A kegyetlen út

Az előttünk álló ismeretlen útról csak annyit tudtunk, hogy Csehországba vezet. Már a kupéban ültünk, amikor eszembe jutott, hogy a fáról, amit ősszel az erdőből az udvarra hordtam – volt vagy száz mázsa – nem tudtam intézkedni, az átvételi jegyzéken sem szerepel. Hát azért küszködtem én, hogy majd az ingyenélők széthordják? De jó lenne még valahogy értékesíteni! Bemegyek Bockó Sándor bácsihoz – gondoltam a Centrál vendéglőbe. Ott biztos szükség van fára. Olcsón odaadom…
Az indulásig bőven van idő, nyugtatott meg egy vasutas. Megfogtam a kisfiam kezét és elindultunk a Centrálba. A dolog rosszul kezdődött, mert Sándor bácsi nem volt a vendéglőben. A pénztárnál a felesége ült. Ő nagyon jó asszony volt… Amikor meglátott bennünket, sírva fakadt. Ölelgette, csókolgatta a kisfiamat, úgy sajnálta. Lajoskám, Lajoskám – így mondta nekem -, hát nem tudta magát kimenteni?
Az első emberséges szó szlovák embertől a procedűra óta. Leültetett egy asztalhoz. Forró gulyáslevest hozott. Együnk, biztosan átfáztunk az állomáson. A férje hamarosan visszajön. Korán reggel elment marhát venni a vágóhíd részére…
Talán a sors is úgy akarta, hogy amikor elűzetünk a szülőföldünkről, egy szlovák család részvéte kísérjen bennünket.
Bockó néni kedvessége és vendéglátása zaklatott állapotomban kissé megnyugtatott. A vendéglői sürgés-forgásban csendesen, szótlanul üldögéltem a kisfiammal…
A Sanyi fiú mosolyogva jön az asztalunkhoz. Nagy szívélyességgel üdvözöl. Mindjárt gondoltam, nem tudja, mi történt velünk. Valóban, most hallja tőlem, hogy beleestünk a kitelepítésbe. Elkezdett szlovákul káromkodni, szidta a rendszert. Alig értettem belőle valamit. De azt már magyarul mondta, hogy no lám, ezt hozta a kommunizmus. Aztán nagyon sajnálkozott, hogy így jártunk. Mért nem mentem segítséget kérni az apjához. Mondtam, hogy voltam, de elutasított. Erre Sándor nagyon elkomorult. Csodálkozott, mert időközben az apjának már megváltozott a véleménye…
Mire visszaértünk a szerelvényhez, annak már hűlt helye volt. Elment. Rajta az édesanyám, a feleségem és a kislányom. Mit tehetek? Vissza a Centrálba. Holnap majd gyorsvonattal a családom után megyek, valahol majd csak megtalálom őket.
Szállást kértem Bockó nénitől. A vendéglő egy kis szobácskáját jól befűtötte, megágyazott nekünk, és a kisfiammal rövid idő múlva már aludtunk is. Az elmúlt napokban alig pihentem valamit. Most csak rogytam össze. Az ágy valósággal magához húzott.
Kopogásra ébredtem. Bockó Sándor bácsi volt.
A találkozásunk örökre emlékezetes marad. Nem azért, mert a fámat megvette. Örömömben ingyen is odaadtam volna.
Bockó bácsi bocsánatot kért tőlem.
Most már belátja, hogy igazságtalanul bánnak a magyarokkal. Teletömték a fejét. Ő is megtévedt. Ha vannak bűnösök, vigyék. De miért kell válogatás nélkül mindenkit elhurcolni, nőket, gyerekeket, terhes anyákat.
Látja már, hogy ez nagy hiba. Míg magyar él a földön, ezt a vétket örökké felróhatja a szlovákoknak…
Minden nagyobb állomáson, ahol a vonatunk megállt, figyeltem, nem látom-e a magyarokat szállító szerelvényt. Szerencsére Zólyomban utolértük. Ott vesztegelt egy szélső vágányon…
Egy kupéban a sarokba húzódva rátaláltam a mieinkre. Édesanyám, a feleségem és a kislányom – őt középre fogva – úgy bújtak egymáshoz, mint három riadt madárka. Határtalan volt az öröm, amikor megláttuk egymást. Újra együtt a család….
Zólyomból Zsolnára irányították a vonatunkat. A szerelvény mellett egy másik vágányra katonai konyhát gurítottak. Közölték, mehetünk egy tányér meleg ételért. Elmentem, hogy megnézzem, mit adnak. Valami löttyöt kanalaztak egy kondérból. Olyan volt, mint a moslék. Otthagytam. Visszamentem a kupéba. Elővettük a hazulról hozott élelmet. Szalonnát, tepertőt és kolbászocskát eszegettünk.
Zsolnáról Púchovon át Valašské Meziříčíbe érkeztünk február 2-án, Gyertyaszentelő napján. Az ablakon át szomorú szívvel néztük, hogy szép ünnepi öltözetben mennek a népek a templomba. A nők egymás mellett, kezükben gyertyát tartva lépegettek a nagy hóban.
Istenem, ha otthon lennénk, ma mi is az Isten házába mennénk…
Napok óta nem mosdunk, ülve alszunk. Sokan a padok között a padlón ülnek, mert nincs elég hely.
Szörnyű bűz árad a vécéből. Öblítővíz nincs. Hiába is lenne, mert a lefolyócsőbe belefagyott a piszok. Tiszta hányadék az egész.
A kupé kezd olyanná válni, mint egy istálló.
Akik a katonai konyha ételéből ettek, hasmenést kaptak. Az ilyenekkel pálinkát itattunk. A gyerekeknek italt nem adhattunk, csak szorongva vártuk, hogy elmúljon a hascsikaródásuk. Aggódva lestük, nem lázasodnak-e be. Mi lenne itt velük?
Nincs orvos, nincs gyógyszer…
Újabb megpróbáltatás várt ránk a Česká Třebová felé vezető úton. Már Olomoucnál kezdődött. Ott a pályaudvaron egy szélső vágányra tolták a szerelvényt. Mozdonyt cseréltek. Ahogy a gépet becsatolták, a kocsik fűtése megállt. Mire a másik mozdonyt rákapcsolták a vonatra, a kupék teljesen kihűltek. A gőzt megindították ugyan a mozdonyból, de a kocsik már nem melegedtek fel többé. A gép ócska masina lehetett. Choceň után
a nyílt pályán bedöglött. Se előre, se vissza.
A fagy miatt a kocsi ajtaját csak félig tudtuk bezárni. A nyíláson süvített a cudar hideg szél. Hordta, kavarta a havat…
A gyermekek már valósággal vacogtak. Mi, felnőttek pálinkát ittunk, még volt egy kevéske, az melegített valamicskét. Mind a hármunknak volt birkabőr bundánk. Azt vettük magunkra, ha szekérrel fuvarba vagy az erdőre mentünk. Ládában a vagonban volt. Kérdem Palitól is, Feritől is, tudják-e, melyik a vagonjuk. Akkor menjünk.
Valahogy előszedjük a bundánkat és betakarjuk a gyermekeket. Le a kocsiról…
A gyerekeket jól becsavartuk a bundába. Abban már nem fáznak meg! Aztán a fejszével lefaragtuk a jeget az ajtó aljáról, a lapáttal a vécét kitakarítottuk, kisepertük a piszkot, amennyire lehetett, tisztaságot teremtettünk.
Hat órát állt a szerelvényünk a nyílt vágányon, amikor két kocsival megérkezett egy mozdony. A kupékból katonák szálltak ki. A nagy hóból kiszabadították a szerelvényünket. Aztán visszavontattak Česká Třebovába.
A hosszú várakozás alatt, amikor már szinte pánik tört ki, hiszen csak két személykocsi volt, abban több mint kétszáz ember, felnőtt és gyermek összezsúfolva, a szép macskánk kiugrott az ajtón, bele a hózivatarba, azután eltűnt. A gyermekek megsiratták… De talán már neki jobb. Nem
szenved tovább…
Egy hete úton vagyunk. Közeledünk Prágához. Köd, hófúvás, jégvirág az ablakon…
Prágát is elértük. Onnan tovább déli irányba haladtunk. Uram Isten, hova megyünk? Már végigjöttünk az országon. Lehet-e még messzebbre vinni bennünket? České Budějovice az utolsó állomás, közel az osztrák határhoz.

Gyötrelmes utazás. Végre megérkezünk. Mindegy, hova, csak ne mozogjon alattunk a föld.
Tisztálkodhassunk és lefekhessünk, akár egy szalmazsákra is, hogy ne halljuk már tovább a kerekek kattogását a síneken…
A szerelvényünk a teherpályaudvaron állt. Annak a peronjára rakták az ingóságainkat. Cipeltük mi is. Talicskát szereztem. Ráraktam a ládákat, kisebb-nagyobb csomagokat, egy kupacba gyűjtöttünk mindent. Voltak, akiknek a bútora a kipakolásnál szétesett…
Amikor azután az egész szerelvényt kipakolták, a vagonokat a rakodóról letolták.
Ott maradtunk a peronon. Minden család a maga bútorai körül toporgott a metsző hideg szélben…
De egyelőre felénk se nézett senki. A vasutasok eltűntek a melegedő bódékban.
Nagy sokára megjelent három cseh hivatalnok. Lajstromba vettek bennünket. Közölték, hogy egy óra múlva jönnek a gazdák, akikhez elszegődhetünk munkára.
Édesanyámat egy székre ültettem a pakkjaink közé. Egy pokróccal és egy nagy kendővel bebugyoláltam. A feleségemmel és a két gyerekkel bementem a városba.
Az első utunk a templomba vezetett. Imádkoztunk a jó Istenhez, hogy ne hagyjon el bennünket…
Azután vendéglőbe mentünk, hogy meleg ételt együnk. A cseh pincérrel egészen jól megértettük egymást. Ő tudta, hogy magyarok vagyunk. Az újságok megírták, hogy jövünk ide munkát vállalni. Nagyon fel volt háborodva, szidta a rendszert… Értettem nagyjából, amit mondott, de leginkább az arcán láttam, hogy ingerült.

* Részletek

(Folytatjuk)

Előzmények: Bevezetés / 1. rész  / 2. rész / 3. rész /  4. rész /