Egy diáktüzér naplója

XII.

Egy vállsebbel, amitől megbénult a jobb karom, túléltem a segesvári csatát.
Sokáig feküdtem seblázban. Éppúgy nem emlékeztem, mi történt, mint az első sebesülésem után sem emlékeztem. Nem is vettem észre, hogy közben vége lett a szabadságharcnak, vége lett a szabadságnak.
Vagy talán már a csatatéren is észrevettem, amikor Petőfit halni láttam? Nem tudni, nem emlékszik már pontosan ilyenre az ember. De úgy ébredtem fel, mikor eszméletre tértem, mikor lábadozni kezdtem, mint a nagybeteg, aki benn maradt az égő házban. Csak az égésre emlékszik, a lehulló égő gerendák robajára s arra, hogy veszélyben forog minden, ami eddig körülötte az életet jelentette. Nem diadalmas sebesülés volt ez.
Hol voltak ekkor már a diadalok? Mire járni tudtam, mire hazajutottam, mire ép embernek érezhettem magam megint béna fél karom ellenére – akkorra nemcsak Segesváron voltunk már rég túl, túl voltunk már Világoson is. Közel Aradhoz.
Mit láthat egy szemtanú ezekből az időkből? Tulajdonképpen sokat is, keveset is. Nem lehet azt mondani, hogy a nagy időknek csak a külsőségeit láttam volna. Másrészt az is igaz, hogy a szemtanúk csak arra valók, hogy a nagy idők uszályába kapaszkodva mondják el érdekessé váló mondanivalóikat. Mit ér ez olyan hallgatónak, aki nem ismerte azt, amit a szemtanú ismert? Attól kezdve, hogy a vásárhelyi piacon vártam sántikálva Bem hadseregét, addig, míg leszúrtak az országúton — a magam szürkén látó szemeivel is nagy eseményeknek voltam tanúja. Itt sűrűsödött össze, ami hősi volt, ami nagy volt a szabadságharcban. Láttam az urakat számítgatni, a jobb eshetőségre spekulálni, láttam a parasztokat, amint felcsillant szemükben a remény: mi is lesz hát azzal a szabadsággal! Láttam mesterlegényeket katonának jelentkezni, népfelkelőket, amint Petőfit éljenzik – s aztán láttam meghalni is Petőfit. Azt hiszem, én egyedül. Ekkor tudtam meg, hogy meghalt vele a mi ügyünk is. Egyelőre.
Egyelőre, mert én mást tanultam meg ezekből az időkből, mint az emberek, akik ma körülöttem vannak. Azok, úgy látom, azt tanulták – diákok a kollégiumban, tanáraink, apáink, barátaink – hogy aki fegyvert fog, fegyver által kell annak vesznie. Számomra a tanulság csak az alkalomra vá-rás. Ezt a tanulságot látja az ember nemcsak a múltból, a jelenből is. Ezt a tanulságot veszem észre székely vagy román parasztok szemeiből, amint mélyre húzott kalapjuk alól felpillantanak lesni: messze van-e még a mi időnk.
Mi történt azóta? Számomra az alatt a három nap alatt több történt, mint ami valaha történhet; az idő úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egy nagy hősiesség, mint a történelem egy lépése, s az időből, a történelemből hónapok múlva, évek múlva egy maradt meg világító lángoszlopként: Petőfi. Nehéz ezt elmondani.
A vers könnyebben beszél. „Ujabb időkben isten ilyen lángoszlopoknak rendelé – A költőket, hogy ők vezessék a népet Kánaán felé.” Engem ő vezetett el odáig, hogy megint csak azt erezzem, amit akkor: a Kánaántól nem a lehetetlenség, hanem a lehető akadályok választanak el. A mag nekünk kél, a nyár nekünk érlel, fenjük a kaszát az aratáshoz. A történelem lép egyet, fogódzkodjunk bele, hogy vele lendüljünk előre.
Petőfit csak leszúrni volt könnyű – az ember meghal, ha döfés éri -, de a harcba hívó riadót nem némíthatja el a halál.

(Magvető Kiadó, Budapest, 1980)

(Vége)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész,  10. rész, 11. rész