Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (6)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Méliusz József: Az illúziók kávéháza
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971. Szerkesztő: Botár Emma. Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos. Ára: 13,50 lej)
Amikor megismertem, 62 éves volt és az Írószövetség alelnöke. Én éppen a fordítottja: 26 és névtelen. Ő nem tudta, hogy rajongtam az írásaiért, amelyek az Előrében, a Hétben, az Utunkban jelentek meg és mindig valamiféle bűvészmutatványoknak tűntek számomra, ahogyan olyannyira szabad asszociációkkal, bravúros stíluseszközökkel képes volt bennük ötvözni múltat és jelent, Erdélyt és a világot, nemzetiségi tudatot és európaiságot és mindeközben megtalálni az emberség, az emberiesség, a humánum legfontosabb értékeit.
„Hogyha Tamási Marc Chagallt juttatja eszünkbe, akkor Kurkó Apollinaire felfedezettjére és barátjára, Rousseau-ra, a fináncra emlékeztet” – írta Az illúziók kávéháza című könyvében arról a két, egymástól meglehetősen távol eső látásmódról, amely a maga látomásos derűjében és csillogó nyelvezetében vagy éppen szigorú, dokumentarista realizmusában idézte a székelyföldi létet. Méliusz József (1909–1995) írószövetségi tisztségét a múlt század hatvanas éveinek éppen ideológiailag fellazuló Romániájában minden bizonnyal valamiféle elégtételnek szánták a sok-sok börtönévért, amelyeket meglehetősen szövevényes életútján, baloldaliságát soha meg nem tagadó elveiért, koholt vádak alapján ült le. Kriterion-körúton, Csíkszeredában mutatták be a könyvét, amelyről írtam annak idején, és interjút is készítettem vele. A rákövetkező Kávéház-könyvekről sem felejtettem el megemlékezni, közben Bukarestben is találkoztunk és több levelet is írt nekem.
1978 február 16.: „Kedves Ferencz Levente, barátaimtól megkaptam figyelmes, szép írását. Szívből köszönöm értő értelmezését, érzékenységét, azonosulását s talán a felfedezést, ahová tárcaírásaim vezetnek: mainak, európainak és nemzetiségünkhöz tartozónak, épp érte mainak, európainak lenni nem ellentét, hanem adekváció. Sorait könyvemről úgy értelmezem, hogy egysíkon értékeljük a nagy kérdéseket, a felelősséget, amely elé a valóság állít. (…) Ugyanezen az oldalon olvasom Székedi Ferenc sorait is. A Hargitában emlékezetesen írt egyik korábbi könyvemről. Kérem, adja át neki üdvözletemet.” Ferencz Levente a lehető legegyszerűbben átadhatta „kollégájának” Méliusz üdvözletét, hisz mindkettő – én voltam. A Hargitában ugyanis az volt a szokás, ha egyazon lapszámban két cikkét használták a szerzőnek, akkor az egyiket álnévvel kellett aláírni.
1984. április 14.: „Kedves Székedi Ferenc, megkaptam kitűnő, engem megtisztelő kisesszédet a Horace Cockeryről. Előbben is emelkedett szempontját értékelem. De nem kevésbé remek gondolatiságát és stílusát. Lám, így derül ki irodalmunk nyomorúsága, hiszen efféle írásokkal jelen kellene légy irodalmi sajtónkban, amelyből épp ez a koncentrált, lényegretörő műfaj hiányzik. Arról nem is szólva, hogy ez a sajtó képtelen nyomon követni könyvkiadásunk reális gondolati és esztétikai teljesítményét. 65 év alatt soha ilyen mélyponton nem voltunk. Éppen ezért ez az írásod világlóan tűnik ki a sivárság fölött.”
A rá következő Hargita Kalendáriumra kértek tőle egy írást, a cenzúra ki akarta vétetni szövegéből a „Csíkország” szóösszetételt és főszerkesztőm leküldött Bukarestbe, hogy beszéljük meg. Ezeknek? – mondta. Soha. Így inkább a teljes Méliusz-szöveg maradt el az egyre inkább elsötétülő Romániában, ahol leveleit támaszként őriztem meg és felejthetetlen emlékként őrzöm ma is.
Méliusz József: Bukaresti kávéház
A MAGYAR ÍRÓ kávéházi ember. Legalábbis az volt hajdanán, amikor vitában, füstben irodalom és időszerűség, irodalom és társadalom, irodalom és újság tündéri szerelemben vagy éppen szerelmes perpatvarban éltek együtt, de mindenképpen termékenyítő izgalomban. Modern és európai irodalommá a kávéházban is lettünk, a zsongásban, nyüzsgésben, ami városiasodásunkkal járt, társadalmiságunk európai korszerűsödésével. Még a harmincas évek „népi” irodalma is, legalábbis koncepciójának kiforrása, jórészt kávéházban alakult, a budapesti Centralban. Hát még a magyar avantgardizmus! Ám ki fog derülni egyszer, hogy a „népi” irodalom, mely az urbánus – tehát kozmopolita-gyanús – avantgarde elleni felkelésnek tűnik, mennyire onnan is jön, az avantgarde-dal közösködő baloldali dokumentumirodalomból, amelynek a még avantgardista-szocialista Fábry Zoltán adott műfajelnevezést magyarul: valóságirodalom. S mi más a „népi” irodalom, ha nem valóságirodalom, egy más, a forradalmi humanista városos irodalométól eltérő, konkrét érdeklődési területre lehorgonyozva. Kell-e különb példa, mint Nagy Lajos? Aki különben még a kávéház dokumentumregényét, valóságregényét is megírta… Nem leszámítolható a magyar irodalomban, amit ezen a téren romániai magyar irodalmunk a két világháború között produkált, akár városos, akár pedig „népi” dokumentumliteratúraként…
DE MI AZ ÉRDEKES ma és most? Kávéházról volt szó… Romániai magyar irodalmunk három legelevenebb centrifugális pontja ma: Kolozsvár, Marosvásárhely, Bukarest. S van még, egyre inkább letűnőben, egyre inkább csak irodalmi hagyományaink ásatási telepeként – bár ennyi érdeklődésre is alig méltatlan –, Várad, Temesvár, Arad, Brassó is, még irodalmunk egy-két öregjével, de élő irodalmunkat illetően egyre néptelenedőbben. Rég nem mozdultam ki Bukarestből; nem tudom, íróink mostanában miként viszonyulnak másutt efféléhez. Mármint a kávéháznak a szociológia nomenklatúráján elhanyagolt korszerű intézményéhez. Ámde, hogy mi itt Romániában javában benne vagyunk a demokratizálódás mélyáramában, legalábbis mi, bukaresti magyar írók, ezzel az ismét feltámadt hajlammal újra csak kávéházba vonzódunk. Az irodalmakban a reflexek nem vesznek ki, visszatérnek. Fiatalabb íróink, kik akkoriban születtek, amikor a történelem nemzedékem orra előtt becsapta a kávéházak ajtaját, e reflex egész szenvedélyességével bukkantak rá a kávé és vita vonzóan izgató illatára, ízére. A sörcsarnokkal és kiskocsmával össze nem téveszthető kávéház példásan demokratikus intézmény. Ezért nem is volt csodálni való, amikor még egy kevésbé demokratikus hajlamú korszakban, a prágai kávéházak márványasztalain egykor az Új pásztort megíró Szilágyi András, botránkozást keltő cikkben nonkonformista, valódi, kihívó avantgarde gesztussal a kávéházhoz való jogot követelte. Némely zord s megsavanyodott író-lelkek azonnal erkölcstelennek, a szocializmus meglehetősen komoran felfogott szelleméhez méltatlannak találták az effajta „burzsoá nosztalgiát”. Mintha ugyan az ötnegyed százada kávéházba járó magyar írók közül egyetlenegy is felvitte volna a burzsoá létnek bár az előszobájáig…
A TÖRTÉNELEMBEN és az irodalomban eleddig persze nem is egyszer zajlottak demokratizálódási folyamatok. Ezek, nem is egyszer, hosszabb-rövidebb lejáratú restaurációkkal is jártak együtt. Ma sincs ez másképp. Újra demokrácia forr az idő fazekában. S ha az irodalmi restauráció nem minden jelensége tűnik fel vita nélkül, ebben a kávéháznak része van, mert bár tényről van szó, s a tényeket legalábbis tudomásul venni illik, megkommentálatlanul nem maradhat, amikor antidemokratikus vagy a demokratizmus szempontjából megkérdőjelezhető hagyomány tör fel s előre. Ez van. Különben hogyan hivatkozhatnának demokráciára épp azok, akik hitük szerint egy nem alkuvó demokrácia szellemi képviselői? Másképp hogyan derülhetne ki, mit vállalhat és mit nem hagyományául a szocialista demokratizmus? A fővárosban élő nemzetiségi magyar írók, ekként, s mintegy hittevésként is, restaurálták a kávéház szabad szellemi intézményét, mintegy demokratikus hagyomány-ápolásként. Elvégre egy fővárossal arrébb – ötnegyed évszázada – Petőfi és Petőfiék, a korai polgári demokrácia jobbára plebejus bajnokai, a kávéházat ugyancsak fontos institúciónak tartották. És joggal. Mi minden lobbant fel onnan, a Pilvaxból, ha nem egyébre, csak a nemzeti irodalom tizenkilencedik századi forradalmi változásaira gondolunk is!… A Bukarestben élő magyar nemzetiségű írók, vagy esztendeje, a nemzetközi forgalmú Athénée Palace szálló akkor megnyílt, igen európai ájerű café-bárját nevezték ki kávéházuknak, és a keddi késő délutánt kávéházi időpontnak. Tizennyolc órakor, kedden – ez a demokrácia órája! Tehát nem elvtelen a mi kávéházi életünk, s feltehetően nem is erkölcstelen, s alighanem „burzsoá” sem. Negyed évszázada éljük a forradalmat; időnek ez talán elég egy új fajtájú demokráciához, amelybe a restaurált kávéházi gondolat is belefér; s ez mi más, ha nem az érett állampolgári vagy várospolgári tudatú antik Fórum folytatása. Mindez tehát nem hagyománytalan, ha tetszik, még egy irodalmi nemzeti sajátosság is, mely semmiképp sem elvtelen. Ámbár épp elvekben értenek egyet legnehezebben az írók. Amiből – köztudomású – nemegyszer elvtelen konfliktusok is származnak. Egy pontosabban meghatározható elvet kellett hát a kávéházhoz kitalálni, most esztendeje. Vagy kávéházat az időben fogant elvhez? Bízzuk a választ késői irodalomtörténészekre, egyetemi tanárokra, tudományos kutatókra, akikre a jövőben is súlyos dilemmák megfejtése vár, akárcsak a maiakra: a tojás volt-e előbb, vagy a tyúk? – S milyen jellemző: a kakasra senki sem gondolt mindmáig!… – Ez az Athénée Palace café-bár egy darab Európa, közlekedési csomópont Európa kávéház-térképén. Különben román művész, és író-forgalma miatt is az. Mi tagadás, több bennük, román íróbarátainkban, az Európa-töltés, mint bennünk. S mit nem adott volna a hajdani időkben egy kávés – a szó mára kiveszett nyelvünkből; annyi mint: aktív kávéháztulajdonos a legmaszekebb maszek alapon –, mondjuk, a kolozsvári Müller úr, egy ilyen üzletért!?… De visszatérve az elvre, sok mindenben egymással egyet nem értő, egymással többször is súlyos konfliktusokba keveredett költők találták meg mégis – ne gyötörjük a dilemmával késői korok tudós professzorait! –, amikor elhatározták, hogy az elválasztó vonalak, ízlésük, irodalomról alkotott vízióik különbözősége fölött teremtik – teremtjük – meg az Athénée Palace-beli „Fegyverszüneti asztaltársaság”-ot: hadd lássák – lássuk – közelről a medvét: miről is van tulajdonképpen szó a mi literatúránkban manapság? Hiszem, hogy ha sok évvel ezelőtt nem vétózzák meg Szilágyi András kávéházgondolatát, kevesebb konfliktusra került volna sor. Nemzeteknek, államoknak, kormányoknak és íróknak a kötetlen érintkezés egyformán hasznos. Épp ezért, nyilvánvalóan, szükséges is…
CSAKHAMAR KIDERÜLT tehát, hogy a felajzó, rövidre főzött magyaros presszó-kávé, egy öblítésnyi kozmopolita gin – hajdani párizsi emlékeket, nosztalgiákat fodroztató Dubonnet! – vagy egy pohár sötétvörös román bor mellett lényegesen több kérdés oldódhatik meg, mint nem tudom hány, szundításra ihlető írói értekezlet hosszú szüneteiben a folyosókon vagy dühös vitákon és még dühösebb telefontárgyalásokon. S ha világrengető vállalkozások a keddi hat órai találkozókon nem is születtek, de annyi mégis csak történt a fegyverszünet idilli szép óráiban, hogy írók között ismét írói, de legalábbis az értelemre apelláló és értelemre lelő kapcsolatok szövődtek, újakként, vagy éppen elromlott régiek restaurálódtak. Könyvek jutottak bár szóbeli visszhanghoz, szóhoz; eldőlt a romániai magyar fordítású Eliot-kötet néhány fontos filológiai kérdése; néhány cikk gondolata fogant meg. Mi több, megírták e cikkeket, sőt meg is jelentek. De kik verődtünk itt össze a kávéházban, akárha réges-rég ifjúságom ma-már-nincs kávéházaiban, de íme már új társaságban, a fiatalokkal is? Szemlér Ferenc és Szilágyi Domokos, Domokos Géza és Bodor Pál, Lőrinczi László és Bácski György, a két olyan nagyon is különböző János: a Szász és a Kovács, Balogh József, Forró László és Dános Miklós. Van más állambeli magyar nemzetiség, amelynek ennyit tesz ki egész magyar irodalma. S akik itt szabályosan megjelennek, mondhatnám az ország minden tájának szülöttei, minden vidék determináló emlékeit, génjeit hordozzák, ahol csak magyarok élnek Romániában: teljes nemzetiségi lelki térkép, különösen ha sorra veszem, akiket megneveztem – s nem mind soroltam fel őket. Barcaság, Szilágy, Székelyföld, Kolozsvár, Bánság, Várad, Nagykároly, Vásárhely, Szentgyörgy – ekként vagyunk bukarestiek: szintézisben… Nem csupán a fővárosiak, de tudják már a váradiak, temesváriak, vásárhelyiek, kolozsváriak is: ha a fővárosban megfordulnak, várja őket kedden délután hatkor a fegyverszüneti asztal. Itt lehet tisztázni a tisztázatlanokat, itt lehet kimondani és muszáj meghallgatni a véleményeket – európai hangnemben. Európai hangnem – olyan szabály ez itt, amelyet nem szükséges külön előírásként megfogalmazni.
NÉHA SEREGNYIN, másszor alig néhányan „intézzük” az asztal körül cigaretta-, szivar- és pipafüstnél, kávégőzben – körülöttünk román, francia, olasz, német, spanyol szó –, kedden délután hattól, teljes felelősségtudattal a világ irodalmának soron levő sorskérdéseit, adunk kézről kézre ritka új könyveket, lapokat, cikkeket, költeményeket. Az újvidéki Híd és a Symposion híre is innen indult a romániai magyar irodalom különböző szögleteibe, s innen a Sinkó-kötetek, a Tolnai versek, a Bori-tanulmányok; itt mérjük le, hol, mit írtak határainkon túl irodalmunkról, s miért úgy, ahogyan. Itt kitűnő román írásokat fedeztek fel. Mindezt – kedden délután hat óra után. És ide fut be hetente megannyi híre, storyja kicsiny anyanyelvű irodalmunknak, s mélázunk: mit is kéne tennünk. Egyszóval: kávéház. Nem éppen Pilvax, de mégiscsak kávéház… Az íróember persze eredendően gyanakvó – nem kevés író pusztult már bele a jóhiszeműség tévedésébe! Az író tudja: aki nincs jelen, terítékre kerül. Én mindenesetre minden kedden délután hat órakor ott ülök törzshelyemen. Nem kések. És nem megyek el korábban, mint az utolsó tag. Felhőszakadás, kánikula, hóvihar, köd, jég: én ott vagyok. Akkor is, ha netán szálegyedül ülnék asztalunknál. Mit lehessen tudni?… Engem ki ne kommentáljon senki fia! S ha valóban egyedül ülnék ott, amire még nem volt példa, hát magammal tartanám a fegyverszünetet. A magyar író akárhol éljen is: kávéházi ember. Egyedül magában is; szüksége van néha, pihenőül, fegyverszünetre önmagával. Nem lehet végestelen-végig csatában élni. De az ilyen következtetés, úgy gyanítom, már valóban az öregedés jele…
[1968 július]
Pusztai Péter rajza
2019. február 22. 13:29
Nővéremtől tudom, aki a Kriterion Könnyvkiadó titkárnője volt, hogy Méliusz, Ceausescu „magyar barátja” ezért a könyvéért olyan hatalmas összeget kapott(nem írom le,mert újra meg kell kérdeznem), amennyit, azokban az években, évtizedekben, senki sem kapott.
2019. február 23. 07:48
Ez azért övön aluli ütés. Méliusz nem volt Ceausescu magyar barátja, Bukarestben élt, és volt írószöetségi tisztsége, amiért sokan irogyelték, és amit többen nem bocsátottak meg neki, mert elõnyei is származtak belõle. Ha nagy összeget kapott, azt Domokos Gézától kapta, aki a Kriterion igazgatója volt, és nem Ceausescutól. Ceausescunak többezerszavas titlakozó táviratot írt valamikor a nyolcvanak években, és lakását lehallgatták, érdekes, hogy ezekrõl nõvéred, aki a Kriterion titkárnõje volt, nem beszélt.
2019. február 23. 08:21
Nemcsak tiltakozó táviratokat küldött, de szemtől szemben a diktátorral, élő szóban is tiltakozott a jogfosztások, fiatal írótársak meghurcoltatása ellen, amikor például kihallgatásra jelentkezett nála… Nem 90-ben állt a zsarnokság elleni harc élére! Élete utolsó negyedszázadának megjelent, ma is kézbe vehető művei vajon miről tanúskodnak? Különben is író volt, bátorságát időt álló könyveiben találni meg…
2019. február 23. 11:40
Úgy tudom, hogy az idézőjelbe zárt szavak más jelentésűek is lehetnek a magyar szövegben. Talán a svéd nyelv eltér a magyartól.
2019. február 24. 07:53
János bátyám! A „Ceausescu barátja” egy olyannak, aki nem élte át azt a poklot, azt jelent, hogy beállt a tapsolók, a seggnyalók közé, utolsó, megvetendõ alak. Költõ vagy, vigyázz a szavaidra! Mielõtt véleményt mondanál, kérdezz meg többeket, ne csak a nõvéred!