(Kisregény)

Egyre több az autó az utcán. János kiles a sötétítőn keresztül. Kerékpárok. Gyerekek iskola­táskával. Lovas kocsik. Traktorok. Szemben kutyák ugatnak. János, mint egy holdkóros, kilép a konyhaajtón. Megtorpan a gangon.
– Hol vagyok? – kiált fel.
– Otthon – szólal meg nyugtatóan a Láthatatlan.
– De hol?
– Azt nem mondom meg. Neked magadnak kell kitalálnod.
– Jó reggelt! – kiált be valaki.

János némán ránéz. „Nem ismerem” – gondolja. – „Minek köszönjek vissza?”
– Mondj már valamit – súgja a fülébe a Láthatatlan épp abban a pillanatban, amikor egy fiatal férfi halad el az utcán kerékpáron. János nem várja meg, hogy az beszóljon, hangosan rákiált:
– Jó reggelt!

A fiatalember visszanéz és még az utolsó pillanatban, mielőtt eltűnne a kanyarban, visszaszól:
– …gelt!
– No, látod, nem kellett volna megszólalnom – védekezik János, de a Láthatatlan nem szól.

Feltámad a szél. A szemközti ház udvarán mélyeket hajlongnak a fenyők. Szépek a sárga kerítés mögött.
“Itt miért ilyen ócska fakerítés van?” – gondolkodik János. – “Ki kell cserélnünk.”

Mintha megértette volna a gondolatait, váratlanul szinte a földből nőtt ki előtte a lánya.
– Nem kell kicserélni, csak meg kell javítani. Utálom a városiasdit falun – mondja. – Ha falun laksz, akkor lakjál falun…
– És legyél paraszt – szakítja félbe az apja.
– Azt nem mondtam.
– Csak gondoltad, ugye?

Egyikük sem szól. Némán nézik az utcát. Csak a Láthatatlan vihog a férfi füle mellett.

Az orgonabokrokon már apró levelek zöldellnek. Alattuk nárciszok, tulipánok, jácintok nyílnak, és a pünkösdirózsa is kidugta már vöröses szárait a földből.
– Kivirágzott az almafa meg a barackfa – csicseregte reggel az egyik madár, amelyik éppen az elhagyott fészkét jött rendbe tenni.

János tanácstalanul állt az udvaron.

“Mit csináljak ezzel?” – nézett az előtte elterülő, gazzal benőtt veteményesre.
– Tedd rendbe – nyivákolta a macska, és a lábához dörgölődzött.
– Jó dolgod van, ugye? – hallotta egy ismerős női hangból a sziszegő gúnyt. – Ezt akartad?

Már vissza akart vágni, de csak akkor fogta fel, hogy csupán hallucinál. Vagy mégse? Valaki a távolban ezt gondolja, és ő hallja a gondolatokat.

“Hallom mások ki nem mondott gondolatait” – suttogta önmagának. – “De mi értelme van ennek?”
– Jobban megismered a világot – jelentette ki egy férfi. – Olvasd el, amit írtam, majd megérted!
– Hogyan olvassam el? Honnan szerezzem meg?
– Ott van tenálad! Valamelyik fiókod mélyén.
– Megígérted, hogy legépeled, de félretetted – mondta szemrehányóan a Láthatatlan. János szégyenlősen összehúzta magát. Lecsukta a szemét, az arcát a felkelő nap felkelő sugara felé tárta.
– Men bhárat dekhná csahtá hun – ismételte el félhangosan a mondatot, amit egy iskolásfiú mondogatott fel-alá járkálva egy kertben.
– Mit jelent ez? – kérdezte János, de a fiú nem hallotta. Valamit tovább olvasott, de olyan halkan, hogy János csak a szája mozgásából észlelte, hogy idegen szavakat mormol.
– Bhárat, bhárat – gondolkodott el. – Aha, India. Indiát akarom látni. Értem már. Értem!

Megfordult, visszament a házba.
– Hoztál be fát? – szólt ki a szobából Klári. – Be kellene gyújtani.
– Nem vagyok itt! – kiáltotta János, aki valóban nem is volt ott. A lelke valahol messze repdesett. Át a Himaláján, Indiába, majd egészen le Sri Lankáig.
– Meddig várjak? – kérdezte Klári megint az ajtóban, de a férjét sehol sem látta, csak lépteket hallott. Meglepetten nézte a kapun belépő, cigányos kinézetű, fehér lepelszerű valamibe öltözött férfit, aki nem szólt hozzá egy szót sem, csak átnyújtott egy kis Buddha-szobrocskát, majd amilyen váratlanul megjelent, ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Klári még utánaszaladt a kapuhoz, hogy visszaadja a számára értéktelen holmit, de az idegen már nem volt sehol.
– Ki volt az? – kérdezte János.
– Te meg hol voltál?
– Itt álltam egész idő alatt – mondta mosolyogva. – Láttam a férfit, amint bejött. Most is látom, ott a kanyarban áll és integet. – János visszaintegetett, és a kis szoborért nyúlt.
– Minek ez az ócskaság neked?
– Ez ócskaság? – háborodott fel a férfi. – No, ideadod?
– Nem – mondta még a nő, de a kis szobor mintegy húzni kezdte. Bement a szobába, és gépiesen a kis tikfa elefánt mellé állította a szobrocskát.
– Istenkáromló! Eretnek! – szólalt meg a mennyezet fölül egy hang. A nő ijedten szaladt ki a szobából, mintegy segítségért, a férjéhez, de az megint nem volt sehol. És Klári sem ott volt, ahol az előbb.

Egy nagyon forgalmas, széles úton találta magát. Tanácstalanul megállt, és az embereket nézte. Mindegyik kezében kis szobrocska volt.
– Megbolondultatok? – kérdezte Klári, de senki sem figyelt rá. Ekkor megpillantotta Jánost, aki szintén a tömegben lépdelt, de kimagasodott közülük.
– János! – kiáltotta, a férfi azonban nem fordult feléje.

János érezte, hogy emberek között lépdel. Csak érezte, de senkit sem látott, senkit sem hallott. Furcsa gondolatok kavarogtak az agyában. Kis falu, nagy város, erdő, tenger, hegyek – minden egybemosódott, de tudta, érezte, hogy egyszerre mindenütt ott van, és mindent lát, mindent hall, mindenki látja, mindenki hallja, pedig semmit sem látott, semmit sem hallott, senki sem látta, senki sem hallotta.
– Hol jártál ilyen sokáig? – hasított szinte az agyába a felesége hangja.
– Sehol. Mindig itt voltam, sőt itt álltam, a tornácon.
– Elment az eszed? – nevetett a nő. – Bent jártál a városban.
– A városban? Én semmiféle városban nem voltam – védekezett, habár maga sem volt biztos benne, hogy igazat szól‑e, mert saját maga se tudta, hogy itt volt‑e, vagy máshol.
– Itt is voltál, ott is voltál, itt sem voltál, ott sem voltál, sehol sem voltál – gúnyolódott vele a Láthatatlan.
– Jani, állandóan csak üldögélsz, olvasol, írsz. Van ennek valami értelme? Lesz valami értelme? – kérdezte egy régen hallott női hang. János meglepetten nézett körül. – Nem látsz? – szólalt meg az előbbi hang. – Itt vagyok. Ott állok, ahol te állsz.
– Hol?
– Benned.
– Bennem? Hogyan lehet énbennem valaki?
– Az agyadban! Az emlékezetedben!
– Lehet, mert a szavakra emlékszem. Nagyon is jól emlékszem, de nem hallgattam rád.
– Nem – ismételte meg a hang. – És most jobb?

János nem felelt. Szótlanul állt, és a falusi utcát nézte. A szemközti nagy ház eltűnt. Megjelent helyette egy kis tornácos ház.

János vállat vont, és továbbment a kapu felé. Nem óhajtott vitába szállni a nővel, mert pontosan azt sem tudta, hogy kicsoda az és kinek is lehet igaza.

Megfordult a kapuban. A szeme elől minden eltűnt. Teljesen sík vidék vette körül, gabona­föld. Sárgán izzottak a kalászok a napfényben. A magasban néhány madár repdesett. Embere­ket sehol sem látott.
– Miért jöttél el ide? – kérdezte a Láthatatlan.
– Én nem jöttem. A földek vettek egyszerre körül. Miért?… nem tudom.
– Tanítani akarnak.
– Mire?
– Az életre. Hogy dobd el a könyveket. Felejtsd el a tollat. Fogd a kezedbe az ásót, a kapát!
– Soha! – tiltakozott János.
– Így miből fogsz élni? A könyveket nem eheted meg – jegyezte meg nevetve egy fiatal férfi, amikor megpillantotta Jánost, aki most is nyitott könyvet tartott a kezében.

János szótlanul hátat fordított és elindult a közelben csobogó patakhoz. Amikor odaért a partra, meglátta, hogy a csobogás csak hallucináció volt, mert a patak szinte kiszáradt, az alig pár centiméteres vízben néhány béka lapult, odamenekültek a tűző nap elől. Arrébb egy kis­gyerek mázolta a lábára az iszapot.
– Bácsi, mit olvasol?
– Könyvet.
– Azt látom. De mit?
– India történetét.
– India… Az egy távoli nagy ország, ugye? Ott van a Himalája is, meg a Gangesz folyó és a Tadzs Mahal.

---

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész /

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ