Nevek a sziklafalon

Háromnegyed tizenkettőkor cédulát kapunk a rohamcsoport táborhelyén: „Elindultunk a végpont felé 7, 30 órakor, 1968. IV. 29-én. B., M., F., Sz.”
Haditanácsot tartunk.
Ezen a szakaszon eddig még csak három ember járt: Bányai, Moravek és Kőműves Emil. Ők fedezték fel legutóbb a járatot. Emil vezet egy újabb tejpatak elágazásáig. Ott kettéoszlunk. Emil, Csoltkó és Vlad Pali elindulnak feltárni a tejpatak vájta járatot, mi, a második csoport, Bányaiék után megyünk, és segítünk a kutatásban. Emilék, ha nem mehetnek tovább s telik az időből, szintén utánunk jönnek.
Milyen más a barlang, ha az ember pihenten nézi!
– Fürgén, gyerekek, fürgén – biztat Bagaméri -, hátha a fiúknak segítségre lesz szükségük!
Szaporázzuk. Emil vezet, itt már csak ő ismeri a járatot, időnként megáll, s a proffal és Bélával latolgatják a kilátásokat…
Emil, akit a fiúk kicsit lassúnak tartanak…
… Egy éve történt, nyáron, amikor megkíséreltek továbbjutni az addig ismert végponton. A táborhelyről azzal indultak útnak, hogy ha addig nem térnek vissza, huszonnégy óra múlva Bagaméri induljon utánuk egy mentőcsoporttal, s keresse meg őket az ismeretlen barlangrészben…
Ezt a kalandot Bányai Karcsi így mesélte el: „A speo-végpontnál, ameddig a Barlangkutató Intézet munkatársai eljutottak, nyolc évig szünetelt a továbbjutás. A Hadsereg Központi Háza sziklamászóinak (köztük volt egy érdemes sportmester is) álláspontja szerint eddig tart a Szelek barlangja… A speológusok hallgatólagosan egyetértettek velük, őket s minket is lehangolt, hogy a gyakorlott mesterek kudarcot vallottak.
Csupán Bagaméri Bélát kísértette tovább a gondolat, hogy itt nem lehet vége a Szeleknek, s hét év után újra kezdtük a próbálkozásokat. A mai társaságból viszont egyikünk sem járt még a speo-végpontig. Hét év után csupán Bélának voltak elmosódott »emlékei« erről a szakaszról, s Varga Alfonznak, aki a hadsereg alpinistáival részt vett az expedícióban.
A vállalkozás, amelyről kérdeztél, a speo-végpont harmadik ostroma volt. Hárman indultunk: Moravek Laci, Kőműves Emil és én. Azzal váltunk el Béláéktól, hogy huszonnégy óra múlva találkozunk a »Lóversenypálya« melletti táborban, a Vasas falatozóban.
Aztán nekifogtunk »kavarni«, keringeni, ezúttal sem találtunk rá egyből a helyes útra. Egy kürtőn át próbáltunk továbbjutni. Később nagy nehezen leértünk a jelenlegi Coman-Bagaméri-féle táborhelyig, onnan továbbereszkedtünk, amíg megtaláltuk a patakot, ott mindkét irányban megpróbáltunk továbbjutni. Laci egy harminc méter hosszúságú tó fölött igyekezett előre, hol ramonázzsal (az ember lábbal és háttal kifeszíti magát a hasadékban, s oldalsó irányban halad), hol pedig az egyik fal párkányán, fél lábon egyensúlyozva. A tó végét omlás zárta el… Ez alatt én ellenkező irányban szintén omlással bajlódtam: a patakban hasra fekve próbáltam bontani.
Miután ezt a továbbjutási lehetőséget fel kellett adnunk, még egyszer nekiduráltuk magunkat a jelenlegi rohamcsoport táborhelyénél: itt – kötéllétra hiányában – egy szál kötélen másztunk fel és le, s Emilnek azért is vissza kellett trappolnia az omlásteremig.
Amikor végre lejutottunk a sziklafalon (amelyen Fábián első barlangi éjszakánkon a száraz nadrágot áthozta), már letelt az elindulásunktól számított huszonnégy óra…
Panasz ugyan nem hangzott, de tudtuk egymásról, hogy „a másik kettő is kivan.”. De hát a nyílt út mindnyájunkat megkavart, s őrültekként rohantunk előre… Ebben az időben a megegyezés szerint nem itt, hanem a Vasas falatozóbeli táborhelyen kellett volna lennünk. Tudtam, hogy most indul be utánunk a mentőcsoport, Béláék, s a nagy omlástól kezdve nekik szintén fel kell fedezniük az általunk megtett utat… De az is megtörténhet, hogy ők egészen mást fedeznek fel, s velünk nem találkoznak… S végül ők is ugyanilyen helyzetbe kerülhetnek, mint mi!
A csoport vezetője lévén, két társamért is engem terhelt a felelősség. Megálljt parancsoltam… volna, ha hallgatnak rám. „Elvben” igazat adtak nekem, „gyakorlatilag” még egy kicsit tovább mentünk… Aztán megint egy kicsit, csak a következő kanyarig… És így tovább, mert a barlang meglopja a legszilárdabb jellemet is …
Végül aztán erélyesebben léptem fel: – Itt törje ki a nyavalya az egész barlangot, csak nem akarjátok most végképp feltárni!
A fiúk értettek a szóból. Visszafordultunk.
Mondanom sem kell, nagyon nehezünkre esett megállni, amikor előttünk „nyitva az út”, minden különösebb akadály nélkül tovább haladhattunk volna! . . .
Kifelé vonszoltuk magunkat.
Közben teltek az órák, s a nagy omlás aljában bediliztem… A barlangász-dili igen kellemes állapot. Elmúlik a fáradtságod, megnyugszol, többé már nem szurkolsz, elfog valamiféle kellemes közöny… Csak mész, mész, nem érdekel, hogy hová, mint a barom a másik után. Már nem érdekel, hogy hová teszed a lábad, s hogy ahová tetted, az árnyék volt… És álmos vagy, aludnál, lehajtanád a fejed a legelső sziklára, s húznád a csendest, míg a világ …
Mondom, az omlás aljában diliztem be, ketten cipeltek fel, ahol lépni tudtam, még ott is kötéllel biztosítottak. Később mondták, hogy igen engedelmes voltam, amikor éppen nem aludtam…
Képzeld el, hetvenöt kilós vagyok, ekkora súlyt felcipelni azon az omláson, amelyet most már te is ismersz – két embernek sem kevés!
Na, elég az hozzá, hogy amikor már majdnem felértünk, egyszer csak Laci is bedilizett. Megviselhette a cipekedés… Most már ő igyekezett a legrövidebb úton, mereven rakosgatta a lábait, mintha nem is az övéi lennének.
Szerencsére fent az omlásteremben magamhoz tértem valamelyest, de képzeld el, mit kellett addig kiállnia Emilnek két gyagyással!… S ő vezetett, ahol kellett, vitt egy panaszszó nélkül, mert kevés beszédű ember .
Amikor nagy nehezen felráncigált mindkettőnket az omlásterembe, még arra is volt gondja, hogy viszonylag kényelrnesen elhelyezzen, lefektessen. Így talált ránk a mentőcsoport a harminchatodik órában. Édesen aludtunk.
Emil „számba adott bennünket” Bagamérinek, aztán, mint aki dolgát jól végezte, a nagyteremnél, kifelé jövet – ő is bedilizett…
Az egyik feltevés szerint ez a barlang is valamilyen kapcsolatban áll a környék barlangrendszerével, valahol átjárás lehet. Azért is fúj itt szokatlanul erős „szél”. Az egyik környező kaolinbányában már megtörtént, hogy fúrás közben hirtelen átcsúszott a szerszám, s eltűnt egy mélyedésben. Ezen a helyen abbahagyták a kitermelést.
Óriási jelentőségű lenne, ha megtalálnák a végpontot vagy a kijáratot, s hozzákezdhetnének a föld alatti üreg felméréséhez, helyzetének meghatározásához. Főleg a bányászok lennének hálásak: hiztonságosabbá válna a kitermelés.
Délben újabb oázishoz érünk. Előkerülnek az elmés vízszívó alkalmatosságok: mintegy félméteres nájloncsövek, amelyeket össze lehet csavarni, így könnyen elférnek a zsebben. Ezeket lógatjuk be a tavacskába, s úgy szívjuk a vizet. Előnye, hogy nem zavarjuk össze az értékes nedűt. Előttünk s mögöttünk is vannak szomjazók, és nekünk is itt kell visszajönnünk!
A tejpataknál búcsúzunk Emiléktől. Csoltkó Laji azt mondja:
– Egy darabig menj be. Ott még nem járt ember…
Megyek.
Aztán cédulával térek vissza, amit Moravekék tettek egy kőre: „Tovább szűzen hagytuk!”
Megelőztek.
Segítünk a professzornak lyukat ásni a patak medre mellett a homokos talajban. Vízpróbát vesz, élőlények után kutat. Közben magyaráz: a biospeológus a barlang élővilágát tanulmányozza. Szinte nem is hinné az ember, milyen gazdag az élet ebben az évezredek (vagy milliók?) óta sötétségbe és mozdulatlanságba dermedt, földalatti világban !
Bagaméri felül egy egy mészkő szinlőre, s elrikkantja magát!
– Jöhet Honti Hanna és az operett! Aztán latolgatja:
– Biológia… Speológia… Scriptológia… Megvan!
– Találtál valamit? – kérdem.
– Igen – s rákacsint a fiúkra. Sejtem, hogy ugratás lesz. – Te vagy a Speoloscriptus! – A többiek felé fordul. – Elég ritka állatfajta, barlangban fordul elő, link társaságban … Ha valaki eltüsszenti magát, azt is felskribálja egy mocskos noteszbe, és állandóan szipog, félrevezetésből… Egyesek azt hiszik, hogy a meghatódottságtól, pedig csak azért, mert nem hozott magával zsebkendőt!
Nagy siker. Mi tagadás, jólesik, hogy foglalkoznak velem.
Feladatat kapok, amit igazán igyekszm rendesen elvégezni: elágazásoknál útbaigazító cédulákat hagyni hátra. Jelnek (ha mégis lesz idejük utánunk jönni), szembetűnő helyen, lehetőleg olvasható betűkkel. Ez törvény a barlangban. Mindig mindenkinek tudnia kell, hogy ki merre indult. A cédulákon mindenikünk neve szerepeljen! A végére biggyesztem: Speoloscriptus. Ezen kívül a megtévesztő ágazatoknál a karbidlámpa lángjával nyilat kell kormoznom, amely visszafelé mutatja az utat. Ebben az föld alatti labirintusban, amelyben alig ismerjük ki magunkat, könnyen eltéved az ember…
Délután kettőkor indulunk el azon a szakaszon, amelyen eddig még csak három ember járt előttünk… Négy óra körül meanderekkel díszített terembe érünk. Ezek kőbe vájt szinlők, amelyek a föld alatti patak egykori medreit, a víz költözködését jelzik.
A profot elragadja a tudós izgatottsága. Lelkendezik:
– Csodálatos!
A Szelekben rendkívül gyakoriak a meanderek.
– A cseppkő – mondja – megszokott… Olyan rokokós… Ez, amit láttok, ez a korszerű architektonika. A természet egyik csodája, amivel bámulatba ejti az embert. Ritka tünemény, tudomásom szerint a többi hazai barlangban csak elvétve fordul elő! Jól nézzétek meg, nem mindennapi dolgot láttok!
Mészkőpárkányok nőnek ki a barlang falából, s felénk lejtenek. A szélük elkeskenyedik, mint a penge, a felületük csiszoltsima, s belepi a finom barlangi por. A párkányok belső részén kavicsos hordalék, amit évezredekkel ezelőtt sodort ide a patak a felszínről. A hordalék leülepedett, egyre duzzadt, s egyszer csak leszorította a patakot medréből. A víz „lebillent” erről a párkányról, s alább vájt új medret magának. És a játék folytatódott időtlen időkön át, s minden megismétlődött. Eddig nyolcszor. Jelenleg a víz a kilencedik mederben locsog valami monoton, ősi halandzsát és dolgozik tovább megdöbbentő türelemmel. Elképesztő végiggondolni, mennyi időt töltött ez a patak költözködéssel!
Végre elérjük azt a pontot, amelyről legutóbb csak azért fordult vissza a három kutató, mert kifogyóban volt a karbid és az élelem… Olvassuk a sziklába vésett neveket: Bányai, Moravek, Kőműves…
Aztán már az új járatban lépkedünk, amelyet a mi expedíciónk fedezett fel!

Következik: Valami lóg a levegőben

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő / Egy száraz nadrág /