – okokért; de hogy ezzel együtt egyszerűen kiradírozza az életéből három gyermekét – mintha soha nem is ismerte volna őket – , az bizony már érthetetlen, sőt ellenkezik a normális apai ösztönnel. Akkor sem volt kíváncsi a gyermekeire, amikor vissza kellett térnie Magyarországra; s ráadásul találkozott – véletlenül, a pesti utcán – Jolán lányával… De ennek a találkozásnak semmiféle folytatása sem volt.
Hadd szögezzem le: nem csak Juliska néni, hanem élettársa, Pisica Ferenc szerint is a két család, tehát a magyarországi és a romániai József-család – állandóan tudott egymásról; a magyarországi József-gyermekek előtt tehát nem volt titok, hogy Craiován, 1924-ben, egy abnormális öccsük (Mircea) született; és az sem, hogy József Áron 1937 novemberében, alig valamivel Attila halála előtt, elhunyt Temesváron; kérdéses, hogy a hír azon nyomban eljutott-e Balatonszárszóra, ahol a József-gyermekek tartózkodtak. Gondolom, a hírcserék állandósága rapszodikusan értendő, néha több éves kihagyásokkal. A módozatairól csak annyit tudtam meg Temesváron, hogy – Juliska néni és Pisica Ferenc szerint – „jövő-menő emberek” hozták a híreket, néha Jugoszlávián keresztül is, ahol Pisica felesége élt. (Nem váltak el, ezért Pisica nem tudta feleségül venni Juliska nénit.)
József Áron tehát hosszú ideig Craiován élt új családjával. Juliska néni szerint a gyártulajdonos nagyon rendes (görög származású) ember volt, aki megbecsülte a férje szakértelmét, s elvállalta gyermekük keresztapaságát is; ő választotta ki számára a Mircea nevet. (Ebből lett a Misu becenév.) Mégis, József Áron összekülönbözött vele, s felmondott. Egy tíz-tizenkét éves bolyongás korszaka kezdődött el ezzel, amelynek állomásait ma már lehetetlen számbavenni. Craiova után – talán – újra Braila következett; innen Bukarestbe vitt az útjuk; nemsokára Désre költöztek, majd Kolozsvárra!
Hétéves koromtól legalább tizenöt esztendeig naponta eljártam a kolozsvári Monostori úton a Heinrich-szappangyár széles, mindig nyitva álló kapuja előtt; a gyár maga az udvar hátsó, jobboldali részét foglalta el, a baloldalon pedig a munkáslakások sorakoztak A negyvenes évek elején ezeket diákoknak adták ki, s magam is két évig laktam az egyikben. Kis, alacsony szoba volt, külső vécével. A vaskályhán meg lehetett főzni egy teát. Ki tudja, melyikben laktak Józsefék! De Juliska nénit nem érdekelte, amikor erről az időről kezdtem beszélni; szórakozottan, makogva sorolta kóborlásuk állomásait, s mindig csak Misu fiára tért vissza, akit szenvedélyesen szeretett.
A román hatóságok szerint a fiú – sommásan – szkizofrén volt, de ez nem jellemzi egészen az állapotát. Kezére-lábára kacskának született, termetéhez képest nagy fejét sűrű, barna hajzat borította. (Arcban hasonlított József Attila fényképeihez.) Beszédképtelen volt, csak üvöltő hangokat hallatott, amelyeket Juliska néni értelmezni tudott. El se hittem először, hogy Magyarországon a kommunista rezsim a szó szoros értelmében ignorálta a szegény fiút, miközben a nemzet nagy „szocialista költőjeként” dicsőitette a bátyját. Végül Juliska néni, illetve Misu is a Román Irószövetségtől kapott nyugdíjat.
József Áron egészségügyi problémáiról közelebbit nem sikerült megtudnom. Genetikailag vajon köze volt-e Attila zsenialitásához, illetve a Misu nyomorúságához? Juliska néni a maga egyszerű eszével mintha ilyesmire célzott volna. Az ő titka maradt, hogy miért gondolta ezt.
Érdekes (vagy meghökkentő?), hogy a Iosif Misu curriculumjában is felbukkan a „disznó-motivum”! Igen, határozott kívánsága volt (a Juliska néni tolmácsolásában, aki értette az üvöltözését), hogy disznókat őrizzen; a Román Irószövetség (illetve Szemlér Ferenc) megbízásából Szász János és jómagam jártunk el az ügyben és el is helyeztettük Misut egy Temesvár-környéki farmon; de innen hamarosan megszökött, gyalog hazatért az anyjához – nem a disznók, hanem az emberek miatt, ahogy Juliska néni mondta. Ki tudja, hogyan bántak vele… Kellemetlenségei voltak a miliciával (rendőrséggel), mert néha kolduláson fogták. Az ok: „az anyjának akart segíteni”. Tehát valami sejtelme lehetett a pénzről; és akármilyen nyomorék és elmaradott értelmű volt, nem lézengett tétlenül a ház körül; sepergetett, és fát, vizet hordott az anyjának. A hatóságoknak néha hosszasan kellett magyaráznunk, hogy kiről is van szó; hitték is, meg nem is. Magyarországon egyszerűbb lett volna a helyzete. Nem azt mondom, hogy divatos Siesta-szanatóriumban, de valamelyik gyógyintézetben el lehetett volna helyezni, annál is inkább, mivel Juliska néni daganatos betegségben szenvedett, ebbe is halt bele.
Vajon senkinek sem jutott eszébe, hogy József Attila az apjától örökölte nyughatatlan, heves természetét? Vagy talán betegségét is az idegzetéből-véréből? Meddő kérdések… Az bizonyos, hogy a szegényes, űzött, gond-baj gyermekkor erősen megviselte egész szervezetét; s hát még éhinségtől fenyegetett kamaszodása, ami egybe esett az első világháború éveivel! S mégis, gondoljuk csak meg: ekkor érlelődött ki a költői szókincse, amely később naggyá tette. Tizenhét éves korára már kiforrott költő volt, egészen egyéni nyelvi fegyverzetben. Azt hiszem, ebből a szempontból a makói iskolás évek, s velük az alföldi magyar nyelv lélekig ható hullámzásával jelentették neki a legtöbbet. És, persze, sokat kiszűrt a pesti utca zajából is! Olyan nyelvi mágnes működött a fejében, amely csodálatosan tudott szelektálni a rázúduló ingerekben. Ezt akár a zsenialitás betegségének is nevezhetjük.
Egyébként milyen volt az élete? Mit mondjunk? Nyughatatlan, mint az apjáé… De patológiai értelemben szenvedett-e? Voltak gyomorpanaszai; fekélyes tünetekkel? Nem tudom; de, gondolom, kamaszkori (és későbbi) éhezéseivel magyarázhatók. (S ezeket már akkor is tudták gyógyítani.) Bonyolultabb a helyzet, ha a neuraszténiáira, a depresszióira, az ingerlékenységére, határozatlanságára gondolunk, hiszen ezek az ideggyógyászat, illetve pszihiátria körébe tartoznak. Meghökkenve olvastam egyszer, hogy valamelyik nagyobb dühkitörése után erős inzulinos kezelést kapott orvosaitól. Érdeklődésemre megtudtam, hogy ezt a – most már elavultnak tekinthető – kezelési módszert a harmincas években a szkizofrén betegek nyugtatására használták (ha krizises állapotban voltak), de úgy, hogy csaknem teljes tehetetlenségre, már-már kómás nyugalomba taszították. Igy volt? Lehet. De ma teljes bizonyossággal elutasíthatjuk azt a feltevést, hogy József Attilának komolyabb idegbetegsége lett volna (ahogy azt a halála után az újságok írták); cáfolja zseniális életműve! Igen, voltak kedélybeli kilengései, de ezek minden bizonnyal egy általános létbizonytalansági érzésből is fakadtak. Lehet, voltak ennek öröklött, genetikai okai is, de az biztos, hogy általános családi és társadalmi helyzete hatott reá negatívan, a határozott életvitel teljes hiánya. Nézzük a tényezőket: félárvasága két és féléves korában; a háborús nyomor; teljes árvasága a háború végén; a sógor-gyámja közelében úgy kellett viselkednie, mint egy ,,távoli rokonnak”; kínos és megalázó volt incidense Horger Antal professzorral (,,Ön, míg szóból értek én / nem lesz tanár e féltekén”), de nem kötelezte arra, hogy elhagyja a szegedi egyetemet; mégis megtette – és nem akadt egy baráti (vagy parancsoló) szó, amely visszaküldte volna, hogy igenis, azért csak szerezze meg diplomáját. Következett két kalandos – nyomorúsággal színezett – esztendő Párizsban és Bécsben; a nyelvtudása szempontjából – természetesen – számítottak valamit, de komoly egyetemi tanulásra nem futotta belőlük; nem is értem, hogy a gyám miért engedélyezte ezt a császkálást, ha nem tudta rendesen finanszírozni. A költő írja, hogy Bécsből Hatvany Lajos báró küldte haza, s hogy ezután egy ideig a kastélyában vendégeskedett; úgy látszik, a báró lerobbant állapotban találta az ifjú zsenit! Egyébként volt még szerepe az életében, hiszen Hatvany leszármazottjaitól tudjuk, hogy később havi fizetést is folyósított neki, mégpedig főtisztviselői szinten, anélkül, hogy munkát kért volna cserébe. (Pontosításról, hogy ez mikor volt és meddig tartott, nem tudok.) És József Attila, aki oly önérzetesen válaszolt a Horger Antal kirohanására, ezt elfogadta? Holott már nyiladoztak lelkében az osztályharcos forradalmiság csirái, amelyeket főleg Párizsból hozott magával. És azt is, hogy Szántó Judit (valamivel idősebb volt nála) a szó szoros értelmében évekig kitartsa? Visszataszító kifejezés, de a barátai szerint így volt… A költőnek ott lehetett igaza, hogy közben írhatta a verseit – amire tehetsége kötelezte. (De nem Judithoz, aki szerette és gondozta, és télen lecipelte a vaskályhát a padlásról…). Egyébként egész életében mocorgott benne némi bűntudat azért, hogy nem fejezte be az egyetemet; egyszer talán el is kezdte Budapesten az újrabeiratkozási procedúrát, ha igaz. Jó, nem volt konkrét egyetemi képesítése, mégis érthetetlen, hogy ez az éles eszű, nyelveket ismerő, költői hírnek is örvendő fiatalember nem talált magának valamiféle – mondjuk: érdekes – foglalkozást. Még azt se mondhatjuk, hogy „nem voltak kapcsolatai”. A húszas-harmincas években fehér hollónak számított az egyetemi-diplomás újságíró, sőt még az érettségi sem volt éppen kötelező a pályához; ahogy én visszaemlékszem, a bank- és magántisztviselők közül is kevesen cifrálkodtak doktori címmel (ti. ha volt ilyen címük, igenis cifrálkodtak vele, de még hogy!) Akárhogy is volt, József Attila nem dolgozott meg az eltartásáért, ám a Judit mellett töltött esztendőknek köszönhetjük megrendítő ,,külvárosi” költészetének döntő élményeit! Úgy tetszik, Judit oldalán keveredett bele a kommunista mozgalomba is, ami annyi szenvedést okozott neki, költészetében pedig úgynevezett ideológiai megmerevedést eredményezett. Mottója: ,,Döntsd a tőkét, ne siránkozz!” Fényképen ezt egy magasra emelt fejszével fejezte ki, kabátban, Illyés Gyula társaságában, mintha tréfálkoznának; csakhogy a versében azt írja, hogy ,,a széles fejsze mosolyog” a csapás után… Brrr! Ettől a korszakától lett később a kommunista rendszer nagy ,,szocialista” költője, ezért a korszakáért neveztek el róla egy jelentős irodalmi díjat, s adták azoknak, akik ugyancsak a ,,szocialista kultúráért” tettek valamit. (Félreértés ne essék: többen sub specie aeternitatis is megérdemelték ezt a pénzbeli támogatást.) Egy budapesti színház is felvette a nevét – bár József Attilának soha semmi köze sem volt a színházhoz.
Mindennek miféle hatása volt az egészségi állapotára?
Hogy volt, az biztos, hiszen emberileg tudjuk, hogy a kapkodó, rendszertelen élet nagyon fárasztó, s neuraszténiához vezet. A gyenge táplálkozás rosszkedvet szül, és gyomorbajt is okozhat; a szellemi-lelki bizonytalanság pedig ingerlékenységgel, indulatossággal párosul.
József Attila párizsi eredetű, Szántó Judit oldalán kiérlelt kommunizmusa sohasem volt egyértelmű. Hol hitt benne, hol nem, hol elfogadta a marxizmust, hol kételkedett benne, vagy éppen át akarta alakítani elméletileg, a freudizmus segítségével. Ide vonatkozó tanulmányai ma már szinte érthetetlenek, de semmi képpen sem érdekesek. Ő is „tudomány”-nak tekintette a marxizmust, akárcsak olasz kortársa, Cezare Pavese (1908-1950), a nagy költő és prózaíró, de aki sokkal naivabbul (és társadalmi tapasztalat híján) lépett be a kommunista pártba, bár élt benne egy nagy Amerika-tisztelet is; mivel nem értette a pártpolitika konkrét irányulásait, visszavonult írói magányába; depresszióját fokozta egy nagy szerelmi csalódás, s végül öngyilkosságba menekült. (Két kisregényt és egy kötetre való verset fordítottam tőle magyarra.)
A félfeudális Horthy-Magyarországon az idealista fiatal értelmiségnek két ideológiai perspektíva kínálkozott: a népiség – amiben én is hittem, nagyon hosszú ideig (amíg ki nem derült, hogy képtelen igazi mozgalommá átalakulni), és a kommunizmus – tetszetős „nyugati” felfogásban, szemet hunyva a Szovjetunió belső valósága előtt. József Attila is csak elméleti ügyekben vagdalkozott a bolsevikiek felé… Itthoni vonatkozásban arra biztatta önmagát és olvasóját, hogy „énekeld a munkások dalát”, de nem akarta észre venni, hogy a munkásosztály tulajdonképpen csak a faltörő kos szerepét játszhatja a hatalomra törekvő kommunista pártok manipulációiban.Nem ütötte ki a szemét, hogy a hatalomátvétel után a Szovjetunióban csak rosszabbodott az élete a sokféle munkára való szorítás folytán? Németh László megállapította, hogy a modern magyar munkásosztály tulajdonképpen a Horthy-korszakban alakult ki; ennek a növekvésnek, fejlődésnek, és az ezzel járó rétegeződésnek sok belső, gazdasági-társadalmi problémája is jelentkezett, amelyekkel József Attila nem törődött, nem is tudott róluk. Ám tiszteletre méltó, hogy igyekezett a maga önálló útját járni, és ezt versekkel kikövezni! Ez volt a fontos az életében… Azt is el kell fogadnunk, hogy – bármi áron – függetlenként akarta megkeresni a betevő falatját. De normális elképzelés volt-e ez? Nem volt-e zsenialitásának „beteges” tünete? Ha megmaradt volna a „munkásvonalon”, talán valamiféle ritmust biztosíthatott volna a mindennapjaihoz. De nem, hátat fordított a kommunizmusnak… És közben – mint előbb is – szorosan együttműködött – irodalmilag – a szociáldemokráciával, holott tudhatta volna, hogy ez vörös posztó a kommunisták szemében. S volt egy „kilengése” (röpirat formájában, Fábián Dániellel), a parasztság felé is (Ki a faluba!), aminek semmiféle következménye sem volt az életére nézve, még kevésbé költészetének a színesítésére, csak éppen a moszkvai elvtársait bosszantotta, mert „nacionalizmust” láttak benne. S gyermekien megsértődött, amiért 1934-ben nem hivták meg a szovjet írók moszkvai kongresszusára! Pontosítsunk: ez nem egy „szocialista írókongresszus” volt, ahogy többen emlegetik, hanem a szovjet Irószövetség házi rendezvénye – külföldi vendégekkel -, amelynek – Sztálin utasítására – a szocialista realizmust kellett meghirdetnie mindenfelé – új és egyedül lehetséges irodalmi irányzatként.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész /