1987. június 2. (II)

Néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy fiatal, lázadó nemzedék született Észak-Amerikában és újra felfedezi az antik bölcsességet. Ráadásul szelídek voltak, békeszeretőek; kedvelték a virágokat meg a verseket; igaz, hogy leginkább a rossz verseket. Eleinte elragadtatással figyeltem őket. A szappanbuborék azonban hamarosan elpattant. Már korán, a 60-as évek végén sem tudták a fiatal hippik, hogy lázongásuknak mi a célja. A múltból a kelleténél sokkal kevesebbet fedeztek fel és a jelenből még kevesebbet elimináltak. (Jóindulatúak voltak, de buták és tökműveletlenek.) Azt reméltem, hogy hátat fordítanak annak a szemétdombnak, amit szüleik és nagyszüleik összehalmoztak. Ehelyett felpakolták autóikra az egészet és kivonultak vele a falvakba és mezőföldekre. Ott műanyag geodétikus dómokat építettek és a helyi TV-t hallgatták bennük. Ez volt „a zöldellő Amerika” legújabb verziója, melyet Kaliforniában láttam. A Columbia egyetemen egyetértettem tanítványaimmal, hogy melyek azok az intézmények és kapitalista mammutvállalatok, miket sürgősen fel kéne számolni. Most, húsz esztendővel később, tanítványaim többsége ugyanezekben a hivatalokban foglal el kitűnő állásokat.

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész /