gondoltad volna
hogy ez lesz a sorsod
amikor
gyermekkorod
álmokról szólt
és kamaszként
te voltál a mindenható Tovább »

A közös nyelv

„A költészet mi magunk vagyunk,
a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen,
a föl nem fogható furfangos fölfogása –
a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát
dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.

Orbán Ottó

Forrás: Bölöni Domokos FB-oldala

Az apáca örömmel üdvözölte Tóth Jónást, bemutatta a főnökasszonynak, aki hosszan elbeszélgetett a fiúval.
– Maga derék ember, úgy látom. Helyén van a szíve is, esze is, ezért máris megkérdem, nem tudna elszállásolni még egy személyt éjjelre?
– Mé…még egy személyt? Kicsodát?
– Jöjjön közelebb, Csenger úr!
A sarokban sebhelyes arcú, köpcös alak ücsörgött. A főnökasszony szavára felkapta a fejét, és odabattyogott az asztalhoz.
– Nos, mit szól hozzá, beveszi? Ne ijedjen meg, csak egy-két éjjelre.
– Nem, nem! – hadonászott aggodalmasan Ábrányi úr. Tovább »

Harctér, 1916.

Egy napon Szindbád arra ébredt régi, mahagóni ágyában, hogy elfelejtette a mályvaszínű dáma nevét, akivel aznap találkoznia kellett a Normafa alatt.

Ebben az időben Szindbád lelkében nagy változások voltak észlelhetők, amikről ő maga is tudott. Valamely hatással lehetett rá bizonyára az a régi könyv, ami fehér nachtkaszliján feküdt, s amit az este olvasott, de nem értett.

Igen régi dolgokról volt szó ebben a könyvben, melynek címlapjából egy szép este Szindbád fidibuszt csinált, s így a dátumot nem volt módjában megállapítani. De lehet, hogy már egy vagy két hónap is eltelt azóta, hogy ezt a könyvet valami régi levente vagy íródiák megírta: valami gorlicei vagy milyen áttörésről volt benne szó, úgy látszik – és Szindbád az áttört strimpflikre gondolt, amit a régi Spenót utcában látott egyszer, a „Gerlicé”-hez címzett fogadóban. Azonfelül valami negyvenkettes ágyról is beszélt a szerző, de Szindbád nem tudta eldönteni, hogy látta-e azt az ágyat azokban a vidéki vendéglőkben, ahol gyakran megfordult, s ahol finom dámák cipellőjéről és parfümjéről álmodozva, sokszor feküdt egyedül és elhagyatva. Ebben az időben Szindbád nem volt jókedvű. Tovább »

1.

Kázmér későn ment haza. A kapunál sokáig kellett várni, még nem vacsorázott, eszébe jutott, hogy sétát tesz. Lement a folyópartra, a kócos, szittyós vizet nézte, és nagyon csodálkozott, hogy ez a partja a folyónak itt van, és nem például a túlsó oldalon. De aztán eszébe jutott, hogy akkor viszont változna a folyó fonákja.

Ezen elbúsult. Elhatározta, hogy ezentúl más ember lesz, korábban kel, a feleségével jobban bánik, talán hivatalt is vállal. Már látta a csempe íróasztalt, tintafoltokkal, mint valami baboskendő. Nagyon szerette azokat a kis fekete bugyros szoknyácskákat, amiket a hivatalnokok kabátujjukra húznak, hogy a szövet ne rongálódjék. A nagybátyjának is ilyen volt, akit nem szerettek a családban, iszákos volt. Egyszer külvárosi utcában találkozott vele, hülyén nevetett rá, és hívta. Akkor elszaladt, és sokáig nem mert lépcsőn négykézláb menni. Tovább »

menetiránynak háttal középen
menetiránynak háttal a folyosó felől
menetiránynak háttal az ablak mellett Tovább »

Az én uram jó ember volt. Szép ember. Nem alacsony, nem magas. Nem kövér és nem sovány. Mégsem olyan átlagos ember, mint sok más. Így, ránézésre semmi különös nem volt benne. Hacsak mélyebben nem nézett valaki a szemébe. Aki mélyebben nézett a szemébe, csak az vette észre, kacag a szeme. Az én uramnak valósággal kacagott a szeme. Olyankor is kacagott, amikor semmi oka nem volt a vidámságra. Bánatában sem volt szomorú a nézése, bánatában sem. Ezt szerettem benne legjobban. És még azt szerettem benne, hogy amit megmondott, az meg volt mondva. Amikor szólt, horgászni megy, akkor horgászni ment, amikor kocsmát mondott, olyankor mérget lehetett volna venni arra, ott lesz a kocsmában. Ez százas. Minden százas volt, amit mondott. Képzelje, úgy is halt meg. Azt mondta, hallgass ide Póli, én ma éjjel meg fogok halni. És meg is halt azon az éjjelen. El nem tudom képzelni, hogy lehet meghalni olyan egyszerűen, panaszkodás és jajgatás nélkül. El nem tudom képzelni. Más akkora dolgot csinál a meghalásból, fölveri az egész utca népét a szenvedésével. Ő nem. Ő kéremszépen azon az estén még damilokat csavart föl egy dugóra, rendet csinált a fiókjaiban, pedig érezte, nem éri meg a reggelt. Nem is érte meg. Üres a ház most nélküle. Naponta kihúzom a fiókjait, elnézem a kis dobozokat, amelyekben a horgokat s a pici ólom gömböcskéket tartotta. Rend van azokban a fiókokban. Csak ott van rend. Csak ott, ahová az én uram a kezét rátette.
Mit gondol, énbennem rend van? Nincs rend énbennem. Mert kezét az én uram esztendőkön át reám nem tette. Semmilyen értelemben. Jó, azokat az éveket, míg beteg volt, most ne vegyük tekintetbe. Beteg embernek semmihez nincs kedve. De azelőtt? Azelőtt miért nem volt neki semmihez se kedve?
Tudja, miket mondanak rólam a szomszédok? Azt mondják, miattam lett olyan az én uram, amilyen lett. Azt mondják, kimostam a gondolatait. Hát van mosható gondolat? Hát van? Azt mondja meg nekem valaki! Az én uramnak nem gondolatai voltak, hanem rögeszméje volt. Abból is csak egy. Egy darab. Az volt a rögeszméje, hogy híres ember legyen. Hogy nagy temetést rendezzenek neki, ha eljő az idő. Hogy fölnézzenek rá, s ahová belép, súgjanak össze a népek, né, megjött Fülöp. Ez volt az én uram rögeszméje. Hányszor mondtam, nem jó az embernek magas polcon állani. Hogy az nem neked való, hallgass reám, Fülöp! Álmodozás helyett inkább találj ki valamit. Miért kell néked pompás temetés? És miért óhajtod, hogy összesúgjanak körülötted a népek, né, megjött Fülöp! Az én uram ilyenkor csak hallgatott. De abban a hallgatásban az volt, hogy igenis, belőle híres ember lesz egyszer. És én igenis kimostam a fejéből ezt a rögeszmét. Nem valami fényes gondolatot mostam ki a fejéből, hanem ezt a makacsságot mostam ki. Hogy ébredjen föl. Hát nem ébredt föl az én uram, Fülöp.
Sokszor fölteszem magamnak a kérdést, a makacsságon kívül volt-e az én uram fejében valami emberhez illő gondolat. Lehet, hogy volt. De nem fényes. Ha lett volna fényes gondolat Fülöp fejében, akkor rég elhagyott volna engem. És ment volna a maga feje után. De nem ment az én uram semmi fényesség után.
Hacsak egy csöppnyi új gondolat lett volna az én uram fejében, akkor ha itthagy engem, én utána mentem volna. Utána a világ végső határáig. Nem néztem volna az akadályokat. Nem néztem volna a kétkedéseket, a reménytelenséget, semmit. Egy fényes gondolat! Istenem milyen szép lehet egy fényes gondolat! Amiből kipattan valami. Tudja, miképpen pattan ki egy fényes gondolat? Valahogy úgy, ahogy a befőttes üvegen a celofán. Pukkan és az ember fölkapja a fejét, mi volt ez a pukkanás? És utána csönd lesz a világban. Nagy csönd. De ebben a csöndben eltűnődnek az okos fejek, mit lehet ebből a pukkanásból kihozni. Mert csak abból lehet, ami új. Ami még nem volt. Arra vágytam mindig, valami újra, egy fényes gondolatra vágytam. Amit nem lehet kimosni. Ami nem is pecsétet hagy, hanem jelet, mely arra mutat, merre lehet még menni. A makacsság nem új dolog, azzal nincs mit kezdeni. A makacsság kimosható. Tudja mivel lehet kimosni a makacsságot? Lemondással lehet. De a fényes gondolatnak nincs mosószere. Az új gondolat a legnagyobb hódító. Énnekem olyan emberre lett volna szükségem, aki hódítani képes a gondolataival. Hogy menjek utána a világ végső határáig. Ha kell.
Amikor mélyen a Fülöp szemébe néztem, s láttam, kacag a szeme, mindig reménykedtem, az én uram fejéből egyszer kipattan egy új gondolat. De nem pattant ki. Hiába volt jó ember. És hiába volt szép. Hiába volt minden szava szentség. Mosható volt rajta, s benne minden. Hibátlanná tudtam mosni a természetét. Úgy is hagyott itt, amikor végleg elment. Hibátlanul.
Üres a ház most nélküle. Üresebb, mint ha utána most valamit el kellene rendeznem. De az sincs, amit el kellene rendeznem. Minden ott van a helyén. Nyomot sem hagyott, hogy legalább elmondhassam, Fülöp valamit így vagy úgy szeretett, vagy nem szeretett.
Csak járom az utakat. Sehol egy lélek, akiben hibát fedezhetnék föl, hogy ne olyan legyen, mint az én uram, Fülöp.

Forrás: szerző FB-oldala

KÉZ

Ha Jézus megjelenne Köztünk, hogy meggyógyítsa a tengernyi sebet, melyet a kereszténység évszázadai okoztak, aligha bírna megbirkózni a feladattal. Mihelyt az útjába akadó legelső beteg
asszony fejére tenné gyógyító kezét, nyomban letartóztatnák „szexuális zaklatás” vádjával.

Molnár Miklós

Forrás: BD FB-oldala

Minden reggel,
mikor még alszik az utca,
két madár száll ablakom alá:
pletykálnak, vitatkoznak,
vagy csak hevesen udvarolnak-
nem tudják, hogy engem
madárul tanítanak.
Tovább »

Mindenki félrehúzódott.

A járvány előtt egy zaklatás szenvedő alanyai lettünk. A részleteket nem sorolom, mindenesetre szörnyű volt megélni, mintha egy thriller szereplői lettünk volna. Annál is inkább, mert a szomszédoktól a rokonokig, a barátoktól az ismerősökig mindenki csak legyintett. Kivételek természetesen akadtak, a rendszerszintű viszonyulás azonban mégiscsak az volt, hogy „rá kell mordulni”, mármint a zaklatóra, „nahát”, és elég gyakran a lenézést vagy a gyanakvást is éreztük, „ez is csak veletek történhet meg”, „még egy nővel sem tudtok elbánni”. Tovább »

Árkádiámban pogány tűz ég.
Koszorúban a láng költőt idéz.
Ropog a tűz formát öltve,
sámán pörög kör közepébe.
Ragyog az éjszaka, csillagban él.
Hold hegyén ezüst, bizarr lény. Tovább »

– Hol dolgozott?
– Nem mindegy? Lapátra tettek, azzal mehettem új állást keresni.
– És? Nem talált?
– Dehogynem: kukás lettem, kisfőnök. Én, Ábrányi Olivér, az ismert… Mindegy, mellékes!
– A munka nem szégyen, hát még, ha ettől függ a kenyerünk.
– Nem, persze, hogy nem. Azért az sem éppen mellékes, milyen az a munka, ugyebár. Vehetek még abból a fincsi narancsból?
– Parancsoljon! Kérem, folytassa, mert egyelőre még mindig nem értem, miért került az utcára!
– Nem volna jobb, ha inkább közölné, valójában mit akar? Vagy ezt már kérdeztem?
– Hát segíteni magán, nem látja?
– Csak úgy, semmiért? – hitetlenkedett a csőlakó.
– Csak úgy, semmiért. És ha én segítek valakin, arról, már elnézést, tudni szeretném, kicsoda.
– Jó, tegyük fel, hogy elhiszem – törölte meg a száját az asztalkendőben. – De csak és csakis akkor segíthet, ha tudja rólam, ki vagyok?
– Nézze, ha nehezére esik, hallgasson! Ez nem feltétel, csupán érdekelt volna, mihez ért, hány éves… De igaza van, mellőzzük! – hallgatott el egy pillanatra Tóth Jónás. – Tekintettel a hidegre, úgy döntöttem, befogadom a házamba, ahol mindaddig maradhat, míg megürül egy ágy valamelyik szálláson.
A férfi nem hitt a fülének.
– Maga folyton meglep, kisfőnök. Nem fél attól, hogy bepiszkítom a szobáját? Tán még meg is lopom, volt már példa erre is. Másrészt mit szól ehhez a kedves papája? Én nem hiszem, hogy ennek olyan nagyon örülne, sőt, tuti, hogy csöppet sem lelkesedik az ötletért.
– Ő nem számít. Itt én vagyok a gazda, Ábrányi úr. Hely van, rendezkedjék csak be nyugodtan. Egy feltétellel: ha befejezi a nyakalást.
– Befejezem! – vágta rá gondolkodás nélkül a hajléktalan. – És köszönöm! – ragadta meg a fiú kezét hálásan. – Maga nagyon-nagyon jó ember!
– Nincs mit! Bár mindenki így tenne! Akkor nem volna ennyi eltévedt, szegény bárány a világon.
– Egy hívő, vigyázzunk, ezekkel kesztyűs kézzel kell bánni! – gondolta. – Milyen igaza van! Isten fizesse meg a jóságát! Remélem, nem voltam túl agresszív, amikor felszedett.
– Nem. Nem is vezet az jóra, Ábrány úr, mert aki kővel hajigál, azt biztosan nem dobják vissza kenyérrel. Most elmegyek. Van egy kis dolgom a városban.
Ugyanis még az éjjel úgy döntött, elfogadja az apáca ajánlatát. És ebben nem kis szerepet játszott maga az apáca, akinek meleg, tiszta tekintetét még most is magán érezte. De mit csináljon a piással? – tolakodott fel a fiúban egyből a nagy kérdés. – Konkrétan: mi a biztosíték arra, hogy nem rabolja ki azonnal, amint kiteszi a lábát a szobából?
– Elkísérhetem?
– Hogyne, jöjjön csak! – vörösödött el, amiért ennyire bizalmatlan és kishitű. – Így mindjárt kéznél lesz, ha megürült az az ágyacska.


(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók

József Attilával feleselve

e világon tanyát vertem
anyámtól egyszer születtem
nem égett a ház
nem áradt a jég
nem voltak bolondok
(nem volt búza rég)
a kolostorok kongtak
nem voltak disznók az ólban
egynek születtem, nem hétnek
és kedd volt még, nem péntek Tovább »

…rózsa, amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból…
Jorge Luis Borges

Szirma közt végtelen spirál,
mélyvíz örvénye, rejtelem.
Szűzi fehér, piros vagy karmazsin,
illata mágia, elnyeli arcod,
ünnep és háború jelképe az időben,
virága elnyel haragot, port, könnyeket.
Tüskéi éber jegy, vértezet,
bársonyos szirmok követe, melyek
verset, képet, éneket,
titkos ízeket rejtenek.

Boldogságot sugall a rózsa,
nem látok belőle eleget.

Találtam, elhoztam, hátha tetszik,
ki verset olvas minden reggel,
állítólag nem öregszik… 🙂

A hűtő mágnes-ként vonz,
a melegben megcsúszott a helye sírásomnak…
verslimonádé,
ezeregyéjszakát vállal Seherezádé: HD, Tovább »

Fél kettő volt, az árnyékod
ott berregett a csengetésben.
Hangod mély, rekedt, hagyd abba
szóltam rád jó párszor,
bele fogsz dögleni. Tovább »

VICCES CÍMEK (2)

Beleütött a villáminterjú egy fél szomszédnénibe a teraszon!
(uh.ro)
*
Szobrot kap a volt elnök kedvenc lova Türkmenisztánban
(Maszol.ro)
*
A hullazsákban tért magához a tévesen halottnak nyilvánított férfi
(Székely Hírmondó)
*
Csontvázzal táncoltak manelére a sírásók
(Temetőrendőrség – Krónika)
*
Édesanyja platinajubileumának alkalmából vállalt szappanopera szerepet a brit trónörökös
(Krónika)
*
A magyar az magyar, s pont
(Krónika)

ül a kirakat melletti küszöbön
óbégat
nem megy tovább

tán nem kap elég levegőt
oldja meg a blúzát egy nő
erre kivesz egy kártyalapot
a melltartója mögül Tovább »

A lányom mától
vészhelyzetben él,
de úgy beszélünk telefonon,
mintha minden a régiben lenne,
csak mintha a Hold már
nem állna olyan fixen
az égen, és nem tudnám
megigazítani, pedig
az egy apa dolga.

Forrás: szerző FB-oldala

Ellopták a fatolvajok megfigyelésére használt kamerákat
A Maros Megyei Erdészeti Hivatal a hét végén pótolta azt a három megfigyelő kamerát, amelyeket a múlt héten loptak el a Ratosnya környékén felállított erdőkerületben.
Komment: Pedig nincsenek is fából!
**
Erdély jelentős magyar lakosságú városai közül Kolozsváron a legdrágább, Gyergyószentmiklóson pedig a legolcsóbb a megélhetés az Erdélystat kedden közzétett elemzése szerint.
Komment: „Mikor lesz Gyergyó is olyan drága, mint a kincses város?” „Majd ha nagyon fagy!”

Tovább »